Új Szó, 2009. szeptember (62. évfolyam, 202-225. szám)
2009-09-12 / 211. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. SZEPTEMBER 12. www.ujszo.com Az idei nyár nekem a zene jegyében telt, a kortárs és klasszikus zene csodálatos találkozásai nyújtottak maradandó, meghatározó élményeket Klasszikus és kortárs - a zene ünnepe(i) 2009 nyarán Fura szerzet a „művészetkedvelő”, „befogadó”, színházba és hangversenyekre járó közönség! H1ZSNYAN GÉZA Szívesebben néz és hallgat meg népszerű (tudván, hogy az igazán nagy alkotásokat nem lehet megunni, mégis megkockáztatom, hogy helyenként már az unalomig ismert) műveket akár kevésbé színvonalas előadásban is, mint kevésbé ismert, de sok esetben nem kevésbé kiváló, s a művészi élményhez ráadásul a felfedezés örömét is kínáló műalkotásokat. Közismert színházainknak a kortárs drámák bemutatásával kapcsolatos állandó dilemmája és félelme. Talán kevésbé közismert, hogy Magyarországon az elmúlt két évtizedben e téren fontos változások történtek: szinte minden jelentős színház rendszeresen mutat be kortárs darabokat, s ezzel nem riasztotta el a közönséget. Nálunk (s itt hangsúlyosan az egész szlovákiai színházi életre gondolok) jelenleg még rosszabb a helyzet, de azért történnek próbálkozások. Jelen írásra nem is színházi, hanem koncerttapasztalataim késztettek. Véletlenek szerencsés össz- játéka folytán az idei nyár nekem a zene jegyében telt, a kortárs és klasszikus zene csodálatos találkozásai nyújtottak maradandó, meghatározó élményeket, amelyeket legalább ilyen formában szeretnék megosztani az olvasókkal. Ha valaki azt mondja, hogy egy minden nagyvárostól távol eső piciny falucska réges-régi (nem felújított, nem nyaralóvá „komfor- tizált”!) parasztházának vályogból épült pajtájában Kurtág György műveiből koncertet készül szervezni, még a legnyitottabb, legtoleránsabb „kultúremberek- ből” is sokan azonnal elmeorvosért kiáltanának. A Pajtás Kurtág- napok szervezői szerencsére nem sokat mondogatták szándékukat, inkább cselekedtek. Az eredmény pedig lenyűgöző volt! A fenomenális zongoraművész Csalog Gábor és tanítványai az isten háta mögötti pajtában a hallgatóság „pajtásává” tették a magyar zeneszerzés nagy öregének, Kurtág Györgynek a zenéjét! A „Jelek, játékok, üzenetek” apró ékkövei mint a legtisztább, legszebben csiszolt apró gyémántok ragyogtak föl a porló vályog és korhadó deszkák között, a 12 Mikrolúdi- um, az Hommage a Schumann, a közös zenélés, a fiataloknak a zene, Kurtág művészete, de nem utolsósorban tanáruk iránti szere- tetének és tiszteletének őszinte kisugárzásával melengette a hallgatók szívét, érintette meg mindnyájunk lelkét. Ha valaki a klasszikus és modem összhangját, egymás mellett élésének lehetőségeit kereste, annak két Schu- mann-mű műsorba iktatása igazolta, hogy a kettő között szépséges harmónia alakulhat ki. Csalog Gábor úgy vett részt a közös zenélésben, hogy többnyire szerényen a háttérben maradt, „belépéseivel” úgy nyújtott élményt a közönségnek, hogy közben egy pillanatra sem tolakodott az előtérbe, virtuóz játéka úgy koronázta meg a koncertet, hogy azt az egész szerves részének, természetes „csúcsának” érezhettük. így nem csupán művészi, de emberi, pedagógia nagyságát is megcsodálhattuk. Úgy vélem, ilyen koncertekkel lehetne a zene, s ezen belül a kortárs zene befogadására nevelni a közönséget! A pannonhalmi apátságban immár hatodik alkalommal megrendezett Arcus Tempomm fesztivál célja kifejezetten a múlt és jelen közötti összefonódás, kapcsolat (arcus = ív, híd, tempus = idő, kor) megteremtése, fölmutatása. Ehhez minden évben egy klasszikus és egy ma élő zeneszerző munkásságát választják. Az idén Johann Sebastian Bachra és a grúz Giya Kanchelire esett a választás. A háromnapos fesztiválnak sajnos csupán egyetlen napján vehettem részt, s különben sem lehet célom az ott elhangzottak (s a szerzett élmények) részletes ismertetése. Aki hallhatta délelőtt egy koncert keretében a Wohltemperiertes Klavier néhány gyöngyszemét (Csalog Gábor) és Kancheli Éjjeli imádságát (Night Prayers - többek között a szlovák csellista Jozef Lupták), vagy délután Exil c. művét vonósnégyesre, fuvolára és szopránhangra, este pedig Bach versenyműveit két zongorán (Ránki Dezső és Klukon Edit, valamint a Végh zenekar), h-moll szvitjét, s hozzá Kancheli Valse Bostonját a világ egyik legnagyobb hegedűművészének, Kancheli művei hivatott tolmácsoló- jának, Gidon Krememek a közreműködésével, az arra a meggyőződésre juthatott, hogy a klasszikus és a modern nem csupán egyaránt lehet szép, de együtt még erősíthetik is egymás hatását, illetve új, más jellegű és minőségű művészi élményt nyújthatnak. Ha a zene jegyében eltelt nyarat említettem, akor a fenti két egynapos élményt egy egész nyáron át tartó rendezvény eseményei keretezték. Kassán a Hevhetia Nyári Zenei Fesztivál július 9-től augusztus 27-ig hetente kínált változatos, klasszikust és modernt, hagyományosat és újat, ismertet és szinte teljesen ismeretlent ötvöző programot. A sorozat két pillérét egy nagyon ismert klasszikus mű (Bach: Goldberg-variációk) és egy nálunk kevéssé ismert huszadik századi zene (Olivier Messiaen: Húsz pillantás a gyermek Jézusra c. zongoradarabja) alkotta. A két monumentális zongoraművet két kiemelkedő művész, Skuta Miklós (Goldberg-variációk) és Nora Skuta előadásában hallhattuk. A látszatát is gondosan kerülve annak, hogy valamiféle zenekritika írására vetemednék, csupán mint lelkes, zenei szakismeretekkel nem rendelkező zenekedvelő, hallgató szubjektív véleményem, egyéni ízlésem alapján írom: Skuta Miki Bach-interpretációja számomra az elképzelt ideált közelíti meg! Én így képzelem, ilyennek érzem a Goldberg-variációkat! Ha valakinek kétségei lettek volna afelől, hogy a közelmúltban is születtek monumentális, hangzásukban és gondolatiságukban egyaránt lenyűgöző zongoradarabok, az hallgassa meg Messiaen művét. Lehetőleg Nora Skuta tolmácsolásában! A kassai nyári koncertsorozat szervezői tehát két egészen kiemelkedő pillérre építettek. De a többi koncert is minden igényt kielégítő volt. Hallhattunk régi, de alig ismert zeneszerző (a Csehországban született, Bécsben és Pozsonyban élő, majd Budán dolgozó és ott nyugvó Georg Druschetz- ky) mára már ismeretlen hangszerre (basset-kürt) írt, a mai fülnek is kellemes, igencsak „élvezhető” műveit (a Lotz trió előadásában), ismert és kevésbé ismert reneszánsz és barokk zenét a világhírű és hírnevéhez méltóan nagyszerűen muzsikáló Vittorio Ghielmi, az II Suonar Parlante s a Viola da Gamba együttes, valamint a velük vendégként föllépő, tüneményes hangú Graciela Gibelli előadásában. A sorozat legkülönösebb, leginkább egyedi, megismételhetetlen élményét Skuta Miklós és Berti Mütter 10 initial epilogues c. improvizáció-estje nyújtotta. Két, általam nem hallott koncerten Sosztakovics Bach nyomán és emlékére írott Prelúdium és fúgáit Peter Katina tangóharmonikán játszotta, P. J. Ryba és „csapata”, a The