Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-20 / 193. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AUGUSZTUS 20. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ NÉMET LAPOK Nagy terjedelemben foglalkozott a német sajtó a magyar-osztrák határ húsz évvel ezelőtti megnyitásával a páneurópai piknik évfordulós rendezvényei kapcsán. „Sok magyart bosszant, hogy a történelemkönyvekben a berlini falon ünneplő tömegekről készült fényképek ábrázolják a vasfüggöny korszakának végét, holott a magyarok ütötték az első rést az áthatolhatatlan- nak tűnő kelet-nyugati határon” - írta a Berliner Zeitung. Valamennyi beszámoló ismerteti a rendezvény megszervezésének történetét, a főbb szereplőket és az augusztus 19-i eseményeket. A lapok kiemelik, hogy akkoriban már igen nagy számban voltak az országban nyugatra menekülni készülő keletnémet polgárok. (mti) Szöveg nélkül (Gyenes Gábor karikatúrája) /l Az 1989. augusztusi prágai, Vencel téri események előkészítették a forró őszt Csehszlovákiában Huszonegy év múltán 1989 augusztusában, a Varsói Szerződés 1968-as csehszlovákiai beavatkozásának évfordulója közeledtével eltérő állásfoglalást adtak ki a történtekről Magyarországon és Lengyelországban, illetve Csehszlovákiában. MT1-HÁTTÉR Az MSZMP és a lengyel parlament határozata gyökeres fordulatot jelentett, a hivatalos csehszlovák álláspont a Vencel téri tüntetések ellenére sem változott. E különbségek markánsan demonstrálták a rendszerváltozás eltérő stációit a keleteurópai szocialista tábor országaiban. 1968. augusztus 21-ére virradóra aVarsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába. A bolgár, lengyel, magyar, NDK és szovjet hadsereg „internacionalista segítsége” elhárította az „ellenforradalmi fordulat veszélyéf. Az intervenció az „emberarcú szocializmus” megvalósítására tett kísérletet tiporta el, amellyel a Csehszlovák Kommunista Párt Alexander Dubček főtitkár vezetésével 1968 tavaszától próbálkozott. A határokat húsz hadosztály százezernél több katonája lépte át. A csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, harcok csak a prágai rádió épületénél folytak. (A megszállás 108 halálos áldozatotkövetelt.) A CSKP augusztus 22-én Vyso- čanyban tartott rendkívüli, XIV. kongresszusán felhívást intéztek a világ kommunista és munkáspártjaihoz, új KB-t választottak, elutasították Csehszlovákia szuverenitásának megsértését, követelték az idegen csapatok kivonását. Másnap egyórás tiltakozó sztrájk volt az országban. Augusztus 23-26-án Moszkvában csehszlovák-szovjet tárgyalások folytak, melyekbe Ludvík Svo- boda csehszlovák államfő fellépése nyomán bevonták a korábban letartóztatott, de már szabadon engedett Alexander Dubček pártfőtitkárt, Oldŕich Čemík kormányfőt és Josef Smrkovský nemzetgyűlési elnököt. Az emberileg és politikailag megtört csehszlovák vezetők - a Nemzeti Front elnöke, František Kriegel, kivételével - aláírták a közös jegyzőkönyvet a normalizálásról, a XIV. pártkongresszus érvénytelenítéséről. 1968 októberére a prágai Nemzetgyűlés elfogadta a megállapodást a szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásáról, a demokratizálás hívei kiszorultak a párt- és állami vezetésből. Dubčeket 1969 áprilisában távolították el a párt éléről, a KB új első titkára Gustáv Husák lett. A szocialista országokban érlelődő változások 1989-re az 1968-as események hivatalos értékelésében is megmutatkoztak. Lengyelországban augusztus 11-én a szenátus, 17-én a szejm is nyilatkozatban ítélte el az 1968-as beavatkozást. Magyarországon augusztus 11-én az MSZMP egyik vezető tisztségviselője a Népszabadságban minősítette „hibának” a bevonulást. Augusztus 16-án az MSZMP Politikai Intéző Bizottsága állásfoglalásban szögezte le, hogy a vezetés nem tud azonosulni az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozással, kifejezte, hogy minden szocialista ország szuverénül választhassa meg fejlődése útját, elutasította a beavatkozást egymás belügyeibe. A hivatalos csehszlovák álláspont maradt a régi. A prágai tavasz vezetői, Dubček és Čemík levélben szólították fel az intervencióban részt vett országok vezetőit, ítéljék el az akciót és a Brezsnyev-doktrínát a szocialista országok „korlátozott szuverenitásáról”. A csehszlovák el- lenzéki-polgáijogi csoportok „néma felvonulásokat” hirdettek, kérve az embereket, békés „demonstratív sé- tálással”, kétperces néma megállással nyilvánítsák ki tiltakozásukat. Augusztus 21-én a Vencel téren több ezres tiltakozó tüntetések zajlottak, amelyeket a rohamrendőrség szétvert. 320 csehszlovák és 58 külföldi (9 magyar) állampolgárt vettek őrizetbe. A csehszlovák hír- szolgálati iroda augusztus 21-én ezt a hírt adta ki: „Mintegy 1500 ember próbálta meg a Vencel téren megsérteni a nyugalmat és a közrendet, a külföldi ellenséges központok szervezte provokációt... a rendfenntartó erők nyugodt, de határozott intézkedésekkel meghiúsították.” Másnap a CSKP központi lapja, a Rudé Právo azt írta, hogy a megmozdulásokat a magyar fiatalok kezdeményezték a „Mi virágokkal jöttünk, nem tankkal” feliratú transzparens kibontásával, ez volt a jelzés a külföldről szervezett megmozdulásokra. Augusztus 25-én a CSKP KB Elnöksége jóváhagyta a biztonsági erők fellépését és elítélte „egyes külföldi csoportok provokációs részvételét” az évfordulós megmozdulásokon. Az 1989. augusztusi prágai, Vencel téri események előkészítették a forró őszt Csehszlovákiában: az október-novemberi tüntetések nyomán december elején összeomlott a kommunista rendszer, győzött a bársonyos forradalom. KOMMENTÁR Tálib kés a vajban AAAUNÁK ISTVÁN Hivatalosan háromezer egyszáz szamarat bérelt a kormány, hogy az eldugott, a Hindukusban nehezen megközelíthető falvakba is elszállítsák az urnákat és a szavazócédulákat a fegyveres rendőrök. Nincs adat arról, hogy a mai elnökválasztásig hány szamár és rendőr ért célba, a táiibok bizonyosan tettek róla, hogy ne soknak sikerüljön. Ez a történet, kiegészítve a Stanley McChrystal amerikai tábornok, a nemzetközi erők új főparancsnoka - korábban a különleges hadműveleteket irányította - által elmondottakkal jól érzékelteti az afganisztáni állapotokat. McChrystal szerint a tálib rezsim 2001. decemberi megdöntése óta nem volt olyan erős és akcióképes a Talibán, mint most. Nyilatkozata pár órával az elnökválasztás kezdete előtt hangzott el, de erre az átlag újságolvasó magától is rájöhetett. Az utóbbi napokban a táiibok már nemcsak délen és keleten, hanem a fővárosban, Kabulban is - az ő szempontjukból sikeres - véres támadásokat hajtanak végre. A legszigorúbban őrzött - az afgán elnökválasztást több mint százezer külföldi katona próbálja biztosítani - kormányzati negyedben és NATO-létesít- mények ellen is. Már a laikusnak is gyanús kell, hogy legyen: úgy hatolnak át a lázadók a nemzetközi erők biztonsági rendszerén, mint kés a vajban. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy hamisak azok a hivatalos nyilatkozatok, amelyek megpróbálják történelminek, sorsdöntőnek beállítani az elnökválasztást. Afganisztán jövőjét nem az fogja meghatározni, hogy ki lesz az elnök, hanem az, hogy összekapja-e magát a NATO, több pénzt, katonát és fegyvert küldenek-e a tagállamok, megvalósítja-e Obama az új stratégiát az afgán háborúban, amelynek lényege, hogy már nem csak a katonai eszközökre helyezi a hangsúlyt, hogy sikerül-e megvédeni a civil lakosságot, és főleg: sikerül-e meggyőzni minél több törzsfőt, és az ő segítségükkel leválasztani a mérsékelt tálibokat (kiegyezni velük) a kemény magról. Szinte biztos, hogy Hamid Karzait újraválasztják. Azt a Karza- it, akit az USA ültetett tisztségébe, de már Washington számára is kényelmetlenné vált. Tényleges hatalma nincs, hiszen ki sem meri tenni a lábát a fővárosból, ahol a NATO-katonák'vigyáznak rá. Karzai személyét összekötni az afgán demokrácia jövőjével azért sem lehet, mert Afganisztánban nincs demokrácia, és nem is lesz. Alkotmánya (2004) szerint elnöki rendszerű iszlám köztársaság, amiből főleg az iszlám igaz. Ezt bizonyítják a minap is elfogadott, a nők elnyomását rögzítő barbár törvények, amelyeket Karzai élesztett újra a síita fundamentalisták szavazataiért cserébe. Karzait azért is újra fogják választani, mert pastu, és a pastu népesség teszi ki Afganisztán lakosságának felét. Meg azért is, mert lepaktált a száműzetéséből e héten hazatért Rasíd Dosztum üzbég hadúrral, akiről tudni kell, hogy egészen tavalyig ő volt a vezérkari főnök, de gyilkosságba keveredett, és állítólag ő adott utasítást kétezer tálib fogoly lemészárlására is. A kétes hírű Dosztum négycsillagos tábornok volt a korábbi szovjetbarát afgán kormány idején, 2001-ben pedig az amerikaiak szövetségese lett. Az USA most attól tart, hogy Karzai - győzelme esetén - hálából beemeli őt a kormányba. Dosztum ugyanis szavatolni tudja Karzainak az üzbégek támogatását, úgyhogy legnagyobb riválisának, a tádzsik nemzetiségű Abdullah Ab- dullahnak, aki korábban külügyminiszter volt, alaposan lecsökkentek az esélyei. Egyes megfigyelők szerint olyannyira, hogy Karzai talán az első fordulóban megkapja az ötven százalékot, és nem lesz szükség második fordulóra. Pedig a tádzsik politikus - eredetileg szemorvos - korábban nagyon jó eséllyel indult. KÉZ,IRAT Alaptörvény MIKLÓSI PÉTER Ma nemcsak egy sima csütörtök van a sok közül, hanem augusztus 20-a is, a magyar államalapítás ünnepe! Ezért akár sarkigazságként leszögezhető, hogy méltó alkalom az örömmel elegy ünneplésre. De Szent István országának, első királyunk tettei emlékének ünnepén azon is érdemes eltöprengeni, hogy itt és ma mit ér az ember, ha magyar; hogy itt, a Tátra és a Duna között, a Csallóköztől a Bodrogközig mit üzen a múlt: a Szent István-i gondolatkör a szűkebben vett mának. Gondolom, az mindenképpen, s mindannyiunk nevében állítható, hogy az ünnep erősíti a történelmünkkel, a hagyományainkkal szembeni tiszteletet, a szülőföldünk szerete- tét, a ragaszkodást anyanyelvűnkhöz, nemzeti értékeink megbecsülését. Nekünk, szlovákiai magyaroknak kétszeresen fontos ez, mert önnön gyengeségeink okán is növekvőben az asszimiláció. A mai ünnep kitűnő alkalom tudatosítani, hogy ennek megállítása, vagy legalábbis fékezése mindannyiunk dolga; azoknak pedig külön feladata, akikben erős a lélek - balsorsszemlélet helyett - a megmaradásunkat erősítő összejövetelek, jeles ünnepnapok szervezése. Akik - a Szent István-i intelmek jegyében - a világ iránti nyitottságra és a magyar-szlovák közös történelemre, kölcsönösségre építve is alkalmasak önazonosság-tudatunk őrzésére. Mindezt szabadjon annak kapcsán felhoznom, hogy újságíróként (de egyéb tisztségek küldetésében szintúgy) évtizedek óta évente több alkalommal is körbejárom az országot, a Pozsonytól Nagykaposig elterülő tájakon pedig különösen gyakran fordultam/fordulok meg a szlovákiai magyarság városai, közösségei, kulturális szervezetei, intézményei körében. Nem állítanám, hogy ezek az utazások mindig maradéktalan „turistaörömöt” nyújtanak nyári hőségben, téli zimankóban, a töredezett, szétmállott utakon. Ami ennél a fárasztó és állandó készenlétnél fontosabb, hogy mégis van mindebben valami megnyugtató. Mert a magamfajta „zarándok” ezeken a találkozásokon tapasztalja, hogy a szlovákiai magyarság zöme zokszó nélküli áldozatvállalásnak tekinti, érzi a kulturális, szellemi, lelki és anyanyelvi egység ügyét; hogy nem hagyja magát elkedvetleníteni sem a fundamentalista nacionalizmus nyomasztó terhétől, sem a mindinkább elvaduló hazai magyar-magyar csatározásoktól. Odalenn, a mezei polgárok között háttérbe helyeződik a pártpolitikai viszályok medrében rendezett, látványnak is kínos, kirekesztő iszapbirkózás. Az önteltség hatalmi küzdelmeinek zaja elcsendesül, a „zarándok” valamilyen engesztelő közegbe kerül, ahol otthonosan érzi magát. Somorján, Nyitrán, Rimaszombatban, Kassán, Királyhelmecen, s egyebütt értelmes és okos emberekkel lehet találkozni, akik vállalásként, józan aprómunkával fáradoznak az önvédő és önépítő kisebbségi élethelyzetek érvényesítésén. Épp ezért számít súlyos véteknek, hogy akadnak pozsonyi magyar pártpolitikusok, akik averzióból, sértett tetszelgésből, no meg a komcsi idők szellemét idéző merő pártfegyelemből pártküzdelmeiket beépítik kisebbségi életünkbe. Az ünnep előestéjén írom ezeket a sorokat, augusztus 20-án valóban kiengesztelődésre volna szükség. Arra, mert aki önteltségből vagy szemellenzős napiparancs-teljesítésből megmarad a gyűlölködő elutasításnál, kirekesztésnél, az bizony Illyés Gyula alaptörvényét sem érti. Pedig költőnknél szebben aligha fogalmazta meg valaki, hogy „magyar az, aki vállalja”. Pártállástól függetlenül. Aki ezt - pláne politikusként! - nem érti, Isten nevével kezdődő Himnuszunkra sem érdemes.
