Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)

2009-09-12 / 211. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. SZEPTEMBER 12. Szalon 15 DVD-EXTRAK A SZALONBAN FOLYOIRAT-AJANIO Az élet megfordítva H. NAGY PÉTER No most abban a helyzetben va­gyunk, hogy David Fincher filmje­iről a közelmúltban megjelent egy nagyon jó könyv, Mátyás Győző A látszat birodalma című opusa. A szerző végkövetkeztetése szerint „ami igazán figyelemreméltó, új jelenség, az az igényes tömegkul­túra és a művészet határmezsgyé­jén kialakult filmtípus, amelyik a két szféra között állandó mozgás­ban oszcillál, mindkét felségterü­let jellegzetességeit magán viseli, egyszerre szórakoztató, izgalmas, esztétikai értelemben is, ugyan­akkor fontos emberi és társadalmi problémákat beidegződött gon­dolkodási sémáinkat kikezdő, művészileg szubverzív módon áb­rázol. Ez tipikusan posztmodem jelenség, amennyiben egyszerre tartalmazza egyik és másik minő­séget, és ezáltal lesz egyúttal a harmadik: transzgresszív, határ­sértő, nem pontosan meghatároz­ható, a definíciók elől elsikló, kép­lékeny és átmeneti. Az izgalmas, eredeti hibridek foglalata. En ebbe a rubrikába sorolom be David Fin­cher filmjeit, legalábbis azok több­ségét, olyan rendezők munkái mellé, mint David Lynch, Christo­pher Nolan, Tom Tykwer, Ale­jandro Inarritu, Spike Jonze, a ko­rai Ridley Scott és persze Lars von Trier a Táncos a sötétben és főként a ■Rigetmiatt.” (216. old.) Ez nem csak helytálló megálla­pítás, valószínűleg sokak vélemé­nyével vág egybe. Vida Gergely is valami hasonlót fejtegetett anno, éppen az Extrákkal kapcsolatban. (Nem a rám való hivatkozás az ér­dekes itt, hanem a kritikus szem­pontrendszere! És persze az, hogy helyzetjelentése A látszat biro­dalmára is vonatkoztatható.) A könyv „illeszkedik abba a - ma­gyar nyelvterületen is teret nyert - filmes diszkurzusba, amely az esz­tétikai (és szemiotikái) vizsgáló­dás tárgyává tette a tömegfilm (zsánerűim) audiovizuális kom­ponenseit, és ezzel egy időben re- lativizálta tömegfilm és művész­film (szerzői film) szembeállítá­sát. Nyilvánvaló, hogy minderre azok a múlt század kilencvenes éveiben induló alkotók adtak ösz­tönzést, akik zsánerfilmben gon­dolkodtak (gondolkodnak), de munkáikban markáns szerzői je­gyek lelhetők fel (Tarantinón kí­vül pl. David Fincher, Steven Sod­erbergh, Guillermo del Toro stb.)”. (Új Szó, 2009. május 30., 15.) Mindezt hosszasan lehetne taglalni, rengeteg jelenséggel le­hetne alátámasztani és párhu­zamba állítani, de mostani tár­gyunk valójában nem is ez lenne, hanem Fincher legutóbbi filmje, a Benjamin Button különös élete, melynek DVD-verziója nemrégi­ben látott napvilágot. Mátyás Győző - említett köny­vében - a film lényegre tapintó (már-már heideggeriánus) „olva­satát” nyújtja. Érdemes felidéz­nünk ebből néhány mozzanatot. A szerző a Benjamin Button különös életét a rendező leglátványosab­ban esztétizáló, katartikus hatású alkotásának tartja. „Egy melanko­likus, elégikus, poétikus film, amelynek szándékosan túlstili­zált, manierista ábrázolásmódja az esztétizáló képi univerzum ré­vén valamiféle gesamtatmoszfé- rát, -hangulatot, -létérzést jelenít meg. (...) Ebben a filmben szinte minden kocka arról árulkodik, hogy egy kamerával festett (ope­ratőr: Claudio Miranda), dekora­tív »künsdiche Welt«-et látunk, amelyben egyszerre kontúrosak az ábrázolt tárgyak, miközben opálosan telítettek a színek (...), már-már mesterségesen artiszti- kusak a beállítások (...), s ekként az egész teremtett világ valamifé­le lebegő, bűvös transzrealizmus képzetét kelti.” (174. old.) Mindez - teszi hozzá joggal a szakértő - „kiáltóan sugallja, hogy a létezés csakkáprázat, illékony áttűnés”. S itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen ennek megértéséhez fel kell idéznünk a film alapötletét. Benjamin Button (Brad Pitt ala­kítja