Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)
2009-11-28 / 275. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI SZALON Ahogy a magyar irodalomnak mindig hiányzott az, ami a franciának megvolt: a szalon, a csevegés, a szavak párbaja, a villogó ötlet. MÁRAI SÁNDOR: A TELJES NAPLÓ, 1950-S1 2009. november 28., szombat 3. évfolyam, 47. szám ZENE A SZALONBAN Kolombusz kétszer CSEHY ZOLTÁN Valóban Amerikát fedezte föl Kolombusz, vagy sokkal inkább önmagát? - kérdezhetnénk a katalán operakomponista, Leonardo Balada két Kolombusz-operáját meghallgatva. Minden utazás metaforikusán önmagában hordozza a belső utat is, minden utazás életmetafora, egészen pontosan úgy, ahogy Kavafisz imperativusa fogalmaz: „Ha elindulsz Ithakába, válaszd hozzá a leghosszabb utat!” ■ Leonardo nra BALADA La Muerte de Colón A Sequel to Cristobal Colon Garrison * Jenkins • Mueller • Okcritmd Carnegie Melton ľhUharmonU' and Repertory Chorus Robert Page Balada hatalmas feladatra vállalkozott: egy közismert személy életrajzát kívánta megzenésíteni a lehető legszínesebb módon, mégis az életpálya főbb állomásait bemutatva, illetve az utazás fogalmában rejlő allegóriák maximális kiaknázásával. A Cristóbal Colón (Kolombusz Kristóf) című opera Amerika 500 éves felfedezésének tiszteletére íródott, akárcsak Philip Glass egészen más karakterű The Voyage (Az utazás) című alkotása. Balada hagyományos eklekticizmusával közelít tárgyához: ez a közelítés- mód illik a cselekmény tematikus, érzelmi zsúfoltságához, drámai helyett inkább elbeszélő karakteréhez. A színpad alapvetően az egyik Indiába (Amerikába) tartó hajó fedélzetével azonosítódik: itt azonban fragmentált életképek bontakoznak ki. Kolombusz története nem ismeri az egyenesvonalúsá- got, át-áthágja az időrendet, és ezáltal folyamatos kommentárokat, illetve előrejelzéseket kapunk a fedélzeti alaphelyzet jobb megértéséhez. A matrózlázadás lehetőségének tónusai, a heves, teológiai értelmezésekkel aláfestett viták, a főszereplő és a királynő sajátos viszonya mind-mind feszültséggóc, ezért Balada koncepciója szinte filmszerű, lendületes, olykor azonban műve színpadon mérhetetlenül túlzsúfoltnak, kapkodónak, felületesnek hat. Erre jó példa a második felvonás eleje: Kolombusz családja származásán és népe sorsán mereng: látja, ahogy hajóra rakják a zsidókat, és ahogy köny- nyek közt vágnak neki a tengernek. Három búcsújelenet képei keverednek: a jelenleg úszó hajót búcsúztató pálosi nők képei villannak fel, a hazájukat elhagyni kényszerülő zsidókat látjuk, illetve Kolombusz búcsúját kedvesétől, Beatriz- től. Az opera jelentős erénye azonban, hogy Balada képes megfelelő egyensúlyt tartani elbeszélés és lí- raiság között, olykor azonban a szövegnek köszönhetően feltűnő moralizáló tételességbe csúszik, melyen a zene nem mindig lendíti túl. A Puccinit idéző líraiság helyenkénti előretörését joggal szokás méltányolni, s szinte minden áriában jelen van. Tetszetős Kolombusz „Es mi nombre Cristóbal y Colón” és Izabella királynő „Espana ensimismada”, illetve különösen „Ahora comprendo” kezdetű lírai monológja, de említhető még Pin- zón „Oídme, amigos” kezdetű áriája is. Az epilógus, illetve a táncbetétek is rendkívül hatásosak. Az opera a Naxos gondozásában jelent meg2009-ben. A kitűnő szereposztás rendkívül gördülékennyé teszi az előadást. A férfias Carreras (Kolombusz) és a méltóságot a leplezetlen szimpátiával ötvöző Montserrat Caballé (Isabella) között szinte érzéki feszültség teremtődik, és hallhatóan a maximumot hozzák ki Balada alkotásából. Theo Alcántara pedig igencsak fegyelmezetten vezényli a Gran T eatre del Liceu zenekarát. A folytatást (La Muerte de Colón - Kolombusz halála) Balada 1992-ben és 1993-ban komponálta, majd 1995/96-ban átdolgozta és bővítette. A bemutatóra 2005-ben került sor. A darab a Cristóbal Colón asszociatív folytatása, a felfedező haláltusáját, lelkifurdalásait mutatja be: sokkal intimebb karakterű, mint a korábbi, az Amerika felfedezését elbeszélő darab. Az összefogottság markánsabb jelenléte határozottan jobban illeszkedik Balada immár a szokásosnál hatványozottabban lírai alapkarakterű, a zenekart (antik értelemben vett) kommentátori szerepbe öltöztető zenei világához. Az előbbi opera hajófedélzetéhez hasonló szerepben látjuk Kolombusz halálos ágyát, az utazásmetafora is teljes egészében kibontakozik: az indiánok világa azonosul a paradicsommal, a felfedezéseket követő öldöklések az elkárhozást, a pokoljárást asszociálják. Balada művének üdvtörténeti jelképisége koherensen épül ki, ám moralizáló alaphangú bölcselkedései helyenként, még ha rövidek is, kissé lan- kasztóak. Kolombusz lelkifurdalásának megjelenítése a szerzeteskórus aláfestő szerepével mindannyiszor magával ragadó. Balada különös tehetsége mutatkozik meg abban is, ahogy lebegtetni tudja a valóság és a vízió, a hallucináció és a történelmi tényszerűség zenei kifejezését. Némi tételesség itt is akad, kivált az indiánok misztifikálásában, ám a zenei megoldások jobbára átsegítik ezeken az ilyesmitől ódzkodó zenebarátot. Puccini, de talán sokkal inkább a Puccmi-köve- tő amerikai zeneszerzők (főként Menotti) hangja itt is kísért: Balada nem kíván posztromantikus lenni, ez a visszafogottság viszont meggátolja abban, hogy ilyen irányú gesztusai esetleg a populáris regiszterhez közelítsék operáját. Kiemelkedően szép Kolombusz „Do- liente mi cuerpo” kezdetű áriája, a Jeruzsálem címet viselő duett (Kolombusz és Izabella), illetve az apokaliszisjelenet. Ez az opera is a Naxos gondozásában jelent meg 2009-ben, szintén dupla cédén. Robert Page karmester igyekszik összefogni a szétfutó szálakat. A Cristóbal Colón főszerepeit első vonalbeli énekesek alakították: talán csak emiatt érződik úgy, hogy Balada műve alighanem intenzívebben is megszólaltatható lenne, bár Jon Garrison (Kolombusz szerepében) tenorja kifejezetten szép. HANGJEGY Zene (kar) sirató PUHA JÓZSEF Átfutott az agyamon, hogy CD- ajánló keretében írok a Kaukázusról. Gyorsan rájöttem azonban, ez nem járható út. Merthogy abszurd bemutató született volna. A legfontosabb hozzávaló, a CD ugyanis - akármilyen furcsa - nincs, s nem is lesz. Csak különálló dalokvannak. Először nyáron kaptak szárnyra olyan híresztelések, hogy feloszlik a Kaukázus. Alaptalan pletykáknak véltem ezeket. Ráadásul a menedzser is cáfolt, azt mondta, a fiúk csak visszavesznek a tempóból, kevesebb koncertet vállalnak. Nemrég viszont hivatalossá vált: január 2-án a budapesti Gödör Klubban sorra kerülő fellépés után az együttes eltűnik a nyilvánosság elől. Nem oszlik fel, pihenőt tart, határozatlan időre abbahagyja a zenélést. A sokadik hallásra is érthetetlen bejelentés magyar zenei berkekben kétségkívül az év legnagyobb meglepetése. A zenekar látszólag ereje teljében van, karrierje látványosan ível felfelé. A Kaukázus 2004-ben alakult Tatabányán. Javarészt az MR2-Pe- tőfi Rádió támogatásának köszönhetően tett szert országos népszerűségre a felvételeit az interneten digitális formátumban ingyen kínáló együttes. A lényeg a mondat második részében rejlik. A Kaukázus a jövő zenekarait testesíti meg- főleg ilyen együtteseink lesznek a következő években, és átalakítják a magyar könnyűzenei életet. Akár tetszik, akár nem: a profi zenészek helyére lelkes, másodállásban szív- vel-lélekkel zenélő amatőrök lépnek, mivel a zenéből egyre rosszabbul és egyre kevesebben élnek meg a CD-másolás, az illegális letöltés, valamint a telített piac miatt, és a helyzet nem fog javulni. Eddig mik voltak a legfontosabbak? Hogy minél előbb a boltokban legyen a hanghordozó - állítólag leírhatatlan érzés először megpillantani a polcon -, és a rádiók játsszák a dalokat - állítólag leírhatatlan érzés először hallani a hangszórókból -, s pont ezek azok, amik a Kaukázusnak nem fontosak. (A kereskedelmi rádiók műsorába nem nagyon fér be, szinte csak a Petőfi sugározza a szerzeményeit.) A zenészek a szünet kapcsán kiadott közleményükben meg is fogalmazták, hogy nem akarnak a magyar popzene sztárjai lenni, mert szerintük nem áll jól nekik az, ami az arra érdemesebbeknek igen. Nem tudják magukat elképzelni negyvenévesen, kopaszon és kövéren a színpadon, mondjuk, egyik slágerüket, a Szalai Évát énekelve. Ha az elején üyen tervekkel vágtak bele, az érthető, az viszont már furcsa, hogy a siker közepette sem csábultak el. Kizártnak tartom például, hogy ne kereste volna meg őket egy-két lemezcég. A zenekar az elmúlt öt évben több száz koncertet adott, idén már a fesztiválok nagyszínpadán húzónévként szerepelt. Úgy, hogy soha nem jelent meg albuma kiadónál! En vállalom, hogy - ha tetszik - maradi vagyok, legalábbis néhány dologban ragaszkodom a hagyományokhoz, ezért is furcsállom, a Kaukázus miért nem gyűjti össze a felvételeit, és rakja fel CD-re, még akkor is, ha nem ez a jövő. Ezzel még nem menne szembe az eredeti elképzeléseinek, s némi bevétel is csurranna. Abban biztos vagyok, hogy a korong az eladási lista élmezőnyébe repítené az együttest. Hanghordozó nélkül január 3-ától úgy fog eltűnni - remélhetőleg azért nem örökre -, hogy semmi megfogható nyom nem marad utána. CD-AJANL0 Slágerek, mélyre hangolva KISS TIBOR NOÉ Tizenöt év után adott ki újra albumot az Alice In Chains. Nosztalgiázzon a zenekarral. Érdemes lenne egyszer utánajárni annak, mi történhetett a nyolcvanas évek végén az amerikai Seattle-ben. Akkoriban kezdett el egyszerre mozgolódni négy olyan zenekar (Nirvana, Pearl Jam, Soundgardem, Alice In Chains), amely súlyos nyomot hagyott a kilencvenes évek rockzenéjén. Nemcsak a zenét illetően, Kurt Cobain (Nirvana) és Layne Staley (Alice In Chains) rövidke életútja maga volt a sex & drugs & rock’n’roll. A „drugs” félkövérrel, aláhúzva. A sorsszerűséget erősíti, hogy mindkét karizmatikus énekes április 5-én távozott az élők sorából. Cobain 1994-ben fejbe lőtte magát, Staleyvel nyolc évvel később „aranylövés” (kokain & heroin) végzett. Az Alice In Chains (AIC) frontemberének tragédiáját szemlélteti az egyik néhány hónappal a halála előtt adott nyilatkozata: „Tudom, hogy nemsokára meghalok, évek óta heroin- és kokainfüggő vagyok. Soha nem akartam, hogy így érjen véget az életem.” Noha az Alice In Chains zenéje Jerry Cantrell gitárosnak köszönhető (aki ráadásul vokalistaként is besegített), a banda Staley elborult szövegei és egyedi énekstílusa miatt emelkedett a legnagyobbak közé. Aligha túlzás: a Nirvana-féle grunge-ot, a pszichedelikus hangzásokat és a Black Sabbath-féle „mélymetált” ötvöző Dirt (1992) minden idők egyik legjobb rocklemeze volt. Három évvel később aztán jött a zenekar harmadik lemeze (cím nélkül, a borítón egy háromlábú kutyával), de erről az albumról valami már hiányzott, talán túl sok volt a metál, túl sok az agya- lás. Vagy túl sok a droghatás - Staley a 2002-ben bekövetkezett haláláig lényegében már használhatatlan volt. A zenekar 2005-ben lépett újra színre, Staley helyén többek között a Pantera és a Tool énekese is szerepet kapott. Aztán az AlC-t elkapta a gépszíj, koncert koncertet követett, és William DuVall személyében akadt egy új énekes is. Ráadásul a banda megtartotta az Alice In Chains nevet - pedig eleinte minden érintett cáfolta, hogy Layne Staley nélkül is Alice In Chains marad az együttes neve. 2009 őszén aztán bekövetkezett az, amiről a rajongók talán már nem is álmodtak: az együttes tizennégy év szünet után új lemezzel jelentkezett. A Black Gives Way to Blue című album legfőbb kérdésére megszületett a válasz. DuVall (önmagában zseniális) hangja néhol kísértetiesen hasonlít Sta- leyére, mégis hiányzik belőle valami, legfőképpen Staley drámai- sága és őszinte kétségbeesése. Mintha a zene is elveszített volna egy réteget, az új számok Jerry Cantrell szólólemezeinek (Boggy Depot, Degradation Trip) hangulatát idézik. Több tiszta, direkt téma, kevesebb koszolás. S hogy mit hallhatunk az albumon? A Check My Brain például a zenekar eddigi legütő- sebb dala, bizonyítva, hogy ilyen monoton és mélyre hangolt témára talán csak az AIC tud slágert írni. Aztán persze van töltelékszám (Take Her Out), találunk balladát is (Your Decision), a címadó dalban pedig az együttes nagy rajongója, Elton John zongorázik - a metálharcosok- nak alighanem azóta is ökölbe szorul a kezük, amikor csak meglátják a Sir nevét a borítón. De ez legyen az ő bajuk, az AIC az olyan számokkal, mint az A Looking in View, az Acid Bubble és a Private Hell (itt DuVall óriásit alakít) egészen messzire repít. Talán csak azért nem olyan messzire, mint egykor, mert közben mindnyájan tizenöt-húsz évvel idősebbek lettünk. Sok minden más mellett erre is emlékeztethet bennünket ez az album. (Alice In Chains: Black Gives Way to Blue. Virgin/EMI, 2009)
