Új Szó, 2009. november (62. évfolyam, 253-276. szám)

2009-11-13 / 263. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. NOVEMBER 13. Kultúra 9 Pozsonyban járt Lovas Ildikó vajdasági magyar író, a Kijárat az Adriára és a Spanyol menyasszony szerzője Egy kertvárosi forradalmár (Somogyi Tibor felvétele) Lovas Ildikó neve ismerősen csenghet a hazai irodalom­barátok előtt, hiszen az író­nőnek két remek regénye is megjelent a Kalligram Ki­adónál: a Kijárat az Adriára és a Spanyol menyasszony. A közönség november 10-én személyesen is találkozha­tott vele Pozsonyban, a Ma­gyar Köztársaság Kulturális Intézetében. MISLAY EDIT Lovas Ildikó a Magyarul határon innen és túl című rendezvénysoro­zat vendége volt - a Magyar Inté­zet és a Comenius Egyetem ma­gyar tanszékével közösen szerve­zett irodalmi társalgójában a hatá­ron túli magyar irodalom megha­tározó képviselői mutatkoznak be. A Szabadkán élő, Sziveri-díjas írónő elmondta: szépirodalom­mal sokáig egyáltalán nem akart foglalkozni. Első novelláinak egyikét olvasva gimnáziumi taná­ra azzal gyanúsította meg, hogy azt biztosan lemásolta valahon­nan. (Fiatal lányként úgy gondol­ta, ha az irodalomban ilyen gyanú felmerülhet, akkor azzal valami gond lehet.) Sokáig a színház bűvöletében élt, kritikákat írt, de miután művelődési tanácsos lett, belátta, nem egyeztethető össze a tanácsosság és a kritikaírás. Hogy mégis az irodalomnál kö­tött ki, azt a délszláv háborúnak „köszönheti”, mondta. Azokban az években rengetegen elmenekültek a Vajdaságból. „Teljesen egyedül maradtam. Hihetetlen szürkeség, félelem, nyomorúság töltötte el azokat az éveket. Úgy éreztem, be­leestem egy kútba. Valamit tennem kellett az idővel, ami rám zuhant. Az írással ösvényt akartam vágni ahhoz, hogy értelmes ember ma­Lovas Ildikó es Krasztev Péter radhassak, mert úgy döntöttem, én itt maradok. Menjenek el azok, akik ezt az egészet kitalálták.” Első novelláskötetével, a Kala­márissal rögtön díjat szerzett 1994-ben, de ez az öröm mellett nem kis gondot is hozott számára. „1994-től 95-ig tiszta ideg voltam, állandóan az foglalkoztatott, tu­dok-e majd még írni vagy egyköte­tes író maradok.” Emellett azzal sem volt megbékélve, jegyezte meg, hogy a vajdasági irodalmi élet bizonyos elvárásokkal fordult az íróihoz. „Azt várták el, hogy ar­ról írj anak az írók, ami az ottani va­lóságban történik. De hát nekem az összes könyvem arról a valóság­ról szól, amibőljövök.” Számunkra ismerősnek tűnik az a vita is, amely arról bontakozott ki, van-e speciálisan vajdasági magyar iro­dalom, vagy csak egyetemes ma­gyar irodalom van, amelynek a Vajdaságban élő és alkotó írók is részei. Mivel Lovas Ildikó abba a táborba tartozott, amely az egye­temes magyar irodalom mellett foglalt állást, úgy gondolta, ki kell próbálnia magát, a tehetségét, hogy megállja-e a helyét az egye­temes magyar irodalomban. Ezért kezdett publikálni magyarországi lapokban, főképp a győri Műhely­ben. „Győr egy nagyon nyitott, be­fogadó város”-véli. A Spanyol menyasszonyt, árulta el, a nőirodalom miatt írta. Amikor Magyarországon fókuszba került ez a téma, mesélte, őneki más vé­leménye volt, mint amit vártak tő­le. ,A nőirodalomban mindig ki­osztják a férfiakat. Én ezt nem sze­retem.” Számára, jelentette ki, a legjobb nőíró Füst Milán, a legjobb férfiíró pedig Marguerite Duras. S miután az utóbbi években folya­matosan jelentek meg Magyaror­szágon a híres írófeleségekről szóló könyvek, úgy döntött, ő arról az egyről fog írni, akiről senki nem írt: a Szabadkán született Csáth Géza feleségéről, Jónás Olgáról. A re­gény tehát egyrészt válasz a nőiro­dalomra, de másra is: „Szabadkai­ként mindig megkérdezik tőlem, hogy mit gondolok Csáth Gézáról meg Kosztolányiról. Leírtam, mit gondolok róla.” De minden egyéb­ről leírja., Amit úgy élek meg, hogy igazságtalanság vagy hamisság, az engem borzasztóan bosszant, és nem hagyom szó nélkül. Kertváro­si forradalmár vagyok.” Mint megjegyezte, írónak lenni állapot, de nincs igénye arra, hogy állandóan írjon. Ha viszont ír, ak­kor nagyon intenzíven veti bele magát. Noha kisebbségiként na­gyon konkrét tapasztalatai vannak arról, milyen a hazátlanság, szű- kebb pátriájához mindennél job­ban ragaszkodik. Még akkor is, ha írásaiban elég „sokat pofozta” Bácskát. „Helyhez kötött ember va­gyok. Nekem a város, a ház a fontos, ahol élek. A szüleim. Hogy hétvé­gén hazamegyek húslevest enni.” Roland Emmerich hosszúra nyújtott mozgóképes drámája minimum az évtized filmtechnikai csodája Katasztrófamese pazar látványelemekkel TALLÓSl BÉLA Neves geológustudósok kísérle­tei azt mutatják, hogy beteljesedik az ősi jóslat, s a film címe szerint megadott évben eljön a végpusztu­lás. Öreg földgolyóbisunk meg­bosszulja, amit ellene elkövettünk, és kénköves vulkánokkal, szökő­árokkal, rengésekkel és hasadá­sokkal eltünteti a felszínéről azt, amit az ember rá felépített. Úgy tűnik, a jó öreg föld nem tréfál, ezért a hatalmasok, akik a világot irányítják, s akiknek pénzük van, titkos stratégiákkal kezdik mente­ni a menthetőt, elsősorban saját bőrüket. Van ugyan igazmondó hírnök is, aki inkább csak a szélbe kiáltja a veszélyt, mert senki nem hallgat rá, s aki hallja is a vészjele­it, őrültnek tartja. A világ urai belefognak Noé új­kori, kozmikus bárkájának meg­építésébe, s hatalmas pénzekért kezdik árulni rá a jegyeket az elő­kelők, a gazdagok csoportjának, akiket méltónak tartanak arra, hogy átmentsék a civilizációt a modernkori özönvíz elől. De kény­telenek befogadni maguk közé a főgeológust, aki a katasztrófák tu­dója. Ó viszont szövetséget köt egy hétköznapi családdal, akikkel - a VIP-brandzs ellenállásával küzdve - igyekeznek megmenteni az em­beriséget, rengeteg konfliktust szítva. Ennyi a mese, már csak a vége hiányzik, ám azért érdemes inkább a moziba beülni. Na, nem azért, mert ez egy „a vüág még ilyet nem látott”-jó film, kivételes sztorival. Ellenkezőleg, sok szitu visszaköszön ebben a filmben máshonnan. Spielberg Világok harcából vagy a Titanicból. A csonka család heroikus igyekezete és könnyekig ható érzelgős újra­egyesülése sem a spanyolviasz mo­zis felfedezése. Ami mégis e mel­lett szól inkább, mint pl. Spielberg virtuális őrülete mellett, hogy itt nincsenek kreált ellenségek, hihe­tetlen fémlények, itt csak az van, ami a földön létezik, olyan Bükök­kel, stilizált és animált látvánnyal eladva, hogy a szem kigúvad. Ez a film arról szól, mire képes ma a technika, ha a látványteremtésért semmi se drága. Naiv meserealiz­musa sem kell, hogy kiüsse a bizto­sítékot, mivel olyan néző úgysem ül be rá, aki ilyen mindenre elszánt kataszttófafilmre nem vevő. Aki meg megrohamozza a mozit a 2012 jól keltett híre alapján, hogy ez aztán minimum az évtized film­technikai csodája, az veszi is a la­pot, és smakkol is neki ez a vizuáli- ■sillúzió-csemege, hibáival, naivi­tásaival, s azzal a sejthető-tudható megoldással együtt is, hogy a hős mindig egérutat tud nyerni az utolsó pillanatban, pár méteBel megelőz mindenféle katasztrófa- sújtást. S ha a vizuális extázison túl a látvány egy picikét el is gondol­kodtat, mondjuk arról, hogy a föld élő-érzékelő életterünk, s rajtunk is múlik 2012, akkor már tett ér­tünk valamit ez a mese. A légtér a menekülés útja a túlélést jelentő kozmikus bárkákhoz (Képarchívum) PENGE T"TTrTffff'liľí~rTŕiriiiinT wirr r r i i ~ ~ f nw hí r n w—wwwwiPiriniBnifi r rn i HTTTTTCiiiT November kilenc Heller Ágnest és Kertész Im­rét sok minden összeköti: az életkoruk (egyazon esztendő­ben, 1929-ben születtek mind­ketten), a zsidóságuk és a ma­gyarságuk, rendkívüli filozófiai és irodalmi műveltségük, mo­dernizmusuk („poszt” nélkül), igazi européerségük (melynek semmi köze az EU-bürokraták üres szemléletéhez), s legfőbb­képp talán az, hogy mindketten világpolgárok és etikus embe­rek. Átadták nekünk, magya­roknak, a következő nemzedé­keknek, nemcsak a magyarok­nak, átmentették tűzön-vízen az európai kulturális hagyományt, a polgári tartás ethoszát, a műveltség magasabb, vitális ér­telmét, a gondolkodás etikáját, patetikáját, dramatikáját és di­namikáját... Kertész Imre nyolcvanadik születésnapja al­kalmából ezt a sort kellene foly­tatni, árnyalni, vitatni. Heller is, Kertész is vitatkozó, olykor pen­geélesen érvelő entellektüelek, és szellemileg lehervadt jelen­korunkban nagy szükség lenne a vita élesztőjére. November ki­lencedikét én a gondolat világ­napjává tenném meg... A Múlt és Jövő Könyvkiadó jóvoltából Heller Ágnes Kertész Imréről szóló kisesszéi és Sorsta- lanság-tanulmánya olvashatók egy karcsú kis kötetben - kette­jük szellemi találkozásának do­kumentuma ez, és születésnapi ajándék az írónak november ki­lencedikére, nekünk, olvasók­nak pedig motiváció és ihlet, hogy újra meg újra levegyük a könyvespolcról a halhatatlan regényt és Kertész Imre esszéit. Heller Ágnes nemcsak Kertész Imre kortársának, hanem „világ­társának” is tartja magát - sze­rintem mindketten „világformá­ló” írók és gondolkodók, akik a legmagasabb etikai követelmé­nyeknek eleget téve gondolkod- ták keresztül magukat a vérmes Értékelés: •••••••OOO huszadik századon. A hagyo­mányátadás nem megy a holoka- uszttrauma átadása nélkül. Ez a seb, ez a heg örök, és ha Kertész Imre értékteremtést gondol bele, akkor ez megmentő eszme (le­hetne talán), amit nekünk, fiata­labbaknak tovább kell gondol­nunk, konstruálnunk és/vagy dekonstruálnunk, ha nem akar­juk elveszíteni a kapcsolatot (sa­ját) múltunkkal, és igényt tar­tunk az európai szellemi örök­ségre. A gondolkodó ember tar­tására, méltóságára és erkölcsére - amit csak tartás, méltóság és erkölcs törésein, kudarcain és bukásain keresztül vehetünk komolyan. Kertész Imre ezekről Radios Viktória kritikai rovata a gerinctörésekről tanúskodik, s lévén igazi jó író, az esztétikai dimenziónak a vallásinál is cso­dálatosabb és iróniától sem men­tes vigaszát? oltalmát? kihívá­sát? nyújtja. Kertész Imre bátor ember, írja Heller Ágnes. Következésképp dolga van a halállal. A készülő új regényben, melynek címe A vég­ső kocsma (Heller Ágnes is csak kilenc oldalt olvashatott belőle, és erre reflektál röviden) erről lesz szó. Az egész világ várja. Kertész Imre már megajándéko­zott bennünket az együttgon­dolkodás esélyével, ami jelenko­runkban, amikor sem az „együtt”, sem a „gondolkodás” nem evidens csöppet sem, nagy szó - a nagy szavak hitelét visszaadni, évszázadok csiszolta fogalmainkat el nem veszíteni pedig közös gondunk és fölada­tunk, melyben - lehet, hogy a föladat teljesíthetetlenségének tudatosításában -, az író és a fi­lozófus segítenek nekünk. Ez a kis születésnapi köny­vecske, melynek alcíme „négy töredék”, nem nagy mű, éppen hogy kicsiny és szerény, töredé­kes. A Sorstalanság értelmezése még a hétpróbás filozófus asszonyt is próbára teszi: be­vallja, hogy igazából nem tud írni róla. De vajon ki képes szembenézni Köves Gyuri sors- talanságával? A kötet jelentő­sége, számomra, abban áll, hogy elindít a számadás irányá­ba, és tudatosítja, hogy mi, hu­szadik századi, így vagy úgy traumatizált kreatúrák, mivel tartozunk a vidámabb, poszt­modem generációknak. Heller Ágnes: Kertész Imre. Négy töredék. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2009. Demjén Ferenc új albuma Budapest. Ma jelenik meg Demjén Ferenc várva-várt új albuma A lelkünk most is vágtat címmel. ,A címadó dal nem teljesen új, né­hány éve a lovas világkupára írtam Menyhárt Jánossal és koncerten is játszottuk, de lemezen még nem jelent meg. A többi 11 szám az idei év termése. Az albumot alapvetően erőteljes gitárhangzás jel­lemzi, ugyanakkor lírai dalok is találhatóak rajta” - mondta Demjén Ferenc. Áz új dalok közül hat fog elhangzani a december 30-iki Demjén-koncerten a Papp László Budapest Sportarénában, (mti)

Next

/
Thumbnails
Contents