Fish Men pedig nagy sikerű dzsesszkoncertet adtak. Nap mint nap tapasztalva a kortárs zene iránti érdektelenséget, s hallva, milyen nagyszerűen megfér együtt, sőt erősíti egymást a kortárs és a klasszikus zene, fölmerül a zeneoktatás felelőssége, de a kultúrpolitika, a hangversenyszervezők felelőssége is. Mindez talán megérne egy nyilvános vitát, a nézetek és tapasztalatok összevetését is, mert a kortárs zene jelenlegi elhanyagolása a „kulturális szolgáltatásokon” belül nagyon szomorú, és a jövőben is messzire ható áldatlan állapot. ZENE A SZALONBAN Permanens viharzás CSEHY ZOLTÁN „Miért? Nem jó nekik ott, ahol jól megvannak: a szigetükön? Prospero épp varázsolhatna is Mirandának vőlegényt, magának országot... Mindent tud, azt is, hogy ezt nem tudhatja. Kitalálhatna egy robotfétjet, egy komputerbirodalmat, de az nem lenne az igazi. Valóságot - a sorsdöntő pillanatban - nem lehet légből kapni, az emberség élő példáját nem lehet egy határponton túl továbbadni, ha nincs ott az emberiség. Ez az a pont, ez az a pillanat: itt és most feltétlenül fel kell tűnnie egy hajónak a láthatáron” - úja Géher István híres Shakespeare-olvasó- könyében A vihar elemzésekor. És a hajó megérkezik, pontosan a szükséges hajó, mely a kiteljesedést, méghozzá ezúttal zenei vizeken: Lee Hoiby (1926) amerikai zeneszerző operájában egyenesen Shakespeare álmába lépünk, melyben a szerző ágya válik viharba került hajóvá; Thomas Ades (1971) brit zeneköltő opuszában a vihar kórussal érkezik, mely kétségbeesetten zengi: „a pokol kiürült / és minden démon ide- sereglett”. 2009 operacédé-ter- mése kétféle interpretációban is újrateremtette az egyik legfilozo- fikusabb Shakespeare-drámát. Kétségtelenül Hoiby variánsa a hagyományosabb zenei karakterű, könnyen befogadható változat: van benne egy hatalmas adag újromantikus lendület, filmszerű plaszticitás, figyelemre méltó a darab posztmodern rétegezettsé- ge, számos helyénvaló és szellemes allúzió (a leglátványosabb egy meglehetősen hosszan citált wagneri Parsifal-motívum) tarkítja, és kelti az otthonosság érzetét. Ez a kiterjedt allúziótechnika jól modellálja a tudás, az elme kiemelt szerepét Prospero alakjának megformálásában, aki megtanulja uralni a természet (ösztönlényi- ségre vagy épp irracionalitásra, transzcendenciára „kárhoztatott”) elemeit, az emberi gondolatot rákényszeríti a szellemvilágra, de a szellemvilág végül uralhatat- lan marad, köszöni szépen, megvan az ember nélkül. Ezt a felismerést Ades érzékeltette igazán át- ütően operája záró képében: Caliban (lan Bostridge), ez az állatias ösztönlény, aki végül ott marad a szigeten, értetlenül áll a mindössze négy órát igénybe vevő történtek előtt, csak Ariel nevének szárnyaló, felszabadult magánhangzóit hallja. A név megszabadulása a mássalhangzók „súlyától” az emberi szolgálattételtől való szabadulás varázslatos zenei képe: Ariel többé már nem szükségképpen hordozója, sebessége, tudója az emberi gondolatnak, hanem az ember számára felfoghatatlan létező. Ades sokkal radikálisabb Ariel alakjának megformálásában: egy szellemvilágbeli zenei rendszert dolgoz ki, melynek agressziója az opera elején szinte sokkoló, ám fokozatosan fergeteges élménnyé változva teljesít ki egy káprázatosán termékeny zeneszerzői koncepciót. „Sztratoszferikus”, földöntúli szoprán, jellemezhetnénk Cyndia Sieden fenomenális teljesítményét: aki meghallja Ariel szólamát, többé nem szabadulhat az opera (a sziget) bűvköréből. Hoiby Arielje (Molly Davey) mesés-lírai, a cselekmény mozgatórugója, pazar színekkel festett karakter, melyben a megközelíthetetlenségnek nyoma sincs, ugyanakkor úgy van megformálva, hogy Cali- bannal együtt elgondolható legyen Prospero belső életének komponenseként is. Ades talán még ennél is nagyobb hangsúlyt helyez erre, jól érzékelteti Prospero (Simon Keenlyside) kettős karakterét: az emberi intellektus végpontjára eljutott uralkodó magasztos, éteri alakja és a társadalmi beidegződéseket őrző és működtetni akaró javíthatatlan ember gyengesége örök konfliktusképző lehetőség marad zenei értelemben is. Egyik zeneszerző sem megy olyan messzire Prospero és a többiek belső konfliktusainak ábrázolásában, mint egykor Luciano Berio A király fülel című, Italo Calvíno szövegkönyvére írt operájában, ahol Prospero egyszerre király és producer, „kinek egy könyvtár épp elég királyság”, a beiktatott Péntek egyszerre Ro- binson-hős és shakespeare-i Kalibán. Ráadásul a király és a rendező alakja is úgy viszonyul egymáshoz, mint a homokóra két fertálya. A Hoiby-opera egyik fénypontja a „Be not afeared” kezdetű Caliban- ária (Joshua Benevento énekli), melyet a zeneszerző egyik kritikusa az „utóbbi ötven év egyik legszebb áriájának” nevezett. Jelentős különbség rejlik Hoiby és Ades értelmezésében a dekoratív elemeket illetően: Ades mellőzi Prospero dekoratív varázslatait, Hoiby ezekből szinte külön szigetet teremt a szigeten. Erre ragyogó példa a Fernando és Miranda frigyét megáldó istennőhármas (Ceres, Isis és Juno) fantasztikus, tündéri jelenete a harmadik felvonásban, mely véleményem szerint a mű legsikerültebb része: innen a zene feltartóztathatatlan természetességgel árad a Hoiby- operákban megszokott, éksze- részi pontossággal kidolgozott fináléja felé. Miranda és Fernando első találkozásának és szerelmének zenei kibontakoztatása különösen nehéz zenei feladat, hiszen a konvenció ereje talán itt a legingerlőbb. Fernando önként vállalt szerelmi szolgálata és Miranda ártatlansága (hiszen apján kívül ekkor lát először férfit) mindkét esetben kitűnő duettben csúcsosodik ki. A komikus karakterekben mindkét zeneszerző erős, s így az opera alsó szintje nem puszta bo- hóckodós ellenvüága a magasabb szférának, hanem a költói-drama- turgiai üzenet kiteljesítője is: Caliban egyre növekvő értelmének veszélyeit Prospero is időben észleli, s ezt csak fokozza az emberi világgal való találkozás. Az alantas közegben megéledó hatalmi vágyak (él-e olyan matróz, aki ne szeretne királyfi lenni?) a maguk „szigetén” lényegileg azonosak a Szigeten történő hatalmi játszmákkal. Hiszen az ember végső soron inkább csak idomítható, mint tanítható. Ez a tapasztalat ott lappang minden varázslatos happy end mögött. A maga szigetén ettől zseniális mindkét alkotás. Ades műve alighanem új fejezetet nyit a zeneszerző pályáján, Hoiby alkotása viszont alighanem egy életpálya csúcspontja. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy művét a Nemzeti Operaszövetség (National Opera Association) a 2008-as év legjobb operájának kijáró elismeréssel jutalmazta. Kétségtelen viszont, hogy Ades művét sokszorta ütőképesebb (sztár) csapat szólaltatta meg (a már említettek mellé odakívánkozik a kitűnő Philip Lang- ridge is a nápolyi király szerepében!), és az összhatást nagyban erősíti az a tény is, hogy a Covent Garden zenekarát maga a zeneszerzővezényelte. (Lee Hoiby: The Tempest, Albany Records, 2009; Thomas Ades, The Tempest, EMI Classics, 2009.)
