Új Szó, 2009. október (62. évfolyam, 226-252. szám)

2009-10-31 / 252. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Igen, nemzet nélkül nincs író. De irodalom - a Nyugat számára - soha nem volt szalon nélkül. A mo­hácsi síkon a magyar szalon is el­pusztult, pontosabban a lehetősége. MÁRAI SÁNDOR: A TELJES NAPLÓ, 1949 2009. október 31., szombat 3. évfolyam, 43. szám AFORIZMÁK ETŰD Nem minden nő anya. Egyeseknek csak gyerekük van A Gyógyító TOMI VINCE ♦ Kiegyensúlyozott focicsapat. Senkinek sem megy a játék. + Légvárak építése is lehet költ­séges. ♦ Intrikusnak nevezzük azt az embert, aki pletykánkat nem hiszi el, csak továbbadja. Marad TAKÁCS ZSUZSA-Tedd azt le, fiam! Ez szól egy még olyan állapot­ban levő kisgyermeknek, aki tátott szájjal jár-kel fel s alá, váija, hogy anyja egyszer csak megint letörölje szája sarkáról a kicsurranó nyálát. Kipróbálja, bedugja, megkóstolja és megízleli, ha befér, lenyeli, és akkor a játékot hordja majd magá­val. így kell bánni a fogpiszkálóval is, megszurkálhatja vele az arcát is, hisz ezt a spirituális élményt tel­jes egészében át kell élni, minden­féle fájdalomcsillapító nélkül is­meri meg az életét.- Szúrd vissza a dobozba! S bár kellemetlen a hatása, he­gyes és felsért, mégis ellenállhatat­lan a vágy, hogy még egy utolsót, még egyszer kínozzam, még állít­hassam meg az életem további tíz percre, aztán csak úgy magától su­han egy óra is. Az ötévesek pofija olyan puha és lágy, könnyen regenerálódik a fogpiszkáló után, ezért olyan unalmas és érdektelen neki. De még nem nyomja be a helyére a többi közé, még ki kell próbálni rendesen, a kis eszköz tűréshatára vajon hol lehet. Anyu épp telefonálva veszek­szik, így ha hátat fordít neki, nem H1ZSNYA1 ZOLTÁN El nezésth kerem olvasónak, hód nádon nem beselém madar. Mosth íróm elosór. Nehes, demu- sai. Hósá asonban válámihé aka­rok most sólní - íd. Mer asth sólní cak íd leheth, madarui. Hosztinyi Zalán Badar sikálék cimu ui ver- seskönvé érdemel hósájá sólní, bistosh. ló, sep es meres, nad iroi theth. Cakud, mint korabí kothet- hei: a Bárdal és kaki vad a Kis ba- dar-álék. Ráia adásul az ólcóba ion ki as ária iten nekünk. Bagó. (Mibó van ot leni olcónak?) Mé inri nemmás nelven, mé inri madar. Vanoka. Magasab honóris, denem cakas. Capni való fórdit- hók, asis: hulesegé fórdúlní má- sokhó? Vansajath iselég. Sep ma- damelv miath?, lubickolni bene, lébe a léd - aséís... Aséís, denem cakasé, asémég: nem! Akor mio- kamég?! Mioka? Asoka, hód ed dolog: mondani valamith, más dólog: espanolul, englishul, deutschul, italianul, + Egoista az, aki saját életében túl nagy szerepet játszik. ♦ A költő megerőszakolta a Mú­zsát, de börtönbüntetés helyett honoráriumot kapott. + A mai gyerekek nem kíváncsi­ságból kérdeznek. Zavarba akar­ják hozni a felnőtteket. + Fiatal korában megszólított látja, hogy a hegyes végével a szeme felé közelítünk. Az ijedség­től még inkább kitágul, beér és szétcincál mindent, megvan a tu­dománya, küyukasztja a szemgo­lyót, kifolyik a világ, a képe, az imádott korábban rögzült arca, a szemszín, a lélektükör, s egy nagy gödör marad a pofi jobb oldalán. Olyan csak, mint a takony, folyik, berberül mondani - valamith, ne- merdékes, mith. Asth peldaúl mondani, ha