Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-15 / 189. szám, szombat
g Szombati vendég oj szó 2009. augusztus 15. www.ujszo.com Patrice Chéreau: „Én mindenütt szívesen dolgozom, ahol jó színészek vannak. Nem a nyelv a fontos. A tudás. Az érzékenység. A kultúra..." Csak olyan filmet rendez, amelyhez neki is köze van Merész filmek nagy rendezője, bár igazán elemében akkor érzi magát, ha színházban dolgozhat. De ha kamera mögött áll, a másik énje ott is jelen van. Nem tudja kikapcsolni, és nem is akarja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Patrice Chéreau, a francia mozi ötvenöt éves mohikánja ezt így fogalmazza meg: „Igen, nálam a film a színházat is magában hordozza. De már nincsenek gátlásaim emiatt. Úgy gondolom, megengedhetem magamnak, hogy szünet nélkül flörtöljek a színházzal. Korábban nem volt bátorságom hozzá, mindig attól tartottam, hogy majd kritizálni fognak érte. Ma már nem érdekel, fütyülök rá.” Őszülő haj, finom vonások, kellemes hangszál, visszafogott gesztusok. Belső elegancia a szavak mögött. Hozzá fehér ing, vüágoskék farmer, fehér tornacipő. Nem a legtermékenyebb francia filmrendező, de minden alkotása izgalmas téma- választásával, s az emberi drámák sajátos feldolgozásával válik emlékezetessé. A művészetek iránti vonzalma és fogékonysága már kamaszkorában megmutatkozik. Festőművész családból származik, s bár kezdetben minden jel arra utalt, hogy ő is ezen az úton indul el, párizsi középiskolásként színjátszó csoportot alapított, ahol díszleteket és jelmezeket tervezett. Tizenkilenc évesen a francia színházi élet körberajongott Benjáminja. 1966-ban saját társulatot alapít, három évvel később már operákban gondolkozik. A hetvenes évek elején a milánói Piccolo Teatro színészeit rendezi, közben Wagner, Offenbach és Mozart műveit kós- tolgalja. 1976-ban róla szól a bay- reuth-i fesztivál. Pontosabban A Niebelung gyűrűje című tetralógiája, amelyet ő állít színpadra Pierre Boulez vezényletével. Bátor lépésre szánja el magát ott is. A germán mítoszra épülő opera cselekményét a 19. századi ipari forradalom idejére helyezi át, méghozzá úgy, hogy zeneileg a drámai elemekre épít. Rendhagyó koncepciója miatt nagyon sok bírálat éri, de csak a konzervatív kritikusok részéről. Megállítani azonban senki nem tudja. Alban berg Luluját, Mozart Don Giovanniját, Wagner Trisztán és Izoldáját viszi színre. Prózában is klasszikus szerzők felé fordul. Ibsen, Shakespeare, Marivaux, Peer Gynt, Hamlet, Két nő között. Filmrendezőként 1974-ben lép közönség elé Az orchidea húsával. Harmincévesen kevesen debütálnak a francia moziban. Ché- reau-nak ez is sikerül. Pedig a film alapjául egy ponyvaregény szolgált. Adott egy fiatal nő, Claire (Charlotte Rampling) és annak tetemes öröksége, de mert hullanak körülötte a fejek, ravasz nénikéje úgy akarja megkaparintani vagyonát, hogy rá akarja bizonyítani: örökölte sorozatgyilkos apja hajlamát. Karlovy Vary idei fesztiválján hat filmjét vetítették. 