Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)
2009-11-14 / 264. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 14. www.ujszo.com Dráfi Mátyás színművész: „Ha a közönség rosszul érzi magát, ha nyomja a fenekét a szék, nem őbenne van a hiba, hanem valahol fönt, a színpadon" Ötven év Thália szolgálatában (Kiss Gábor Gibbó felvétele) Szerintem a nemzet színésze, csak pechjére nem Budapesten él, hanem Komáromban, ami messzire van a székes fővárostól. Félreismerhetetlen baritonját szívesen hallják az egész magyarok lakta világban, s ő ezt azzal hálálja meg, hogy ma is felül az „ekhós szekérre”, és járja a vidéket, hogy hitét, szerepeit, embert tisztító művészetét elvigye a legeldugottabb faluba is. Dráfi Mátyás jubilál: ötven esztendeje lépett a világot jelentő deszkákra. KÖVESDl KÁROLY Pontosan mikor is? Emlékszel a napjára? 1959. szeptember 1-jén léptem beaMatesz-be. Hat évvel a színház megalakulása után, vagyis az alapozó nemzedék tagja volnál. És elsők között végezted el a Színművészeti Főiskolát. Érettségi előtt jelentkeztem. Végigmentem a vizsgán, de valami baj volt a sziszegőimmel, ezért elküldték Prágába, hogy jelentkezzem Sémán professzornál. Kiderült, hogy nem a sziszegőkkel van probléma, és semmiféle anatómiai rendellenesség nincs nálam, csak rossz szokásról van szó. Elvittem a papírt a dekanátusra, júniusban mehettem pótfelvételire. Ott volt a színház igazgatója, Fellegi István is. Akkor még káderezés is volt, behívtak, és megkérdezték, nem akarok-e szlovák színész lenni. Nem, közöltem. Miért nem? Van magyar színház?, kérdeztem. Van, felelték. Kell a magyar képzett színész? Kell. Nahát, akkor én magyar színész akarok lenni. Kimegyek, jön utánam Fellegi. Ma is pontosan emlékszem, mit mondott: „Tudod, olyan vagy, mint az érett bor. Bent van az üvegben, és valakinek azt a dugót ki kell húzni. Gyere hozzánk a színházba, mi majd azt a dugót kihúzzuk.” Eljöttem a színházba, kaptam egy szép szerepet, Viktor Rozov Boldogság, merre vagy? című darabjában Kolja szerepét, amelyben Ferenczi Anni volt a nagy szerelmem. Fellegi turpisságára egy évvel később derült fény. Bementem a főiskolára, s mondtam, szeretnék újra felvételizni. Jöjjön. Mikor lesz? Hétfőn. Ekkor szerda volt. De nekem, mondom, nincsenek papírjaim. Jó lesz a tavalyi, mondták. Hol dolgozik? Komárom, Magyar Területi Színház. Hogy került oda? Felvételi után Fellegi hívott, válaszoltam. Tudja, miért kérdeztük, nem akar-e szlovák színész lenni, kérdezték. Ha akkor igent mond, most végezné az első évfolyamot. Kiderült, hogy Fellegi vágta el az utam. Az az egy esztendő mindenesetre jót tett, belekóstoltam a profi színjátszásba. Volt amatőr előzmény is? Nevelőapám, Lórincz János alapította a háború után az első amatőr színjátszó együttest, a Déryné Színkört Pozsonyban. Folyton vele csavarogtam, mindenhová elkísértem. Volt úgy, hogy pizsamában lógtam meg a kórházból egy beugrásra. 2002-ben, hatvanéves korodban Tóth László azt írta, ebben a korban Kossuth-díjjal riogatják az embert. A díj azóta sem ért utol. Nem is fog. Kaptál más díjakat, Jászai, Eg- ressy, Pro Űrbe Díjat (Komárom városától), Életmű Díjat, ezüstplakettet, egyebet. Érdemes Művész vagy. A Jászai-díj meglepett, nagyon örültem neki. A pályád nem volt mindig egyenes. Van benned hiányérzet, netán rossz szájíz? Gondolok az utóbbi évekre. Az utóbbi évek miatt kissé szomorú vagyok. Ennek a színháznak az elsőrangú feladata az volna, hogy végigjárja Dél-Szlovákia magyarlakta vidékeit. Nagyon keveset tájol a színház. Megértem, hogy sokkal könnyebb ötven-hat- van kilométerről behozni a közönséget, mint kimenni, megszervezni, hogy teltház legyen. Valamikor persze ez könnyen ment: a szövetkezetek, üzemek megvették a jegyeket, a közönség meg vagy jött, vagy nem. De többnyire jött. Voltak virágok, voltak nevető és síró nénikék a nézőtéren. Ez elmaradt. Rengeteget gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezen segíteni. Nem maradtál meg a töprengés szintjén. 2001 januárjában Bártfafürdőn voltam a feleségemmel, Borikával, ahol egymás után jöttek a magyar fürdővendégek, s kérdezték, miért nem jár hozzájuk a színház. Hazajöttünk, tanakodtunk, mit lehetne tenni. Összehívtuk a bandát, Borá- rosékat, Mák Ildit, Kopócs Tibit és a többieket. így alakult meg a Teátrum Polgári Társulás. Mivel sürgetett az idő, és már lekötött előadásaink voltak, úgy döntöttünk, a Csókos asszony operettel indítunk, amit a színház már játszott Iglódi rendezésében. Ő természetesen hozzájárult, hogy a rendezését kis színpadra állítsam. Ezzel jártuk két évig nagy sikerrel az ország kis színpadait. El tudtunk vele menni egészen keletre is, ahová a színház már nem jutott el. Nem is juthatott a behemót nagy színpaddal, nagy díszlettel. Hiába mondtam, könyörögtem, nem a komáromi színpadra kell tervezni a díszletet, hanem mondjuk Ekecsre, s a komáromi színpadon hozzá lehet rakni. Falra hányt borsó volt. Itt szemléletbeli különbség csapott össze a kőszínház és a tájolás között. Kinek lett igaza? Előadásoktól függ. A jó darabokra ma is tódul a közönség, a gyengékre azonban nem jön. Előfordul, hogy a plakáton az áll, írta Shakespeare, az előadás pedig minden, csak nem Shakespeare. Az az érzésem, hogy egyes rendezők csak úgy tudják elképzelni a munkát, ha ők is „alkotnak”. Mikor azt hallom egy operett kapcsán, hogy ,jaj, csak ne legyen operet- tes”, nem tudom, mit gondoljak. Elképesztő, hogy Az ember tragédiájából kimaradhat az, hogy „Ember küzdj, és bízva bízzál!”, vagy a János Vitézben a Tündérország a metró aluljárója. Azt hiszem, egy szerző megérdemel annyit, hogy úgy játsszuk el a darabját, ahogyan megírta, s ha egy rendező zseninek van egy fantasztikus ötlete, írjon egy új darabot. Van rá lehetőség, sőt példa is. Itt van például a West Side Story, amelyről mindenki tudja, hogy a Rómeó és Júlia alapján készült, de nem írták ki a plakátra, hogy írta Shakespeare! Nem bújtak Shakespeare mögé, mégis ragyogó musical lett belőle. Ennél keményebb kifogásaid is vannak a szakmával szemben, kezdve akár olyan alapkövetelményekkel, mint az artikuláció... Nem értem például, hogy egy zárt helyiségben, háromszáz ember előtt miért kell mikroportozni? Ráadásul ma már az „ufós” mikrofonok divatoznak, amelyek a színész fél arcát eltakarják. Mindig azt mondom: ha egy ember elhatározza, hogy színpadra akar lépni, de háromszáz ember előtt zárt helyiségben nem tudja kinyitni a száját, ne legyen színész. A komáromi színjátszás kétszáz esztendős, s olyan nevek fémjelzik, mint Déryné, Szent- péteri Zsigmond, Blaha Lujza, Latabár Árpád. A két évszázadból fél évszázad Dráfi Mátyásé, miközben alig jobb körülmények közt jártátok a vidéket. Ment-e előbbre a világ ez alatt? Attól félek, hogy visszafelé fejlődik a világ. Igaz, az ekhós szekeret felváltotta az ekhós busz. A „hőskorban” öreg autóbusszal jártunk, le-lerobbant, toltuk hóban, fagyban, nem kívánom a mai fiataloknak, hogy ezt megéljék. Meglehet, több lelkesedéssel csináltátok? Mi hajtott? Talán az, hogy amikor kimentünk falura, azt tapasztaltam, hogy a közönség partner. Állítom, ha a közönség rosszul érzi magát, ha nyomja a fenekét a szék, nem őbenne van a hiba, hanem valahol fönt, a színpadon. Ne akarjuk a sikertelenséget rákenni a közönségre! Az nagyon is jól ért mindent. A klasszikusokból is át tudja vetíteni a mai korra azt, ami ma is érvényes, hiába íródott két-háromszáz évvel ezelőtt. Ha megmaradt, nyilvánvalóan aktuális, és ha aktuális, mit kell rajta aktualizálni, modernizálni? És vevő a jó mai darabokra, mai szerzőkre is, amilyen egy Dürrenmatt vagy Mrozek. Valamikor érezte az ember, hogy a közönségnek kell a színház. Hogy együtt sírtak, együtt nevettek a szereplőkkel. Egy dráma ugyanúgy megfogta őket, mint egy vígjáték. Vidáman vagy elgondolkodva mentek haza. Hadd mondjak egy tavalyi példát. Élő zenével dolgozunk, semmi „plébek”, de kinyiffant a hegedűsünk, és Gesztetén kellett játszanunk a Mágnás Miskát. Szereztünk egy profi hegedűst Győrből, megmentettük a helyzetet. Nézem előadás után, tele a nő arca könnyel. Megijedtem, csak nem vesztek össze? Nem, azt mondja, csak életemben először értettem meg, mi az, hogy küldetés. Ezért érdemes csinálni, ezért kell ötven évet végiggürizni. Aztán egyszer csak, a kilencvenes években, elkezdtek fogyni a szerepek... Mert morgós lettem. Abban az időben leállítottak az emberek az utcán egy-egy előadás után, és megkérdezték, mi volt ez? Nem tudtam választ adni, mondtam, Jókai utca egy, első emelet jobbra, harmadik ajtó, ki van írva, hogy igazgató. Ne tőlem kérdezzék, miről szólt a darab. Ennek persze híre ment, és ha nem nagyon kellettem, inkább elkerültek a szerepek. De nem nagyon hiányzott, mert közben már működött a Teátrum. Sokkal jobban bosszantott, hogy én a Teátrumot úgy képzeltem el, még a polgári társulás megalakulása előtt, hogy a színház mellett csináljuk. Színház mellett, szabad időben összeszedjük a bandát, betanulunk egy darabot, és beülünk a színház autóbuszába, visszük a díszletet, hangtechnikát, kifizetjük a sofőrt, mindent. Jött a támadás: Igen? A színház adjon autóbuszt azért, hogy maguk haknizzanak? Na ezért alapítottuk meg a polgári társulást. Az volt a szándékom, hogy a vidék ne újságból ismerje meg Benkő Gézát vagy Ban- dor Évát, hanem a színpadról. Össze is szedtem az embereket, örültek. Aztán egymás után maradtak el, mert lebeszélték őket, a lekötött előadások napján az embereket ha nem előadásra, akkor próbára berendelték. Ez tart ma is. Nagyon ritka, ha valahová el tud jutni a komáromi színész. Miért fontos a társulat? Egyre inkább az a tendencia, hogy az igazgató úr felvesz egy szerepre, egy szezonra, két szezonra valakit. Ha társulat van, azt mondhatja, hogy igazgató úr, ezt talán mégsem... Ma mi van? Nem tetszik? Na, akkor jövőre nincs szerződés! Kiszolgáltatott lett a színész. Nem csak a komáromi színházról beszélek, általában a magyar színházakról. Hogy létezik az, hogy Dráfi Mátyás nem kapott szerepet? Ezt nem mondhatom. Volt egy ilyen időszak, amikor a Teátrum indult. Utána aztán kaptam szép szerepeket, nem szólhatok egy szót sem. A My Fair Ladyben Doolittle szerepét eljátszani nagyszerű dolog, vagy a Gazdag szegényekben a főszerepet. Két-három évet ráhúztam, de aztán elmentem nyugdíjba, mert a tájolást és a színházat már nem tudtam összehangolni. S nekem nagyon fontos a vidék. Hiszem és tudom, hogy kell a vidéknek ä színház. Több magyarországi színházban is játszottál. Győr és Komárom állandó kapcsolatban volt. Kaptam egy meghívást Szophoklész Antigonéjába, Kreon szerepére. Ezzel nyitottuk meg a a Fertőrákosi Barlangszínházat. Később jött az Oidipusz király, majd az Oidipusz Kolónosz- ban. Kis szünet után ismét jött egy felkérés, szintén Győrbe, Majakovszkij Gőzfürdőjébe. Jaj, de jó színdarab! Nagyon élveztem. Még abban az évadban volt az ősbemutatója Müller Péter Búcsúelőadás című darabjának, azt is nagyon szerettem. Aztán a Csókos asszonyt csináltuk Komáromban, Iglódi Pistával, amikor jött az ötlet, hogy menjünk el Pestre megnézni a Csókos asszonyt. Azt meg miért, kérdeztem. Mert egy az egyben azt fogjuk csinálni, amit a Vígszínház. Mert Iglódi rendezi, és lesznek vendégjátékok. Mondom, értem, majd ők jönnek hozzánk, mi meg nem megyünk oda. Nem megyek, majd Iglódi eljön, megcsinálja itt is az előadást, és a tizedik után elmegyek, összehasonlítani. Mit ad isten? A bemutató után Eszenyi Enikő elhívott a Vígszínházba, a West Side Story- ba. Az volt az érzése, mondta, hogy ez az egy szerep nem volt le- koppintva. Ä Vígszínházból Méhes Laci áthívott Székesfehérvárra, a Virágot Algemonnak című darabba. Aztán Székesfehérvár is színre vitte a Csókos asszonyt. Kiesett az egyik szereplő, elhívták Borárost, kiesett a második, hívtak engem, kiesett a harmadik, a negyedik, a végén már öten voltunk Komáromból. Aztán hol az ottaniak, hol mi játszottunk. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a műszak a nyílásokon nézi az előadást, s hallom: A fenébe, miért van az, hogy ha a komáromiak játszanak, jobb az előadás? Ez nem nekünk szólt, színészeknek. Ez ennek a színháznak szólt! És ezért fáj a szívem és a lelkem. Rossz nyelvek szerint Dráfi maradi. Említsem, hogyan csináltuk Czajlik Jóskával a Bárkában Dür- renmattól a Vakot? Ne jöjjenek nekem azzal, hogy a Dráfi nem szereti a modemet! Én szeretem a modemet. Ami valóban az. Csak épp az Ármány és szerelmet nem tudja modemül bevenni a szervezetem. Néztem egy próbát, amiben nem játszottam, és azt találtam mondani: vigyázzatok, mert eljön az az idő, amikor azt veszitek észre, hogy magatoknak játszotok. Két hét múlva bemutató, és nem szünetben, hanem az előadás alatt állnak fel az emberek, és mennek kifelé. Jön a kolléganő: na, most boldog vagy? Nem, nagyon szomorú vagyok. Ezért nem kaptam szerepeket aztán. Nem kellett volna megmaradnod komáromi színésznek. Hívtak Győrbe, maradjak ott. Nem maradtam. Pedig Borikának is nagyon tetszett. Nem tudtam elmenni. Ugyanazért, amiért ötven évvel ezelőtt, amikor nem mentem el szlovák színésznek. Nem vendégszerepelni nem megyek, de nem leszek egy szlovák színház tagja. Mert engem a gólya ide hozott. Lehet, hogy maradi vagyok, de úgy gondoltam, nekem itt a helyem.