feléseg sekrenbédug seretho: AAAÁAAA...! Vad kialt- hání, ha égiposthaval Thailandon landol sep fris Hosztinyivers ko- theth: AAAÁAAA...! Vana VALAMI - mindedhod. Meg vana mindedmi - VALAHOD. Peldaúl: e = mc2. Es minden- hod elmondvá edvalamí, eser minded, hodmondóm. Mondha­tom el lathinul, haithiul. Deha asthmondom: AÁÁÁÁÁÁ...!, mámem minded hodmondtham: madarui vad cak madar sókai, sekrenbéduge feléseg seretho vad sep uj Hosztinyivers landol Thai­landon. Méghósá: en féluvolthok Thai­landon landoló sep Hosztinyivers kothethre: AAAÁAAA...!, melet- hem rikanth riksából Mariska nad- kovethné: AAAÁAAA...!, rival rik- sásis: AÁÁÁÁAÁ...! Mindmás! Mindmás VALAHOD! Itha VALA­HOD a VALAMI. Kosonom neked sep madar nelv, hód althálad lethem VALAHOD­egy nőt, aki aztán egész életében nem hagyta szóhoz jutni. + Olyan gyorsan élt, hogy sorso­lással állapította meg gyerekei ap­ját. + Amikor definiálnia kellett az örömet, mindig elszomorodott. + Sportszerűtlenül viselkedett a futballista: nem akart pénzt. nedves lesz tőle a szőnyeg, de a hátra hagyott részét, vagyis a ma­radványát még szét lehet dara­bolni a fogpiszkálóval, aztán az is tönkremegy, eltörik. Anyja lecsapja a telefont, szit­kozódik, megdolgozza a méreg, és még a csöppség is egyre jobban dühíti.- Most nézd meg, mit csináltál! VALAMI. De kosondmeg theis sep madar nelv nekem, hód VALAMIth foláldosthám, hód theis más VA­LAHOD lehes VALAMI. Ilen nem- lethel volna nélkülem. Ilen nem- lethem volna ense nélküled. Öreg hold vad mar the, neakari hát ud kinézni, minth fiatalab ko- rodbá, amikór nemkis pathosal tekinthethél saiat báiaidra. Anan- elv vad, soth, sepana nelv, nem- hólmí cuthri. Megerthél a bolc on- ironiará. Maskenth kel vonsal- math kelthenéd, minth evsasadok elót. Susi thisthasagód mithosá a multhé, hamvas kacoidéith ne- mesdekelnék kikosarasoth királ- fík. Léd háth megadóba sók iranth, kik mégmaís sivesén kar- bantharthanak. Nedobd odá ma-' gad, de kelths fidelmeth es fogad­óé, aki iósándekál koseledík. Ne- feli as idegén kosmethikumokt- hol, de kénes islesel valasd meg, mi ál iól nekéd. Van sok madar, ki ifiusagnák ki iáró geriedelmeth miméivé hág, de vaskos konvekel thakarbé, hód ne- lásá romanthikus vádának elthe­♦ A felfedezések korát éljük: mindig akad új közhely. ♦ Tanuljunk azokból a hibáink­ból is, amelyeket nem ismerünk be. ♦ Az ország szolgálatára esküd­tek fel. Aztán uralkodtak. ♦ Az autósok és a gyalogosok jó ismerősök. Tegezik egymást. Visszanyomkodja a golyót, meg amit még talál a földön heverve, a kicsi visít, mert úgy erőszakolja be­lé a látást, a hosszú körmével meg fölsérti körülötte az orrot és a szemöldököt.- Nekem erre nincs időm! Ráilleszt egy női szemüveget, mert csak ilyet talál otthon, így végre van fórmája a gyereknek. rebesulth thárdáth. Ám megthob madar ván, akith érethséged he- vith. Thapasthaltsagód sámukrá kihívás. Ok, cakis okkepesekmeg- fiathalithaní. Okathbeculd. Okethis beculd, de engém tharths nadobrá, merth nekém nemvad sámban. Selemkepedeth kel husveré feltháplalnóm, hód fodasthasalak, hód érsékívé, saba- dabá ronthasalák. Nekik eleghá megvesík leguiáb Hosztinyivers kotheth. Nekem- még etholís alaposáb dekonsth- rukciorá vansuksegém: elkel