kiválóan) 1918-ban születik meg New Orleansban; 80 éves ag­gastyánként, s az évek múlásával egyre fiatalabb lesz, majd csecse­mőként (de egy öregember tudatá­val) távozik a világból. (A történet F. Scott Fitzgerald 1920-as évek­ben írt novellájának adaptációja, de a forgatókönyv - Eric Roth mun- kája - gyakorlatilag csak a kezdő­motívumot veszi át, a sztori aztán nem követi az ödetadó kispróza menetét.) Ez az alapszituáció teszi lehetővé, hogy a film eljátsszon a lét időbeliségének dilemmájával és a létező identitásával, hiszen a cím­szereplő abszolút példája egy olyan lénynek, aki ténylegesen sohasem az, aminek látszik. Mátyás Győző pontos megfogalmazásában: „Ben­jamin Button azt hagyja maga mö­gött megélt múltként az időben, ami a normális tapasztalat számára a biológiai jövő, és az számára az el­jövendő, ami mások számára a múlt. Vagyis áttételesen egyszerre halad saját nominális múltja és eg­zisztenciális jövője felé. (...) Aliim főhőse permanens aszinkronitás- ban él a bevett idóészlelés szerint, és - a normalitás közhasznú értel­mében - csak egyeden pillanatra lehet azonos önmagával, amikor biológiai egyedfejlődése és naptári életkora félúton éppen egybeesik.” (176. old.) Tényleg különös szituáció (ahogy a mű címe is jelzi); és meg­lehetősen valószínűtlen is - tehet­nénk hozzá. De igazunk lenne-e? Mátyás Győző is leszögezi: „A film egészének sajátos intencionalitá- sát az a valóban rendhagyó fejle­mény alapozza meg, hogy a film főhőse újszülöttként 80 évesenjön a világra. Ami már eleve megbontja a természet rendjét, az a tény pedig, hogy valaki visszafelé éli az életét, ellentmond a létezés idődimenzió­jának is.” (175. old. kiemelés tő­lem.) Nos, bármilyen meglepő, ez nem teljesen igaz. Tegyük egy ki­csit félre a spekulatív filozófiát, és forduljunk a biológiához. Természetes jelenség, hogy az élő szervezetek (a többsejtű élőlé­nyek) a petesejtből kialakulva, a felnőtt egyedig fejlődve majd el­öregedve, áldozatul esnek az idő múlásának. Léteznek azonban olyan organizmusok is, melyek ezt a törvényszerűséget meg tudják kerülni. Bizonyos medúzák ugyanis képesek az ún. reverz, az­az fordított fejlődésre. A jelenség kulcsa a metagenezis, vagyis az ivaros és az ivartalan generációk váltakozása. (Ami egyébként az egész élővilágban megtalálható, a növényeknél, a gombáknál és az állatoknál is.) Ennek lényege a kö­vetkező. A csalánosok esetében a petéből egy burkolt, kétoldalasán szimmetrikus lárva kel ki, amely vagy átváltozik egy felnőtt egyed- dé, vagy „várakozik”, s később elér egy olyan stádiumba, amit polip­nak nevezünk. (Ezek a polipok ko­lóniát hoznak létre, bimbózással szaporodnak és egymás kiónjai­nak tekinthetők.) Míg a felnőtt medúzák többnyire a szülői teen­dők elvégzése után elpusztulnak, addig a reverz fejlődés lehetősé­gével rendelkező fajok egyedei képesek olyan változáson keresz­tülmenni, mely lehetővé teszi számukra a felnőtt egyedből az előző, polipszerű állapotba való visszatérést. És ez bizony egyfajta recept a halhatatlanságra... (Itt tehetnénk egy kitérőt a 2001: Űr- odüsszeia felé, melynek végén az űrhajós a felnőtt állapotból „visz- szaugrik” a csecsemő állapotba, de nem teszünk.) Benjamin Button esete innen nézve tehát korántsem egyedi, pusztán egy létező biológiai jelen­ség módosított kiterjesztése az emberre. Persze míg a medúzák sikerrel úsznak az ár ellen, addig a film főhősének nem a halhatatlan­ság, csak a reverz „fejlődés” jut osz­tályrészül. Fincher filmje mindeb­ből következően nem csak egy - irodalmi indíttatású - „abszurd fejlődésregén/’, de egy olyan kü­lönös lény története is, amelynek sorsa nem csak a csodával, hanem a természet - olykor bizony fordí­tott - működésével is magyaráz­ható. Mátyás Győzőnek igaza van: „kivételes alkotás az elmúlásról” (191. old.), de ezzel egy időben kivételes alkotás a biológiai szabá­lyokról is. Benjamin Button extra életútja ebben az értelemben is más, mint aminek első közelítésre látszik... Opus delectabile CSANDA GÁBOR Megtörtént: irodalmi lapja van az írószövetségnek. Annak idején az Irodalmi Szemle volt az (a na­gyon régi, több mint fél évszázad­dal ezelőtti világban, amikor még külön írószövetségük sem volt a szlovákiai magyaroknak), mely az idők során fokozatosan elhagyta ezt a szervezeti kötődését; most tehát egy újabb régi vágya teljesült a Szlovákiai Magyar írók Társasá­gának (SZMÍT). Az önálló iroda és könyvkiadás, a díjak s a weboldal (hogy csak a legutóbbi évek ered­ményeit említsük) után így az SZMÍT nevű írószervezeti intéz­mény újabb térhódításának va­gyunk tanúi. S e tény (akár így, önmagában is) örvendetes. Hogy aztán az Opus, merthogy ez a címe a héten megjelent kéthavi folyó­iratnak, további (esztétikai) örö­mök forrásává válik-e, azt majd eldönti az idő, s persze az olvasói. Annyi bizonyosnak vehető, hogy erre a magát a „szlovákiai magyar írók folyóiratá”-nak nevező lap­nak nagy esélye van, például azért, mert főszerkesztője H. Nagy Péter. Az első szám tartalma minden­esetre ennek a megbízható poszt­nak az ismérveit tükrözi - maga a pompás tartalom megtekinthető az írótársaság honlapján, kivitele­zése (külleme, formája, grafikája, tördelése) is szép (grafikai és kép- szerkesztő: Juhász R. József). A beköszöntőt a kiadó (az SZMÍT) elnöke, Hodossy Gyula jegyzi, úgy is, mint akinek az irodalom a má­sodik otthona, s úgy is, mint aki­nek az irodalommal, az írókkal va­ló foglalatosság az első: „Igen, egy írónak, aki Szlovákiában él és ma­gyarul ír, kijár az otthon - írja -, vagyis a mű, az Opus.” H. Nagy Pé­ter annyiban árnyalja az írószö­vetség elnökének látomásos sora­it, amennyiben figyelembe veszi, hogy az író mindenütt otthon le­het, ha beszédképes, s ha beszéd­képes, akkor nincs oka az esetle­ges helyi jellegét sem takargatnia. A főszerkesztő egyben vázolja a fo­lyóirat szerkezetét is, állandó, is­métlődő és változó elemeit. Az el­ső szám öt blokkot vonultat fel, ne­vezetesen: Maszkok, Horizontok, Spilstream, Palimpszeszt, az SZMÍT kiadványai. A Maszkok rovat verseket közöl (szerzők: Barak László, Vida Ger­gely, Bellis Coldwine - ez utóbbi többszörösen is maszkos, mert a jegyzet szerint gyűjtésnek tartan­dó, egyébként pedig hölgy, egy ka­lózregény főhőse); a Horizontok szintén főleg verseket (Juhász R. József, Németh Zoltán, Mócsai Gergely, Zsávolya Zoltán, Pál Dá­niel Levente), valamint egy novel­lát (Bányai Tamás) és Géczi János esszéjét. A Spilstreamben' (nem tudtam, ez mit jelent, a világháló közleményeiből arra gondolok, hogy időutazás) négy tanulmány kapott helyet (Klapcsik Sándor, Sánta Szilárd, L. Varga Péter és Rácz I. Péter), ezeket témájuk köti össze, s a bennük tárgyalt szerzők és műveik (Philip K. Dick, Neal Stephenson, Stephen King és Neil Gaiman), vagyis a populárisnak mondott fantasy-kultúra: a scien­ce fiction, a speculative fiction. A Palimpszeszt szekcióban kritikák és reflexiók: Halmai Tamás ta­nulmánya Takács Zsuzsa költésze­téről, Beke Zsolté A szlovákiai ma­gyar szép irodalom 2009 című an­tológiáról, Major Imréé Szalay Zoltán Nyelvjárás című regényé­ről, végül két szöveg Juhász R. Jó­zsef Szedd szét! címűkötetéről (H. Nagy Péteré és Dánéi Mónikáé). A lap utolsó oldala (100.) a szerzőket sorolja fel, s tartalmaz egy érdekes információt; eszerint az Opus idei három számát az író­társaság ingyen juttatja el tagjai­nak, az irodalmi szervezeteknek és a folyóirat-szerkesztőségeknek, valamint kétszáz példány (a Szlo­vákiai Magyar Szülők Szövetsé­gének köszönhetően) szlovákiai magyar iskolákba kerül. Az Opus 1-est a friss Oskár Čepan-díjas Csé- falvay András művei illusztrálják- ezeket s a szerzőt Hushegyi Gábor mutatjabe.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents