Új Szó, 2009. október (62. évfolyam, 226-252. szám)
2009-10-10 / 234. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. OKTÓBER 10. www.ujszo.com Schinwald videói izgalmasan kötődnek a színház, a pantomim, a horror és a sci-fi más-más mozgástereihez, megrendezett, tudatos koreográfiájú képsorok... Borzongós Zsebtörténet beépített tárlatvezetéssel Markus Schinwald: Lavinia, 2007. Olaj, vászon, 29x37 cm. (© Markus Schinwald) A budapesti Műcsarnok belső tereit még vagy egy hónapig a ma már Európa- szerte ismert és keresett osztrák képzőművész, Markus Schinwald munkái töltik meg. Az már az első teremben is látszik, hogy nem egy klasszikus értelemben vett, szemet gyönyörködtető látványtár készül itt kibontakozni. CSANDA MÁTÉ A méretes fehér falakon semmi. A jólesően nagyvonalú ürességet csak egy élettelenül magába roskadt bábu töri meg (Hans). A minden tagjában esetlenül ható, az üres térbe meredő figura mellkasából egy hosszú fehér szalag buggyan ki, rajta egy rejtélyes palindrom. Innen nézve nyilvánvaló, hogy csakis Hansot megkerülve, csakis jobbról, egy (műcsar- nokos tekintetben mindenképpen) szűk résen tudunk belépni a dologok közepébe. • Merthogy Schinwald nemcsak mutatni akar valamit, hanem vezet is bennünket, a tekintetünket, rögtön ezzel a különös, bizarr tárgysorozatokat magába süppesztő panoptikummal, önkéntelenül is Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmje jut eszünkbe, és az a letisztult, fekete-fehér, szótlan suspense, amikor belépünk és megnyílik előttünk a titokzatos vásároskocsi, benne az élettelen nagy (ős)bálnatesttel. Mert Schinwald zavaróan az egybenyitott ajtók tengelyébe csúsztatja ezt a vitri- nes-képmezős gipszkarton installációt, ami majdnem végignyúlik az épületen, amely agresszíven két féltekére osztja a teret, hogy mindig egy picit választanunk is kelljen, hogy csak azért se juthassunk azonnal a végére. Nem is nagyon tudunk-akarunk továbbsietni, mert a különös építmény ki- és beszögelléseiben csupa-csupa enigmatikus festmény, meghatározhatatlan eredetű-rendeltetésű tárgy (kellék?, bábu?, masinéria?) fogad. A rafináltan megszerkesztett idegen test egy valóságos cabinet of curiosity. Tényleg, mintha nem is egy kortárs európai erőtérben működő vizuális művész egyéni kiállításáról volna (itt) szó, hanem valami rejtélyes vásári vándorattrakcióról, ahol pár forintért egy kicsit beleremeghetünk távoli (vagy annak hitt), mindenesetre idegen, de részleteikben mégis zavaróan ismerős világok, összefüggések, gesztusok, kütyük és szerkezetek egymásutániságába. És akkor még nem is sejt(het)- jük, hogy miközben a fura látványtárat böngészgetjük, valójában Schinwald teátrálisan abszurd jeleneteinek kellékeit, eredményeit, letükrőződéseit látjuk itt (hacsak nem láttuk már ezelőtt a művész münsteri, bre- genzi, bécsi és más kiállításait, tehát nem számítunk haladó schinwaldológusnak). Az is csak a végére jutva, a blokkot megkerülve derül ki, hogy egy nem normális összefüggésrendszerben mozgunk, feszengünk, sétálunk fel-alá, és a válaszfalat egy lehetetlen falióra zárja le, amely a valós időt nagyjából követve, de mindig hibásan, mindig egy cseppet késve vagy éppen sietve méri, nem is méri, átírja és deformálja, mint ahogy azt is, hogy akár így is lehetne, akár ilyen ötvenöt percekből is állhatna az életünk, ha mondjuk éppen nem a mezopotámiaiak jól megszokott skáláját vesszük át, miért is ne, amúgy sincs minden tökéletesre szabva. Azt persze már eddig is sejtettük, hogy Schinwald számára a legtöbb dolog, a legtöbb izgalmas kérdés és utalás az emberi test körül cirkál, amely test itt korántsem tökéletes, és az is lehet, hogy korántsem megtervezett. Szóval a művészt ez a - kulturális metaforák és más (akar- va-akaratlanul) rárakódott jelentésrétegek által - meghatározott test érdekli. A test, ami tán minden mítosz alapja, ami minden embert születésétől fogva meghatároz. Ami annyi buktatót, annyi rossz utasítást, hibás, akadozó programot, apró kis ellentmondást rejt magában, ami egyáltalán nem biztos, hogy annyira (vagy egyáltalán) különbözik a lélektől. Mindenütt hangsúlyosan jelenik meg a ruha, ez a kötelező tartozék is, ami még csavar a dolgokon, és még szorosabbra fűzi az ember körül az ilyen-olyan konvenciókat. A promóciós szövegekben szinte mindenhol ott van, hogy Schinwald, miután papíron is hivatásos képzőművész lett, kultúratudományokat tanult, mint ahogy majdnem mindig azt is megtudjuk, hogy gyermekkorától fogva szívesen borzong David Lynch-filme- ken és régóta jól ismeri Kafka és Freud minden írását. Mondjuk ez mind látszik, érződik, sejtetődikis. A középre installált tárgyak között jó néhány régi, besárgult (valaha) kellemesen biedermeier portré fogad (pasztellesen csinos hölgyek, jól fésült urak, monarchiabeli frakkos értelmiségiek tipikusan finom tónusú metszetei), csakhogy mindegyiken, minden arcon van valami betegesen zavaró, protézisszerű, megmagyarázhatatlan kiegészítő. Igen, a fiatal Schinwald tudatos intervenciói Miközben a fura látványtárat böngészgetjük, valójában Schinwald teátrálisan abszurd jeleneteid nek kellékeit látjuk itt.. (az első ilyen nyomatokat a 2005-ös prágai biennálén fedeztük fel). Mint ahogy nem is olyan rég Jake és Dinos Chapman kedvük szerint színezték-vérezték- ragasztgatták át Goya néhány általuk megvásárolt rézkarcát, ugyanígy, a boldog békeidők kedves kis szalonfestményei is kapnak egy-egy rájuk szabott, szorító gesztust, mert (Freud óta legalábbis) sehol sincs minden rendben, minden felszín alatt ott van, ott lehet a gond, a defektusok, a gyengeség csírája. A modern ember és a média pedig kifejezetten szeret feltárni és feltúrni, de mindenképpen megmutatni valamit, mindegy, hogy mit, csak titkolt és patologikus legyen. Nem sokkal arrébb egy vitrinbe zárva találjuk az ún. Jubelhemdet (amely vasalt fehér, vagyis ünneplőing, de sokkal inkább az ünneplés, az ujjon- gás inge-ként fordítható), ami csakis feltartva, kitárt kezekkel viselhető, merthogy így van megszabva, tehát mint egy formaöntvény, a belébújt embernek éljeneznie kell (miközben ugyanazzal a gesztussal a megadás, a kapitulációjelévé válik). Ki tudja, kik viselték, van-e még ilyen cucc, vagy letűnt korok feltárásáról van csak szó. A csendes kis ereklyesorozat néhány pár női cipővel ér véget, természetesen mindegyik viselhető, de egyik sem kényelmes, egyik sem értelmes, normális megoldás (csálé, egybe- és félreszabott, merev stb.), mindenesetre menni, járni kell bennük, és onnantól kezdve viselőjük egész tartását, minden mozdulatát meghatározzák. Es akkor a videók. Markus Schinwald ismertebb „főművei”, fájdalmas mini-operái. Egy oldalsó teremből már kiszűrődik Benjamin Britten Children’s Crusade (Gyermekek keresztes hadjárata) című kórusműve, az azonos nevű videó aláfestő tónusai. A keresztes harcosokként Szentföldre vitt gyermekek történetének elemeiből és a hamelni patkányfogó mítoszából (is) egybegyúrt rövidfilm kulisszáit egy álmos alsóausztriai kisváros adja. Egyedül a szűk, barokkos utcácskák falain ott ragadt ezüstös graffitik utalnak arra, hogy ez akár ma is lehetne, amúgy minden olyan 19. századi. Profi snittek, thriller- filmekre rájátszó kameramozgások mutatnak egy énekelve vonuló bájos gyermeksereget, akik vakon követnek egy ismeretlen, öltönyös figurát, egy enigmatikus marionettbábut, melyet felülről láthatatlan cémaszálak vezetnek, és mely folyamatosan váltogatja arcait (de ezt már talán csak mi látjuk, a gyerekek nem). Csupa fájdalmas, beszédes, de mégsem túlerőltetett metafora van a többi kisfilmben is. Schinwald videói izgalmasan kötődnek a színház, a pantomim, a horror és a sci-fi más-más mozgástereihez, megrendezett, tudatos koreográfiájú képsorok. A cselekmény (vagy inkább történések) alatt egy szenvtelen, mély tónusú angol narrátori hang beszél emberi kapcsolatokról, gesztusokról, úgy általában életről és halálról. Már majdnem giccses, komolytalan is lehetne, de nem az, mert a lassú sodrású jelenetek, a sötét, szürkés-zöldes képvilág és a bennük színre lépő szomorú alakok, valós emberi testek, bábok és hibridek, különös kiegészítők és végtagok, szóval mindez annyi jelentésréteget, annyi egymásba fonódó utalást, annyi finom kis ötletet takarnak, hogy szó sincs túlzott pátoszról. Persze azért mégiscsak videókról van szó, nem filmekről, hiszen sehol sincs megoldás, hiába keresünk végkifejletet, Schinwald csak egy-egy jelenetet akar - szépen, elegánsan - megmutatni. Mindenesetre együtt érzünk a hirtelen görcsösen vonagló (szinte táncoló) asszonnyal, aki körül hirtelen darabjaira törik minden, akinek partnere (félje?, apja?, barátja?) nem segít, mert nyilván nem segíthet, csak egyre nagyobb foltokban verejtékezik, miközben mintha hozzánőtt volna karosszékéhez. Ahol a sötét háttérben álló cserépkályha tűnik az egyedül igazán emberszerű lénynek. Az is nagyszerű, ahogyan egy ismeretlen szálloda (mekkora metafora!) üres, félhomályba burkolt folyosóin siklik végig a kamera, és mozdulatlan, szinte lélegző pámás foteleket látunk, a liftablakból kiszűrődő sárgás fényt, csupa ideiglenes bennlakót, nőket és férfiakat, ahol nem nagyon értjük, ki kivel hogyan függ össze. Mert nemcsak hogy nem beszélnek, hanem csupa ijesztő és felesleges dolgot csinálnak, vagy éppen ülnek mozdulatlanul, vagy teszik tönkre a másik erőlködéseit, vagy állnak a sarokban örökre feltartott - fájdalmas szerkezettel rögzített - mutatóujjal. Talán mindent összevéve a legmeghatóbb látvány (hiszünk benne, hogy éppen Schinwald videóit nézve ez nem egy diszkredi- táló kifejezés, hanem már-már korrekt esztétikai kategória) a művész kis csodadobozszerű képvetítő boxokba installált jelenetei. A pár másodperces minifilmek Schinwald bregenzi akcióit rögzítik, ahol, akár egy tévéstúdióban, rövid show-műsorokat és fiktív szappanopera-töredékeket rendezett, stábostul, színpadostul, a Jóbarátokat és Simpsonékat idéző kulisszák között. Persze a sorozatszereplők mind megszokott, tragikus, kényszerképzetekkel gyötört schinwaldi figurák, csak éppen hétköznap kora esti sugárzásban, ahol a narrátorhangot a nevetőgép hangja váltja fel. A széria neve pedig találóan Adomali- en, vagyis van benne valami Theodor W. Adomó-san kirtikus, ugyanakkor groteszk és nem normális (Abnormalien) is. És a legszomorúbb az, hogy a nevetőgép meg az egész vizuális tálalás miatt egy pillanatig még mi is mintha mosolyognánk ezeken az idétlen alakokon. (Markus Schinwald: Zsebtörténet [Pocket history]; Budapest, Műcsarnok, 2009. szeptember 30. - november 8.) Markus Schinwald: Ten in Love, 2006. Filmjelenet. (Photo: Sebastian Pfaffenbichler, © Markus Schinwald