1983-ban forgatott melodrámáját, A sebesült embert, amelyben egy zárkózott kamasz és egy vagyonos öreg által kitartott huszonéves prostituált férfi szenvedélyes szerelmi viszonyát ábrázolja. Az Aki szeret engem, vonatra száll című drámájának is ez a fő motívuma: meghal egy hatvan körüli festő (Jean- Louis Trintignant) vidéken, fiatal szeretői pedig elindulnak hozzá, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Ám útközben, majd a temetésen és az azt követő halotti toron sok mindent felfednek egymás előtt, amit addig mindannyian lepleztek. A Gábriellé Isabelle Huppert főszereplésével készült Joseph Conrad Visszatérés című regénye nyomán egy szerelmi csalódása miatt bosszút forraló feleségről. Az ő testvére Philippe Besson regénye alapján készült, s két fivér, Thomas és Luca (Bruno Todes- chini és Eric Caravaca) bonyolult kapcsolatát elemzi, miután egyikükről kiderül: gyógyíthatatlan beteg. Klasszikus irodalmi alkotást, id. Alexandre Dumas Margó királyné című történelmi regényét vette kézbe 1994-ben is, hogy ”egy borzalmas család történetét” mesélhesse el, amelyben minden bűn büntetlen maradt. A Szent Bertalan éjszakájának véres eseményeit feldolgozó filmben a hugenották és a katolikusok viszályába ágyazza Valois Margit és Navarrai Henrik házasságának pusztító tragikumát. Ezt követő alkotásával, az Intimitással ismét egy mai, titkos szerelmi viszonyt boncol. Jay és Claire (Mark Rylanee és Kerry Fox) szerdánként találkoznak egy üres lakásban, s anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, érzelemmentes, nagy szeretkezéseket folytatnak. Kapcsolatuk csak a testiségről szól, ám a férfi egy nap megszegi egyezségüket, s a nő nyomába szegődik, hogy kiderítse róla, hogyan él. Ám amint a nő rájön, hogy a férfi kezd belelátni mindennapjaiba, felrúgja addig erősnek hitt szexuális kapcsolatukat. Két játékfilmet rendezett még ezenkívül Patrice Chéreau (Judith Tjerpauve, Hotel de France), de van egy szkeccsfilmje és négy tévé- filmje is. Ha a mestereiről faggatják, két nevet emleget: Ingmar Bergmant és Luchino Viscontit. Bergmantól megtanulta, hogyan kell a lélek legrejtettebb zugaiba is behatolni, Viscontitól pedig azt leste el, hol húzódik a határ érzelmek és érzelgősség között, milyen szempontok alapján kell zenét választani az adott témához, s milyen díszletbe kell beültetni a történetet. Stílusára és képi világára bizonyára nagy hatással volt szülei hivatása. A festészet, mint életforma, egy pillanatig sem vonzotta? Nem mondom, hogy soha nem volt ecset a kezemben, hiszen apám és anyám életét is a festészet töltötte ki. Gyerekkoromban apám gyakran vitt magával a Louvre-ba, és soha nem éreztem nyűgnek, hogy órákon át bolyongtunk a képek között. Nyilván az ott látottak is mély hatással voltak rám, ezzel együtt mégsem vágytam festem. A színház valahogy jobban izgatta a fantáziámat. De ha belegondol: ott is képekben fejezi ki magát az ember. Minden jelenetet külön meg kell komponálni. Díszletben is, jelmezben is. A fantáziámat és a kézügyességemet tehát másutt kamatoztattam, nem a vászon előtt. Még be sem töltötte a huszadik évét, s már saját társulata volt. Nem vesztegette az időt. Tizennyolc éves voltam, amikor az első előadást rendeztem, és az ezt követő négy évben nagyon intenzíven dolgoztam. Ez volt az én egyetemem, akkor tanultam meg mindent, amit egy rendezőnek tudnia kell. Tehát menet közben, a gyakorlatban. Amüyen korán kezdett el színházban dolgozni, olyan későn rendezte meg első játékfilmjét Nem érzett valamiféle lemaradást a filmes kollégáival szemben? Egyáltalán. Én már azokban az években is rengeteget foglalkoztam a filmmel, amikor még csak színházban dolgoztam. Rengeteget jártam moziba. Mint egy megszállott, naponta több filmet is képes voltam megnézni. A film és a színház az én szememben egy tőről fakad. Erőnek erejével hol ide, hol oda próbálnak besorolni, miközben egyesek arról faggatnak, miért nem rendezek többet színházban, mások pedig úgy gondolják, félvállról veszem a filmes pályát, mert nem forgatok minden évben. A színházi előadásaimról azt írják: filmszerűek, a filmjeimmel kapcsolatban pedig a leggyakrabban az a bírálat ér, hogy színházi látásmóddal komponálom a képsorokat. Lehet, hogy valóban így van, engem ez így mégsem foglalkoztat. Nekem az a fontos, hogy itt is, ott is értéket hozzunk létre. A nyolcvanas években többször is együtt dolgozott Bernard- Marie Koltés-vel, aki a francia művészszínház egyik meghatározó egyénisége volt. A gyapotföldek magánya című darabjából tévéfilmet is készített. Hogyan találtak egymásra? Banális történet. Postai úton küldte el két darabját. Én még akkor egyáltalán nem ismertem őt, egy ismerősöm ajánlotta a figyelmembe, hogy olvassak el tőle valamit. Ezt megelőzően mindig csak klasszikus szerzők műveivel foglalkoztam, ő volt az első kortárs drámaíró, aki megfogott. Pedig nem mindent értettem nála, de mégis olyan erősen vonzott, hogy szinte sokkolóan hatott rám. Amikor meghalt, el is fordultam egy időre a színháztól, valahogy nem volt már olyan fontos számomra, amire természetesen csak később jöttem rá. Költés tanított meg arra, hogyan kell „felnyitni” egy kortárs szerző darabját, miképpen kell értelmezni annak sajátos nyelvezetét. Ezek után nem okozott fejtörést Botho Strauss sem. De öt éve már, hogy nem rendeztem prózai előadást. A Phaedra volt a legutóbbi ilyen munkám a párizsi Odeonban. Nem is élne a lehetőséggel, ha most példáid egy Shakespeare- darab színpadra állítására kérnék fel valamelyik jeles európai társulatnál? Nem. Biztos, hogy elutasítanám a felkérést. Ha egy mai szerző engem is érintő darabját tennék elém, azon elgondolkoznék. Shakes- peare-rel már nem tudnának becsalogatni sehova. Az operában - rendezőként - nagyobb kihívást lát, mint egy prózai előadásban? Az egy másik műfaj. Összetettebb egy kicsit, hiszen minden a zenéből születik. Ritmusra. Egészen másfajta követelményeket állít a rendező elé a próza, másféléket a film, s természetesen az opera is. De van egy közös pont e három műfajban: a történetet mindenütt el kell meséim. Hogy színészekkel vagy énekesekkel, az majdnem mindegy. Ilyen vonatkozásban csupán a film és a színház között látok nagyobb különbséget, hiszen a filmet a vágóasztalon rakjuk össze, a színpadon viszont mindent folyamatában lát a néző. Ott héttől tízig egymást követik az események. A filmekben jelenetekben gondolkozunk, amelyeket külön veszünk fel, és úgy rakjuk egymás mellé, hogy az eredeti koncepción még a vágóasztalon is változtatni tudunk. Erre sem egy opera, sem egy prózai előadás nem ad lehetőséget. Hogy csak egy nevet említsek a világ élvonalbeli rendezői közül: Bergman is többször rendezett operát. Az ön esetében mi volt a „végzetes vonzerő”? Hogy megszerettem Wagner muzsikáját. Harminc évvel ezelőtt történt, hogy a bayreuth-i fesztivál igazgatója meghívott rendezni. Legközelebb Leoš Janáček A holtak házából című operáját állítom színpadra a New York-i Metropolitan- ben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen lehetőségeket ad. Ugyanezt az operát Milánóban és Berlinben is megrendezem majd. Annyira lenyűgözte, hogy nem is akar szabadulni tőle? Tetszik a zenéje, a librettója... ...miközben ez is egy klasszikus regény, Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című írása alapján született. A történet izgat, amely egy fe- gyenctelepen játszódik. Operát komponálni egy ilyen mű alapján nagyon nagy bátorságra vall, de ugyanezt elmondhatnám Bergről is, aki a Woyzecket álmodta operába. S nem véletlenül hoztam párhuzamba ezt a két alkotást - akárcsak Bergnél, Janáčeknél is a szabadság vesztett gondolatára épül a történet. Tizenegy filmet forgatott eddig, a tizenegyediket épp most vágja. Melyiknél érezte először, hogy minden úgy alakult, ahogy elképzelte, és azt adja a nézőnek, amit eredetileg adni akart? Az első két filmemet nem szeretem. A sebesült embernél éreztem először, hogy igen, ilyen filmeket szeretnék forgatni. Igazából ott tudatosítottam, hogy mi az, amit közvetíteni akarok a nézők felé. Smiaz? Csak olyan történetek lehetnek, amelyek engem is érintenek. Akkor tehát A sebesült emberben vagy az Intimitásban is ott van az a bizonyos valami, ami az ön személyes ügye. Kétségtelen. Ezek azok a filmek, amelyekben már a személyes élményeim is benne vannak. Az első kettő forgatókönyvét még nem én írtam. Elém tették, és azt mondtam: rendben, megcsinálom. De a történetekhez az égvilágon semmi közöm nem volt. Ezen kellett változtatnom, és ezért kezdtem el én magam is írni. A sebesült ember a felnőtté válás lelki és szexuális nehézségeit tárgyalja, tehát konkrét kérdéseket boncol. A Margó királynő is egy újabb lépcsőfok volt ezen az úton, hiszen ott egy történelmi regény alapján született meg a forgatókönyv. Ezt követően viszont már inkább kamarajellegű filmeket forgat. Ennek mi az oka? Kevesebb pénz áll a rendelkezésemre. Tudnék én hasonló filmeket forgatni, mint a Margó királynő, hiszen a francia történelem nagyon sok eddig még feldolgozatlan témát kínál, de ha csak a jelmezeket és a nagyszámú statisztériát vesz- szük - ezek iszonyatosan magas költségvetésű produkciók. S mivel nem szeretem a kompromisszumokat, inkább olyan „magánjellegű” filmekben gondolkozom, amelyekhez a saját életemből is hozzátehetek valamit. Franciaországban manapság már csak akkor kap az ember annyi pénzt, mint én annak idején a Margó királynőre, ha vígjátékot forgat, hiszen azzal lehet a legnagyobb bevételre szert tenni. En pedig nem vagyok alkalmas semmiféle komédia megrendezésére. Ma már A sebesült embert sem tudnám úgy leforgatni, mint a maga idejében, 1982-ben. Gyanítom, csak akkor kapnék pénzt rá, ha a főszereplők egyike elkapná a halálos kórt. Ezt nem hagyhatnám ki a történetből. Egyszerűen nem engednék meg. Az Intimitást angol nyelvű színészekkel forgatta. Miért? Egyrészt egészen mások, mint a franciák. Sokkal formálhatóbbak. Másrészt angol író regénye nyomán, Londonban vettük fel a jeleneteket. Ugyanott akartam dolgozni, ahol a történet megesett. A Margó királynőben német és olasz színészekkel is dolgoztam, az Intimitás két főszereplőjénél azonban az is szempont volt, hogy ne vonakodjanak az intim jeleneiktől. Nem lehetett könnyű rábeszélni őket, hogy a kamera előtt „élesben” szeretkezzenek. Nekem csak egyvalamire kellett figyelnem. Hogy minden mozdulatuk hiteles legyen. Szövegből ugyanis kevesebb van a filjnben. Mindig abból indultam ki, amit ők kínáltak. Ha kevésnek tűnt, megkértem őket, hogy tegyünk hozzá. Ha soknak, akkor visszavettünk belőle. Én mindenütt szívesen dolgozom, ahol jó színészek vannak. Nem a nyelv a fontos. A tudás. Az érzékenység. A kultúra. Új filmjéről, az Üldözésről mennyit hajlandó elárulni? Csak annyit, hogy ez is egy intim történet, charlotte Gainsbourg és Romain Duris alakítják a főszerepeket. De még a vágóasztalon a történet. Annyi minden lehet belőle!
