Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-08 / 183. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AUGUSZTUS 8. Szalon 11 Hetven evvel ezelőtt született William Hibbard Szerializmus és szex KÖNYV A SZALONBAN A szlovák történelem magyarországi vizeken CSEHY ZOLTÁN GALO VILMOS Pár évvel ezelőtt Budapest egyik elitgimnáziumában végzett tanítási gyakorlatom során közvetlen tapasztalatokat szerezhettem arról, hogy a magyar- országi diákok mennyire felületes ismeretekkel rendelkeznek a Szent István-i Magyarország egykori nem magyar népeiről, nemzeteiről. Kicsit meglepett, mikor arra a kérdésemre, hogy vajon melyik lehet az ország egykori nemzetiségei közül az, amelyik ezer évig kizárólag a magyar királyságra tekinthetett hazájaként, a diákok szinte az összes egykor az országban élt nemzetiséget felsorolták, mire megérkezett a helyes válasz: a szlovákok. Az még inkább meglepett, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása a tanári kar történelem szakos tanárainak is fejtörést okozott. Persze, tévedés ne essen, egyáltalán nem arról volt szó, hogy a tanári kar ezen részének tárgyi, tudásbeli hiányosságai lettek volna (a tanárok között neves tankönyvszerző is volt!), hanem csupán a számomra egyszerűnek tűnő kérdés a számukra egy teljesen új megközelítést jelentett, mellyel eddig még nem találkoztak. Az egyébként színvonalas magyarországi történelemoktatásban a nemzetközpontú megközelítésnek köszönhetően viszonylag kevés szó esik az egykor nyelvileg oly sokszínű ország más nemzeteiről, ennek is köszönhető, hogy általában véve a magyarországiak szinte semmit nem tudnak a szomszédaik történelméről, nyelvüket, kultúrájukat nem ismerik. Ez természetesen kihat a felnövő fiatal történészgenerációkra is, melyek érdeklődése így ritkán fordul a szomszédos nemzetek felé, pedig - már-már közhelyszerűen hangzik - csak egymás kölcsönös ismerete (és tisztelete) vezethet el az egymás iránt táplált előítéletek és a nemzeti görcsök megszüntetéséhez. Ezért is érdemel kiemelt figyelmet az a pozsonyi Kalligram gondozásában idén napvilágot látott tanulmánykötet („Egész Szlovákia elfért egy tutajon...”), mely a tehetséges fiatal budapesti történész, szlovakista Demmel József tíz, szlovák történelemmel foglalkozó tanulmányát tartalmazza. A konfrontativ tárgyalásmódot feltételező címmel éppen ellentétes módon a könyv szerzője a konfliktusokkal terhelt közös szlovák-magyar múlt konfliktusmentes értelmezéséhez kíván módszertani kereteket, egyben gyakorlati útmutatást adni. „A szlovák témájú, hasonló irányba mutató tanulmányaim kötetbe való rendezésével - írja Demmel könyve előszavában - egy alternatív beszédmódot szerettem volna kialakítani, amely a nagy nemzeti narratívák mellett a 19. századi közös múltról és különváló történelemről egy párbeszédké- szebb diskurzus létrejöttét segítheti elő. Hiszen a szlovák történetírásban és a közbeszédben ez a hosszú évszázad a sorozatos sérelmek és a nemzeti öntudat felvirágzásának a korszaka, ahol ignorálják az egyébként megkerülhetetlen kontextust, a magyar állami, társadalmi és politikai kereteket [...] A magyar történetírás fősodra pedig csak ritkán kezeli súlyának megfelelő módon az ország soknemzeti- ségűségének a problémáját. Ez a látásmód azért jelent problémát, mert bár attól külön tőről fakad, mégis látszólag egybecseng a 19. századi magyar politikusok intoleráns nemzetiségi-szemléletével.” A szerző úgy véli, a magyar és szlovák történetírás konfliktusai a múltértelmezésben mindkét részről domináló politikatörténeti szemléletmódra vezethetők vissza, melynek felszámolásához modem társadalomtörténeti kiindulópontból volna érdemes hozzákezdeni. Az újfajta megközelítés azonban néhány kérdést is felvet, mint például a posztmodern kihívása által hangsúlyossá vált, a történelmi források nyelvi közvetítés általi megismeréséből fakadó problémákat. Demmel szerint ezt szem előtt tartva és elfogadva a múlt különböző, de azonos értékű interpretációinak legitim voltát, nagyobb sikerrel kecsegtetne a történelmi események és problémák kortárs szemtanúinak kiinduló nézőpontjait vizsgálat alá venni, mint ha ezek objektív valósághoz való viszonyát elemeznénk. Egy konkrét példával élve: ha a Tisza Kálmán és egy szlovák nemzetiségi vezető között lezajlott szóváltást vizsgálva nem arra keressük a választ, hogy kinek lehetett igaza, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az egymástól elszenvedett vélt vagy valós sérelmek hatására mindkét oldalon egy olyan politikai diskurzus alakult ki, mely lehetetlenné tette a megegyezést (lásd 7. fejezet: Tisza Kálmán és a szlovákok, avagy egy szóváltás anatómiája). A módszer különösen eredményes lehet olyan életutak vizsgálatakor, mikor a mindenkori elit második vonalát vesz- szük górcső alá, mivel őket a régiónkat jellemző gyakori hatalmi-politikai változások inkább alkalmazkodásra kényszerítették. A szerző továbbá úgy véli, esetünkben megkerülhetetlennek tűnik a mentalitástörténeti megközelítés. Hibás következtetések levonásához vezethet, ha a múltról saját kultúránk, mentális mintáink nyomán állítanánk fel hipotéziseket. Ebből eredeztethetjük a korszakkal foglalkozó történészek leggyakrabban elkövetet hibáit: a XXI. század elejéről vetítenek vissza a XIX. században bizonyosan nem létező nemzetfelfogásokat, identitásmintákat és identitásstruktúrákat, leggyakrabban pedig a két nemzet egymáshoz való jelenlegi viszonyát tekintik kiindulóalapnak vizsgálatuk során. Ugyancsak célravezetőnek tűnik vizsgálati tárgyunk mikrotörténelmi alapon történő megközelítése, ugyanis a szlovák témájú, kis léptékű vizsgálatok esetén a kanonizált szlovák nemzeti történelem hagyományos formájában csak kevéssé lehet alkalmas keret. Az 1848 előtti szlovák történelem egyébként is csak nehezen erőltethető bele a politika történeti keretei közé, ami így szinte megkívánja a társadalom- történeti megközelítést. Demmel úgy véli, hogy a Magyarországon eddig született szlovák tárgyú történelemkönyvek azért nem keltették fel a szélesebb történésztársadalom érdeklődését, mert mindeddig hiányzott egy meggyőző koncepció, világos metodológia, mely - a történész személyétől többnyire függetlenül - egy olyan beszédmódot alakított volna ki, mely mindkét fél számára elfogadható lett volna. Ennek az új beszédmódnak ugyanakkor kész struktúrát, nar- ratívát kell nyújtania, mert ha a két történetírás közelítését a folyamatos kompromisszumokra alapozzuk, akkor vagy már az elején elakadunk, vagy elfogadhatatlanná kreáljuk a két, legalább térfelenként elfogadható narratívát. A szerző úgy véli, hogy ha a fentebb vázoltak alapján vetjük vizsgálat alá a szlovák történelmet, akkor elkerülhetjük a vitapontok jelentős részét, mivel a történeti szövegekben így nem köszönnek vissza a korszak szembenálló szereplőinek érvei. „Ennek az ambiciózusan egyfajta paradigmaváltásnak is nevezhető törekvésnek - hangsúlyozza a szerző könyvének módszertani bevezető tanulmányában - komoly tétje van, mégpedig hogy sikerülhet-e létrehozni egy közös korpuszt, egy olyan szöveguniverzumot, amelyet a szlovák és a magyar történetírás is egyformán érvényesnek tarthat, és mindkét fél ugyanazt az értelmet tulajdonítja neki. Nem mellékes megjegyezni, hogy csak e szöveguniverzum létrehozása után lehetséges egyáltalán az eredményesség reményében nekilátni a történeti fogalmak tisztázásának.” Demmel nem hagy kétséget afelől, hogy módszertana kiválóan alkalmazható a gyakorlatban is. Könyve tíz tanulmánya ezen finomra hangolt metodikai eszközökkel végzett mélyfúrás a XIX. századi szlovák történelemben. Megtudhatjuk például belőlük, hogy mi késztethette Komjáthy Jenőt az Akasszátok fel a pánszlávokat! című soviniszta versének a megírására, vagy megismerkedhetünk azokkal a hatásokkal, melyek Milan Rastislav Štefánik nemzetfelfogását alakították magyarországi gyermek- és tanulóévei alatt, de olvashatunk a csernovai csend- őrsortűzről új szempontok bevonásával készített elemzést is. A Tarín egyesület 1844-47 közötti történetét vizsgálva a szerző többek között érzékletesen mutatja be a szlovák nemzeti kánonból kimaradt evangélikuskatolikus ellentétet, illetve szlovák történészek ez irányú elfogult beállítottságát, míg az 1848 és a szlovákok, valamint a Tisza Kálmán és a szlovákok... című írásokból arra kaphatunk választ, miként lehet oly sok vitát kiváltó témákat, mint 1848 vagy a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika olyan megközelítésben tárgyalni, hogy az mindkét fél számára elfogadható legyen. Érdemes külön szólnunk a több tanulmányban is felbukkanó Ge- rometta család tagjairól. A 18. században Felső-Magyarorszá- gon gyökeret vert olasz származású, de a környezet hatására szlovákká asszimilálódott família tagjaiban a szerző kiváló anyagra lelt a formálódó szlovák nemzeti identitás problémáinak a bemutatásához (,,...jen sereghajtók budou” és Egy szlovák képviselő 1848-ban). A kiterjedt szlovák és magyar levéltári kutatásokra és a vonatkozó szakirodalom alapos ismeretére támaszkodó tanulmányok, mindamellett, hogy számos új színnel gazdagítják a korszakról alkotott képünket, elsősorban a fentebb ismertetett módszertani vonatkozásaikért érdemelnek kiemelt figyelmet. A szerző által felvázolt keretek reális alternatívát nyújthatnak a magyar és szlovák történészek közti szakmai diskurzus új alapokra helyezéséhez. Ennek megvalósulása azonban már kizárólag a két nemzet historikusain múlik. Mindaddig a kötet szlovák fordításának az elkészítése volna a legsürgősebb teendő. (Demmel József: „Egész Szlovákia elfért egy tutajon...”, Kalligram, Pozsony, 2009.) „De madár kaparja torkát, mi más!” - kezdi Mamo János Egy tűzfészek című versét. „De madár kaparja torkát, mi más!” - jut eszembe azonnal William Hibbard Schickstück című kompozícióját hallgatva: a darabot Steven Schick, a mű címzettje játssza vibrafonon, ezen a különlegesen lebegtető modem hangszeren. Maga az alkotás 1981-ben készült el, s olyan, mintha egy spontán madárkoncert analízise lenne, mely a hangot nemcsak többszörözi, monoton összefüggésrendszerbe ágyazza, hanem ezt a monotonitást bámulatos hajlékonysággal szabadítja rá a világmindenség tereire, magára a levegőégre. Hibbard a kevesek zeneszerzője, szinte szubkulturális figura, holott az iowai egyetem hivatásos zeneprofesszoraként tevékenykedett. Minden alkotása igazi ínyencség, az életmű egésze mégis méltatlanul alulkanonizált: kettős évfordulója talán újra ráirányíthatja a figyelmet, épp 70 esztendeje, augusztus 8-án született és 20 éve, 1989-ben halt meg AIDS-ben. A szeriális és az experimentális zene megszállottja volt, engedményekre, megalkuvásokra képtelen, aki hol a sokkoló elitista, hol a habozva beszélő, ám a lényeget megcélzó, az óráit bőrszerelésben tartó különc professzor szerepét öltötte magára. Egy anekdota szerint szenvedélyeiről így nyilatkozott: „Két kedvencem van: a szerializmus és a szex. És nem feltétlenül ebben a sorrendben.” És valóban gyakran épp ez a két minőség járja át a zenéjét is, mint például a Ménage (1974) című alkotás esetében, melyet az európai (bonni) közönség 1977-hen hallhatott. Hibbard a trombita erotikus harcát a szopránszólóval a döbbent, leskelődő, démonikus karakterű, megbotránkozó hegedű kommentárjával látta el. A hegedű döbbeneté azonban fokozatosan erotikus kisüléssé változik: vagyis a meghökkenés átcsap élvezetbe, a megbotránkozás önleleplezésbe. Az alig több mint 40 egységből álló Hibbard-életmű egyik legszebb darabja a Parsons’ Piece (1968), mely amellett, hogy a kísérleti szerializmus egyik különös dokumentuma, hangzásvilágát tekintve is rendkívül eredeti. Ezt már a hangszer-összeállítás is jelzi, melyet számmisztikus megfontolások is vezéreltek: három gong, három svájci kolomp, három cimbalom, három dob és 6 típusú ütő. És ezt az arzenált egyetlen ember, a címben is jelzett ütősvirtuóz, William Parsons kezeli. Parsons, akárcsak Schick a Hibbard és tanára, Richard B. Hervig által alapított Center for New Music tagjaként tevékenykedett a kortárs zene megismertetése érdekében. Mai távlatból szemlélve is elmondható, hogy az elszigetelt hangeffektusokból melodikus vagy ellenpontos szerkesztésű íveket, sorokat kevesen alkottak ilyen látványosan, Hibbard mellett talán csak Lou Harrison vagy John Cage említhető. Hibbard a klasszikus hagyomány újraértelmezéséből is kivette részét: 1971-es keltezésű vonósnégyesében, melyet a Stradivari Quartet számára írt, a barokk concerto karakterjegyeivel, a ritornell- struktúrákkal, a retorikai karakterszabással kísérletezik anélkül, hogy rásüthető lenne valamiféle újklasszicizmus bélyege. Minden hangszer karaktert nyer a lírai kitárulkozásra hajlamos első hegedűtől az agresszor-brácsáig. Különleges a Handwork (Kézimunka) című zongoradarab (én Garrick Ohlsson előadásában ismerem), melynek tulajdonképpeni apropója Chopin, illetve az a felismerés, hogy a műalkotás koherenciája a zenei anyag és az előadó tudatállapota, illetve a hangszer lehetőségeiből fakadó jelentések összjáté- kának függvénye. Hibbard legismertebb alkotása a Bass Trombone, Bass Clarinet, Harp (1973) című kompozíció, mely fokozatosan nyerte el mai, három hangszeres alakját: e fokozatos bővítési rendszer különös ellentéteket szított. A leglátványosabb a fúvósok melodikus tendenciákat romboló érzéki eláradásának szembeállítása a sztoikus hárfával, melynek szólamában akár Hibbard zenei önarcképe is felfedezhető. Hibbard operát is készült komponálni, ám a Lincoln/Lin- coln című darab sosem készült el. Több (díjazott!) filmzenét írt. Azok számára, akik Hibbard művészetével szeretnének megismerkedni, még mindig csak a különféle Hibbard-lemezekből összeállított In memoriam William Hibbard (1939-1989) című 1991-ben kiadott album ajánlható a legjobb szívvel.