kep- selném. Nehes, demusai. Vanoka. Va­noka sok. Legfob ok: as okosath, ami belőle kovethkezík. Mar esis épelég. Mégis nehes mar ith el- képselnem is sep madar nelveth, edre neheseb... Deion, ion, ion, landol már Thailandon égipost- haverskonv! Mariska nadkoveth- ne: AÁÁÁAAÁ.J, riksásis: AÁ- AAÁAA.J, énís féluvolthok: AÁ­ÁÁÁÁÁ...! De mindmás VALAHOD. Mer it­ha VALAHOD a VALAMI. SZALAY ZOLTÁN Fáj minden egyes nyomorult porcikám, a lábfejem akkorára da­gadt, mint egy elefánté, a nyelvem úgy megduzzadt, hogy képtelen vagyok rázámi az állkapcsom, sa­jognak az ízületeim, a szememből csak úgy dől a gennyes váladék, és folytathatnám, folytathatnám nap­estig... Fogyóban a vadcsalán és a papsajt, eddig csak ki kellett nyúj­tanom a karom, belemarkolnom a barlangszáj sziklái között nőtt gaz­ba, s már tömhettem magamba, hogy tovább nyújtsam a szenvedé­semet, tovább, a végtelenségbe. Most már inkább csak a követ ka- pirgálom véresre horzsolt ujjaim- mal; ha kijjebb merészkednék, ki a barlangszáj csipkés oromzatának fedezékéből, talán még találok va­lami táplálékot, de akkor kiteszem magam az esetleg erre bóklászók figyelmének, s egyúttal annak a ve­szélynek, hogy visszavisznek. Az pedig rosszabb lenne mindennél. Mert nem bántam meg, egyetlen pillanatra sem bántam meg, amit tettem... Szokványos napnak indult, tele jajveszékeléssel, habzó hörgés- szimfóniákkal, fekélyek pattogá­sával, kelések alattomos duzzogá- sával, a vírusok terjeszkedésének csak igazán vájt fülűek és beava­tottak számára hallható neszezé- sével, mégis, már hajnaltól sejteni lehetett, hogy valami végzetes kö­zeledik. Benne volt aievegőben, az őrültség odakintről áramlott befe­lé a nyitott ablakokon, az utca ál­lott hősége mintha mozdulni lát­szott volna, a koszosszürke ga­lambok a szokásosnál sokkal na­gyobb hisztériát csaptak a kórház körüli utcácskákban, miközben a könnyen megkaparintható hulla­dékért versengtek. Buta szobatár­saim persze nem sejtettek semmit, néztek csak maguk elé egész éj­szaka és reggel, természetesen senki sem aludt a szobában, az itt teljesen kizártnak számított, min­denki üveges szemmel nézett szembe a kórfehérséggel. A nővér­kék ajkán kezdtek terjedni a sutto­gások, reggeli látogatásaikkor egyre csak susmorogtak, nyoma sem volt annak a rideg fölénynek, amit már annyira megszokhattunk tőlük, annak a hányavetiségnek, lenézésnek, örök utálkozásnak. Ezek a tökkelütöttek, akikkel összezártak, persze még erre sem figyeltek fel, feküdtek, akárha ki­aszott facölöpök lettek volna, ne­kem kellett őket felvernem ostoba tunyaságukból. Mikor azonban az ágyamból felpattanva idegesen járkálni kezdtem a szobában fel- alá, a hírek villámgyorsan körbe­jártak mindent, olyannyira, hogy még ezek az élve oszlásnak indult hülyék is fel kellett, hogy kapják a fejüket. Itt a Gyógyító! Elképesztő gyorsan terjedtek a hírek, s a kórházban minden a feje tetejére állt, mintha a végítélet nap­jára virradtunk volna. S csakugyan, olybá tűnt, hogy a kórtermekben ál­landó folyamban áramló fohász- őzön hozta meg a termését. A Gyó­gyító a semmiből tűnt fel a kórház­ban, reggel bejelentkezett a portán, hogy az igazgatóval szeretne be­szélni, s félórára bezárkóztak az igazgató irodájába. Félóra múltán az igazgató magához hívatta a személyzet apraja-nagyját, s meg­rendült hangon ldadta az utasítást, hogy a vendéget vezessék körbe a kórházban, s hagyják, tegyen, amit jónak lát. Az épület attól kezdve el­ragadtatott sikolyoktól lett hangos, illetve megbabonázott betegek ro­hangálásától. A Gyógyító szobáról szobára jár, mesélték, és nem hagy ki senkit. Elég, ha csak valakinek az ágya mellé lép, s csodás ereje már ki is fejti a hatását. A vírusok eltaka­rodnak, a sebek behegednek, a csontok befonnak, a hályogok el­sorvadnak, a daganatok összezsu­gorodnak. A kilencvenéves bácsi- kák a combjukon törik szét a man­kójukat, a hetek óta kómában fek­vők nagyokat nyújtózkodva ébred­nek és kémek egy tejes kávét, a hal­doklók úgy perdülnek táncra, mintha nem is elfekvőben, hanem egy szülinapi zsúron volnának. A Gyógyító két méter magas, kelle­mes arcú, mosolygós férfi, és vala­mi érthetetlen nyelven motyog. Ilyesmik hallatszottak odalentről, s a fenti emeleteken gyorsabban ter­jedt a hisztéria, mint a legacsarko­dóbb ebolavírus. Mintha már a Gyógyító hírétől gyógyultnak kép­zelték volna magukat egyesek, ki akartak szállni az ágyukból, de ma- gatehetetlenül zuhantak a földre, összehányták magukat, szétverték a fejüket, vér, vizelet, hígürülék szaga borította el a szobákat. A fel­fordulás akkorára növekedett, hogy alig tudtam azonosítani ma­gamat: vajon a nyolcvanhat éves szenilis bácsika vagyok, aki épp most akar kiugorni az ablakon, ál­lítván, a Gyógyító a repülés képes­ségével adományozta meg, vagy esetleg az a szerencséden kopasz nénike, akiben három nővér esett hasra, mert a földön kúszva má­szott kifelé a szobából, vagy talán... De nem, én nem kérek ebből, nem kérhetek. Ki kellett használnom, amíg mindenhol ekkora fejetlenség uralkodik, amíg feltűnés nélkül ki­osonhatok a folyosóra, ott be a lift­be, s azonnal le a földszintre, ahol már járt a Gyógyító. Nem akartak megállítani, elárasztottak min­dent az ujjongó gyógyultak, senki nem vette észre, hogy közöttük ott lopakodik egy beteg, aki meg akar­ja őrizni ép eszét. Odakint pedig már könnyű dolgom volt. Nem. szóltak rám a buszon sem, csak néhány furcsa tekintettel találkoz­tam, de lesütöttem a szemem... A vonatra szállás után azonban min­den elhomályosult, képtelen va­gyok felidézni, hol és miként száll­tam le, hogy kerültem a barlang közelébe, és hogy mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem, félhol- tan, a sziklák között... Nem bántam meg: ma is úgy gondolom, vesszen a Gyógyító, nem kérek belőle. Fáj mindenem, csaklibatopotmegtyúkhúrt eszem, vonaglom a sziklákon, gyakran fél­őrülten, a fájdalom delíriumában, de nem bánom. Hagyják még ne­kem a fájdalmat, az utolsó mene­dékemet. Igen,- nem sajogna min­den nyomorult porcikám, nem kel­lene üvöltenem a fájdalomtól, de ki tudja. Talán már nem is élnék. ...még állíthassam meg az életem további tíz percre, aztán csak úgy magától suhan egy óra is... (REUTERS/Charles Platiau) ADALÉKOK A NYELVTÖRVÉNYHEZ - IRODALOM mmmmmm tssgm mm % msm m smmum mmsm isas süsse g íbs m ss $msm m mm®, s mm mmmmmmmmmm mmm mm m ssmm m ssmm mt j s® s mmsmm m m wmmmm mmmemmimmmmmmmmmmmi Level mese thavolbol kedves ió madariaimnak

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents