Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)
2009-11-25 / 272. szám, szerda
Kultúra 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 25. (Oláh Csaba felvétele Magánszínházai is szívesen nyitna Solymosi Tamás művészeti akadémiát nyitott Budapest szívében, ahol ő maga is tanítja a növendékeket Tiszta úton halad tovább TOLLVONÁS Tízévnyi késés PUHA JÓZSEF Látszólag nagy nap ez a mai, Pozsonyban koncertezik a floridai Backstreet Boys. A tinilányok egyjelentős csoportja tíz évvel ezelőtt összepisilte volna magát örömében, ha tudja, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Csaldiogy tíz év nagy idő, ráadásul az egyre gyorsabban változó zenei világban még a szokásosnál is intenzívebben peregnek a homokszemek. Az egykori idolok ma elegáns férfiak, a javarészt tinglitangli dalok helyett színvonalas dalokat, elsősorban balladákat énekelnek. A tinilányok helyett pedig családanyák ülik vagy állják végig a műsorukat, különösebb csápolás, ováció nélkül. Az utóbbi két-három évben felpezsdült a szlovákiai koncertélet, de az esetek többségében a másod- és harmadvonalba szorultakjön- nek, akik manapság a nagy nyugati városokban már csak a kicsi termeket töltik meg, így felfedeznek melléjük olyan országokat, amelyek létezéséről korábban nem tudtak - például Szlovákiát -, és útba ejtik ezeket. Mifelénk úgy viselkednek, mintha továbbra is a legnagyobb sztárok volnának, mintha hozzánk nem jutna el hanyatlásuk híre. Nemcsak a nemzetköziek, hanem a magyarországiak is ezt csinálják. A közelmúltban egy csapat az egyik falunapon előadta az előző hónapok legnagyobb magyar slágerét - ezekkel a szavakkal konferálta -, közben a semmitmondó dalt ott hallottam először... Az a borzasztó, hogy el is hiszik, amit mondanak, nem vesznek tudomást arról, hogy változik körülöttük a (zenei) világ. Gondolom, a Backstreet Boys ma este nem mond csődöt, és közönsége is lesz. Az egykori hatalmas és a megmaradt parányi rajongótáborból biztosan sokan váltanak belépőjegyet, elsősorban nosztalgiázás céljából. S közben bosszankodnak majd, hogy miért nem tíz évvel ezelőtt rendezték meg a koncertet, akkor mennyivel másabb lett volna. Akkor tényleg összepisilték volna magukat örömükben! Mint egy személyes párbeszéd, olyan ez a kiállítás Örömtárlat -121 festmény Hetekkel ezelőtt nyílt művészeti akadémiájával a régi polgári világ elitképzőinek értékeit szeretné újrateremteni Solymosi Tamás. Budapesten, az Andrássy úton működű balettiskolája reményei szerint évek múlva összművészeti centrummá válik. SZABÓ G. LÁSZLÓ A harminc növendékkel indult intézmény a képzés végén diplomát ad ifjú táncosainak, akik a kor szellemének és elvárásainak megfelelve már hatéves kortól járhatnak órákra, az első évfolyamot azonban nyolcévesen kezdik. „Én tízévesen lettem a Balettintézet növendéke - mondja Solymosi Tamás, a bécsi Staatsoper szólistája. - Azóta annyira felgyorsult a világ, s mivel a mi pályánk nagyon rövid, úgy döntöttünk, előkészítő évfolyamot is nyitunk, hogy amikor majd az első évfolyamba felvételiztetünk, már ne a nulláról induljunk. így nem veszítünk időt. Tizenhat évesen ma már komoly nemzetközi karriert tudhat maga mögött egy balerina, én már táncoltam ilyennel a világban. Azzal tehát, hogy nálunk hamarabb kezdenek a gyerekek, két évet nyerünk. Heti öt alkalommal, a normális iskolai tanítást követően, délután jönnek hozzánk, plusz hétvégén. Ez ilyen szakma. En ugyanezt csináltam. S ha két évvel korábban kezdek, azt akár Moszkvában is tölthettem volna. Mivel táncosként sokat utaztam, és még mindig sokat vagyok külföldön, látom a különbséget az iskolák között. Egykori táncpartnereim közül többen tanítanak már, látom, mit képviselnek, milyenek az elvárásaik. Én is nagyítóval figyelem a gyerekeket, az izomzatúkat, a rátermettségüket. Azt szeretném, ha nemzetközi iskola lenne a miénk, s mivel már most is vannak külföldi növendékeink, angol, német és orosz nyelven is tanítunk.” Régi vágya teljesült most Solymosi Tamásnak. Már 2000-ben, amikor a szabad pálya mellett döntött, saját iskola létrehozását fontolgatta. Pedagógusi hajlamait már akkor sem titkolta. Nagyon szeret fiatalokkal dolgozni. „Miközben jártam a világot, én magam is tanultam, a Táncművészeti Főiskola mesterképzőjére jártam, elvégeztem mindent, amit lehetett. Azt akartam, hogy mire eljön a tanítás ideje, az összes diplomám meglegyen hozzá. Hogy le tudjam venni a polcról az összes papírt, és megmutathassam: nekem erre jogosítványom van. Szerencsésnek tartom, hogy így alakult a pályám. Azért lettem szabadúszó, mert sok igazgatóval nem értek egyet, aki üzletet csinál a táncból, aki nem a művészetre, nem a táncosra és végképp nem a közönségre gondol, aki nem arra figyel, hogy mit hagy az utókorra, hanem hogy minél ügyesebben be- tömködje a zsebét. Ebből a szakmából nem lehet narancsültetvényt létesíteni. Nekem sem lesz farmom soha. Nem ez a célom. Ezen a pályán akkor lesz ismert és elismert valaki, ha elvérzik a színpadon, arra biztosan emlékezni fog a közönség, mert olyat tett, úgy táncolt, olyan értékeket teremtett. Tanítok a táncművészeti főiskolán is. Évfolyamom van. Két növendékem Pozsonyban táncolt nemrég, és komoly sikert arattak. Négy éve tanítok a főiskolán. Ez épp elég idő ahhoz, hogy lássam azokat a hibákat, amelyeket el lehetett volna kerülni. Imádom ezt az intézményt, hiszen engem is ott képeztek ki, örökké hálás vagyok érte, de az idő vasfoga elkapta őket is. Mókuskerékbe kerültek. Nem igazán akarják észrevenni azokat a dolgokat, amelyekkel nyitniuk kellene. Mivel az ottani oktatók közül kevesen beszélnek idegen nyelveket, nem is igazán tudnak szétnézni a világban, pedig látniuk kellene, mi zajlik a külföldi iskolákban. Jó táncosokat csak úgy képezhetünk, ha nemcsak magunkat ismételjük húsz éven keresztül, ami lehet, hogy bevált dolog, de vigyázat, poros is lehet! Igenis látni kell, hogyan csinálják másutt, és milyen a felvevőpiac. Ha az ember nem mozdul ki a környezetéből, nagyon beszűkül a látása. Tudom, hogy ez pénz kérdése is, de a fejlődésre mindenütt áldozni kell. Mint ahogy a képzésre is. A tanulópénzt be kell fizetni.” Alapjaiban a Solymosi Művészeti Akadémia is ugyanazt tanítja, mint a táncművészeti főiskola, ám annál mégis többet. Annyival többet, amennyivel az évek során elmozdult a világ. Ma már nem elég, ha egy táncos kilencven fokra emeli a lábát, és forognia is többet kell, mint régen. Az ugrásai is nagyobbak. Akaratból és kitartásból is jóval nagyabb adagra van szüksége, a pálya sokkal többet követel. „Mi is a régi, szentpétervári verziót követjük, de van ennek egy fejlettebb része. Nekünk az már nem lehet elég, amit 1950-ben követeltek meg. Az alap nagyon jó, arra kell építeni. Moszkvában, a Bolsojban voltam nemrég, ott is úgy mennek előre, mint a rakéta. Az orosz nemzet hihetetlenül tehetséges a táncban. Időben felfedezik a hibáikat, korrigálják, és egy idő után már úgy jelenik meg, hogy ők ezt mindig így csinálták. Barisnyikov elképesztően nagy karriert futott be, mert megszerezte a komoly, otthoni alapokat, és hozzátett valami extrát. Nurejev, Godunov, Makarova és a többiek is hasonlóképpen gondolkoztak, miután elhagyták a hazájukat. Pusztán a technika sehol sem elég. A Bolsojban erre azt mondják: a majom is nagyot ugrik, mégsem lesz belőle táncos soha.” A klasszikus balett mellett versenytáncot, modern táncot, Broadway-stílust is tanulnak a Solymosi-növendékek, mint ahogy folyamatos képességfejlesztésben is részük van, amely célzott izomfejlesztő gyakorlatokból áll. A későbbi tervek között pedig ének- és színészmesterség órák is szerepelnek. „Még mindennek az elején tartunk, de nagyon tehetséges gyerekekkel. Minden délutánomat velük töltöm. Fél négykor kezdődik az oktatás, és nyolcig tart. Délelőtt a főiskolán tanítok, végzős osztályom van, utána én gyakorolok, aztán irány az egyetem, még mindig tanulok, és úgy jövök ide. Még jó, hogy én osztom be az időmet. Ha külföldön vagyok, balettmester helyettesít, akiténválasztokmeg.” Bécsben, a Staatsoperben a Mayerlinget tanította be nemrég. Három felvonásos megabalett, ahogy ő nevezi. Nagyon nagy falat. Fizikailag is, színészileg is megterhelő. De ha hajnalban vernék fel, hogy eltáncolja Rudolf trónörökös szerepét, ugrana és rohanna, annyira szereti. Brünn- ben is aranyba öntötték már a nevét. Ingyen adott órákat az ottani növendékeknek. Tokióban három hétig tanított. Oda is visszavátják. Decemberben Olaszországban táncol, aztán Koreában. „Van, aki otthon szeret ülni. Én nem. Megszoktam a hajtást. Időbeosztás kérdése az egész. Energiával bírom jól. Dózsa Imre volt a balettmesterem a Balettintézetben. A bátyámat, Zoltánt is ő tanította. Rengeteget köszönhetek neki. Mindent átadott, amit átadhatott. Azt viszem tovább, amit az ő szárnyai alatt tanultam. Ha gondom van, ma is hozzáfordulok. De Zolira is felnézek. A legjobb balett-termünket róla neveztem el. Kint lesz a képe, hogy mindig lássák őt a növendékek. A Royal Ballet első szólistája volt, de még a New York-i Metropolitan- ben is a legnagyobb sztárok között jegyezték. A főiskolán heti harminc percet tarnt, negyed státusban, miközben tudásával nagyon sok ottani oktatót leköröz. Nálunk annyit fog tanítani, amennyit csak akar. Én leszek boldog, ha több órát vállal.” Koreográfusi vágyai nincsenek Solymosi Tamásnak. Olyan helyen nem nő a magból virág, ahol savval locsolják, jegyzi meg nem kis iróniával. A tanításban nem tudták megakadályozni. Tiszta úton halad tovább. „Ismerek embert, aki kétezer eurós karórát hord, és csak Armani öltönyben jár. Majd berakják mellé a koporsóba? Nagyon jó. És? Sajnálom, hogy külsőségekre épül a világ, hogy nem azért tisztelnek, amit tudsz, hanem azt nézik, milyen kocsival jársz. Viccesnek tartom. Rohadtuk Üljek azon, amit tanultam? Vagy vigyem magammal a sírba, amit elértem? Ha csak rajtam múlna, az akadémia mellett még magánszínházat is nyitnék. Oda nevelném ezeket a gyerkőcöket.” SZALAY KATALIN „Jó lenne ott lenni. Jó lenne akkor lenni /.../ és neki a nagy égi világnak, ahol azúr az úr /.../ Csak lehunyni a szemet, és lógni a szép, piros-fehér ballon gömbje alatt az égen” - írja Geszti Péter Szinyei Merse Pál Léghajó című képéhez. A Fáik Miksa utcában négy hétre elmosódnak az időkorlátok. Virág Juditnak és Törő Istvánnak sikerült valóra váltania régóta dédelgetett álmukat, s kiállítani Magyarországon az általuk legszebbnek tartott 121 magyar festményt. De a falakon nem kronológiai sorrendben függnek a képek, most nem ez a lényeg. Az absztrakt Komiss-akt mellett láthatjuk Locz Károly aktját, kontrasztba állítva. S a többi teremben is ez a tematikai elrendezés a jellemző. Négy héten keresztül heti három alkalommal ingyenes tárlatvezetésen is részt vehetünk, s ne lepődjünk meg, ha a kasszánál sem áll sor, hiszen, amiért talán a legtöbbet kérhetnének, az most ingyenes. Csontváry Kosztka Tivadar Önarcképe, Szinyei Merse Pál Léghajója, Ferenczy Károly Nyári estje, Rippl-Rónai József Lazarine és Anellája, Mednyánszky László, Aba-Novák Vilmos, Munkácsy s még sorolhatnám. De nemcsak híres képekkel, nagy festőkkel találkozunk, hanem mást, többet is kapunk. Emléket, élményt, gondolatokat. Gondolatokat 121 neves magyar közéleti személyiségtől. íróktól, költőktől, színészektől, galériatulajdonosoktól, rendezőktől, producerektől, orvosoktól. Mint egy személyes párbeszéd, olyan ez. Eszmecsere Esterházyval, Parti Nagy Lajossal vagy éppen Geszti Péterrel. így került a kiállításon látható képekből készült albumba 121 neves művész gondolata. „Mindig irigyeltük a muzsikusokat. Művészettörténészként, galériatulajdonosként ritkán és csak körülményesen engedhetjük meg magunknak azt a luxust, amit a muzsikusok örömzenének hívnak: hogy kedvünkre, legkedvesebb képeinkből a magunk és persze mások örömére reprezentatív kiállítást válogassunk össze a legszebb magyar festményekből, bonyolult, körülményes, s szinte lehetetlen.” De tudjuk, hogy a lehetetlen csupán egy szó. A kiállítás november 29-ig tekinthető meg a Virág Judit Galériában Budapesten. A Kassai Állami Színház november 27-én és 28-án mutatja be Gaetano Donizetti Lammermoori Lucia című operáját Marián Chudovský rendezésében. Luciát a lengyel Katrina Skrzeszewska, Edgar Ravenswoodot pedig a mexikói Rafael Alvarez Nava alakítja. (TASR-felvétel)
