Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-22 / 195. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI SZALON Elvezeted a foglyainkat. Az urakat a szalonba, a két tengerészt a legénységi hálóhelyre. Aki a foglyokhoz nyúl, annak előírásszerűén kitolod a fél szemét. REJTŐ JENŐ: AZ ELVESZETT CIRKÁLÓ 2009. augusztus 22., szombat 3. évfolyam, 34. szám Twombly egyre gyakrabban ír és magyaráz, ezáltal minden gesztus, minden színfolt és karcolat konkrétabbá, mesélősebbé válik... A művészettörténet legszebb krikszkrakszai Bécsben Wilder Shores of Love, 1985. Magángyűjtemény. © Cy Twombly, Walter Dräyer, Zürich Cy Twomblyt az utolsó nagy absztrakt expresszionistaként is szokás emlegetni - a bécsi MUMOK kiállítása szépen kirajzolja, hogy Twombly legtöbbször minden, csak nem absztrakt, és azért expresszio- nizmusa is időről időre kikidomborodik vagy éppen alig láthatóvá fehéredik. Talán nevetséges kísérlet lenne most Twomblyt magát taglalni, bemutatni, ide- oda el- és behelyezni. CSANDA MÁTÉ Mert egy igazi élő klasszikusról van szó, Robert Motherwell tanítványáról, Robert Rauschenberg alkotótársáról és szellemi partneréről, nevének említése nélkül ma már nem igazán készíthető korrekt bevezetés a 20. század képzőművészetébe. Művei a világ minden rangosabb modem (magán- és állami) gyűjteményében ott vannak, a nagy kánon betonbiztos pontja, ugyanakkor évről évre újabb meglepetésekkel jelentkezik. Twombly tavaly töltötte be 80. évét, München, Róma és Amszterdam mellett a Londoni Taté Modem, a bilbaói Guggenheim és a madridi Prado is nagyszabású életmű-kiállításokkal köszöntötte, néhány helyszínen pedig a híres festész- és szobrászoeuvre mellett megjelentek Twombly fotográfiái is. A bécsi MUMOK visszatekintő, összegző és határokat szétmosni igyekvő tárlata mintha erre a sorozatra kötne, noha hangsúlyozottan ez az első olyan kiállítás, ahol rajzok, festmények és fotók egymás mellett, egymásra egyszerre rímelve és küszködve jelennek meg. A két épületszintre elosztott anyag (Achim Hochdörfer kurátori munkája) az 50-es évek derekán veszi fel a fonalat: a 4-es szinten a már-már Twombly védjegyévé merevült, hurkokba fonódó, esetlenségében is laza, folyton hömpölygő firkatengerek fogadnak. De az 50-es, 60-as évek Twomblyja még inkább rajzoló, mint festő, szépen látható, hogy születőiéiben volt egy Conceptual Art, ami Twomblyra (is) termékenyen hatott. A művészt az írás, a kalligráfia, a szerialitás, a mindig folytathatóság (és a minden csak egy fragmentum) problémái, lehetőségei izgatják, vakol, alapoz, friss festékben vájkál, levakar és újrafest, krikszkrakszok és irodalmi töltetű szövegfoszlányok, vulgáris kis utalások, minigesztusok keverednek, szívják el egymástól a teljesség, az egyértelműség legkisebb lehetőségét is. Aztán csak fellazul a képmező, persze még mindig, mindenütt a domináns fehérség, a murális hatású, archaikus kopottságot sugalló fehér-szürkés- fehér alap, 1959 körül pedig nagyméretű vásznakon is egyenrangú anyagként bukkan fel egymás mellett a pasztózus olaj és a halvány grafitceruza. A táblaképek és papír alapú rajzok mellett megjelennek Twombly szobrai is, itt is csupa ókori(as) fehérség, purizmus, durván ösz- szeácsolt faanyag, és mégis, a legbanálisabb gesztus, legmindennapibb barkácskellék, homok és gipsz, gerenda, léc, dobozok és skatulyák, mintha egy ősi civilizáció után hátrarparadt torzó lenne. A gimnazista festésszabályokat (végy egy lapot, ne hagyj semmit „üresen”) ugyanúgy, mint a color field painting dogmáit is könnyedén ignorálva Twombly, a maga rajzolni sze- retnékjével hatalmas fehér mezőket hagy dominálni, míg a „lényeg” robbanékony olajrétegekben, csillogó, vastag pasztákban, heves, de direkt és tudatos gesztusokban mutatkozik meg. Az 1957-től (mindmáig) Olaszországban élő-alkotó Twombly - ha konkrét témáról van szó - legszívesebben őskori, ókori, de mindenképpen régi korok nagy sztorijait fogalmazza, gyártja, mutatja újra, így kap a „legtökéletesebben” rajzoló, színező és lazúrozó Raffaello Athéni iskolája Twomblynál egy játékos-ironikus mellékízt (The School of Athens, 1961), Platón és Arisztotelész személyén kívül (ők „rá lettek írva” a vászonra) az összes nagy filozófus egy elfolyni látszó, de kozmikus-teat- rális rendszerbe foglalt pamacs, csöppenés, szóval bravúros twomblys csuklómozdulat. A 80-as évek elején készült Untit- led-sorozatban agresszív vörös zsírkrétagomolyagok vegyülnek és maródnak bele festék- és ceruzarétegekbe, már-már Amulf Rainer-i harciassággal. A Ferra- gosto-sorozatban megjelenni látszik a mediterrán életöröm, a minden sarkon jelen levő ősi nyomok, emlékek, ahol a termékenység, a szexualitás festészetté válik, és ahol az itt-ott felbukkanó fallikus szimbólumok, női mellek nem csak újfes- tészetes, gyors, lázadó gesztusok, hanem valami egészében átláthatatlan mechanizmus szerves részei (ezen a ponton Twombly szerintem messze lekörözi fiatalabb kollégáit, Jonathan Meese és André Butzer péniszes magánmitológiái elég halványkék mellette). Mint a zászlóshajókat kisebb bárkák, úgy kísérik-körítik Twombly hatalmas vásznait kis formátumú, papírra rajzolt margójegyzetei, táblázatai, számhalmazai, mint hirtelen papírra vetett brainstormok. És ha néhány fejszámolós jegyzettábla után Hanne Darboven letisztult, szépen bekeretezett konceptuális (és nem ritkán erőltetettnek ható) rajzlaptömegei jutnak eszünkbe, be kell vallanunk, hogy az egy pont itt is Twomb- lynakjár. A második szint újra visszavezet az 50-es évekhez, Twombly kollázsszerű fénykép-, rajz- és festménykombinációit mutatva. Némelyikükön már nem is lehetne több narrativitás, a művész keretez, írásban magyaráz, nyüakat húz, nyomatékosít, egyszóval eljátszik a tablószerű képek adta lehetőségekkel. S míg a Problem I, II, III képek újra a konceptualista-minimalista művészetfelfogás nagy „gondjait” tematizálják, néhány méterrel arrébb már a 80-as évek színgazdag (és ha már az elején volt róla szó, hát ezúttal tényleg expresszív) vásznai fogadnak. Az előző évtizedek látszat-monotóniája teljesen feloldódik, sejtjük, hogy Twomblyt is megcsapta az újfestészet, a Heftige Malerei és a Transavantgardia szele. Csupa érzékiség, ahogy Orpheus, Niké vagy Hero és Leander történetei kibontakozni látszanak, és Twombly egyre gyakrabban ír és magyaráz, ezáltal minden gesztus, minden színfolt és karcolat konkrétabbá, mesélősebbé válik. Azon már csak csodálkozni lehet, hogy a Wilder Shores of Love (írva, rajzolva, csurgatva) című szerelmes történet minden túltelítettsége és mesélhetnéksége ellenére hogyhogy nem tűnik komolytalannak vagy egyenesen giccsesnek. Ennyi konkrét utalást, idézetet, parafrázist nem sok festmény bír el, Twombly mellett talán csak Anselm Kiefer és Antoni Tápies képes ilyesmire (legalábbis a „hasonszőrűek” közül)... A vermeeri színvilágot idéző, szinte mindig félhomályba exponált fotók pedig izgalmasan ellenpontozzák a festményanyagot: a sárgás dísztök közelről lencsevégre kapva ragyás, húsos-kráteres objektumnak sejlik, három-négy brokkolifej mintha földönkívüli hegycsúcsokat, rejtélyes (élő és élettelen) struktúrákat mutatna, egy közönséges rózsacsokor pedig lágy, akvarelles foltokká mosódik. Persze ezek most csak kiragadott részei a fényképanyagnak, amely más sorozatokban is (Twombly műterme, antik romtemplomok) mindkét szinten végigkíséri a táblaképeket és szobrokat. De van még bőven kísérőanyag, egy köztes félemeleten egy teremrevaló válogatást láthatunk Twombly kortársainak munkáiból, így a MUMOK állandó gyűjteményéből merítve van még egy kis motherwelles - rauschenberges (stb.) adalék is. Picivel arrébb, egy plazmatévén vetítve pedig egy-két életrajzi adat és kommentár között elárulják nekünk, hogy Cy Twombly már több éve nagyon visszavonultan él és csak alkot és alkot. Jól felépített, nem túl erősza- kos-erőltetett, kiegyensúlyozott kiállítás ez a bécsi Twombly- retrospektív (bár egy ilyen életmű anyagából a MUMOK remek belső tereiben nehéz rossz tárlatot rendezni), s noha néhány fényképsorozat picit körítésgyanús volt (mintha nélkülük nem lenne teljes a kép), az biztos: Cy Twombly (megint) hatott, szinte azonnal kedvet kap az ember a rajzolásra, régi naplók, füzetfirkák előkapará- sára, táblázat-, diagram- és mitológiagyártásra. (Sensations of the Moment, 2009. június 4. - október 11., Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien)