Új Szó, 2009. augusztus (62. évfolyam, 177-201. szám)
2009-08-08 / 183. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Önök is tudják, hogy a félhülyék még a legelőkelőbb szalonokban is elrontanak minden szépet és jót, mert minduntalan elismétlik, és szüntelenül utalnak rá. STENDHAL: FRANCIA FÖLDÖN 2009. augusztus 8., szombat 3. évfolyam, 32. szám Két vérbeli festő a realizmus és foltfestészet között. Mindkettő ötletgazdagon, fiatalosan, telis-tele érzékenységgel mesél jól megszokott, ősrégi témákról... Rokokós erotika, fátyolos hegycsúcsok Cecily Brown: Crapolette, 2003. Olaj, vászon; 182x243 cm (Collection Thaddaeus Ropac Sdzburg/Paris) Robert Fleck, mielőtt még igazából belekezdett volna a bonni Bundeskunsthalle igazgatásába, régi munkahelyén, a hamburgi Deich- torhallen északi részében összehozott egy remekre sikerült páros kiállítást. A Hanza-város egykori (ízig-vérig 20. század eleji) vásárcsarnokának belső terein két - első látásra szinte mindenben különböző - kortárs festőművész osztozik. CSANDA MÁTÉ Cecily Brown (1969) New Yorkban élő brit festőművésznő a 90-es évek derekán hívta fel magára az amerikai művészvilág figyelmét. Azóta, noha kritikusait mindig erősen megosztja, az ottani festészeti szcéna egyik sztárja. Festményei rafinált játékkal egyensúlyoznak az absztrakció és a figurativitás mezsgyéjén, csak rajtunk múlik, meddig bírjuk szusszal, hány percet szánunk egy festészeti téma kibogozására, és a legtöbbször, ha türelmesen fürkésszük vásznait, át is pattan a szikra, a foltfestészetes kompozíció mintha kifordulna, innen is, onnan is egymásba fonódó, mindenfelé burjánzó alakok, figurarészletek bukkannak fel. Ilyenkor aztán már általában hiába hu- nyorítgatunk, végleg kimerevedik a fő motívum, leggyakrabban valami ide-oda csavarodó hústömeg, testek, torzók, végtagok, odvas fatörzsek, és innentől már nem lehet őket nem észrevenni. Képein látszik, hogy Cecüy Brownt nagyon izgatja valami, valami régi, klasszikus: letűnt korok kedvelt, jól bevált témái, festői toposzok, bibliai mozzanatok (bűnbeesés, az édenkert állatai), barokkos vanitas-motívumok (önmaga tükörképére meredő öregasszony, fiatal lányok alakjából összemosódó halálfej) foglalkoztatják. Az is érződik, hogy a művésznő nagyon szeret festeni, sokat és nagyokat festeni, mintha az örökkön vagy folyton festés s az abbahagyás, a mégis megszakítások érdekelnék a legjobban. Legtöbb képe olyan, mint egy nőies bájjal és archaikus motívumtöredékekkel megtűzdelt, de amúgy soha véget nem érő, mindig valamerre továbbhömpöly- gő automatikus írás. És legtöbbjük csak úgy tobzódik a színekben, gyakran az az érzésünk, hogy a paletta minden árnyalata ott vanrajtuk, keverve-keveret- lenül. Minden négyzetcentiméterre jut egy kis festői gesztus, egy ciráda, félbemaradt és újra folytatódó figurák, összeérő és egymásba kapaszkodó arc-, törzs- és végtagrészletek, amelyek egy másik szemszögből már inkább valami burjánzó virágmintát mutatnak. Mindenütt ez az (általában azért jóleső) félbehagyottság, sokperspektívá- júság látható. Cecily Brown szerintem sokat tanult és lesett el régi korok festő nagyágyúitól. A fodrozódó combok és több tucat lazúrtól fénylőkacskaringósvégtagokmint- ha Rubensre utalgatnának, a sebtében felvitt, gyorsaságukban is elegáns olaj-paszták olyan Lovis Co- rinth-osak, a nemegyszer végeláthatatlan, sok enyészpontú, indaszerű vonaljátékok nekem Bemard Schultzét idézik. Néha rögtön a „tárgya tér”, ilyenkor az egymásba kapaszkodó, birkózásszerűen szerelmeskedő testtömegek angolos színvilágba (csupa Francis Bacon-, Philip Guston- és Lucian Freud-féle matt bőr- és hússzínek) játszanak. Amúgy pedig rokokó, ameddig a szem ellát. A Cecüy Brownról szóló cikkek egyébként feltűnően gyakran írnak sokkoló képekről vagy pornográf jelenetekről (a festőnő bevallása szerint az emberi test tanulmányozására szívesen vesz alapul erotikus fotókat). De szerintem Cecily Brown a legkevésbé sokkolni akar, ahol előbukkannának is a szenvedélyek, nedvek és ölelések, ott mindenhol jóindulatú fátyolba burkolózik a lényeg. Ami viszont vagy kéttucatnyi festmény után egyre inkább zavarni kezd, az éppen a vásznak (túl)telítettsége, információ- és színbeli gazdagsága, és az utolsó egy-két darab felé sétálva már tényleg mintha a fejfájás kerülgetne (összesen 48 kép látható, az utolsó tíz év terméséből). Ami az első daraboknál még izgalmas játék volt, az lassan számító motívumkeresésnek, optikai trükkfej- tésnek, kötelező feladványmegoldásnak kezd tűnni. Hogy ez mennyire az egyes vásznak vagy éppen a kiállítás gyenge pontja, talán túl messzire vezető kérdés. Az viszont azonnal szembetűnt, hogy a fordulópontnál valami egészen más leselkedik. Amennyire gazdagon telepakoltak Cecily Brown kompozíciói, annyira megnyugtatóan puritán a válaszfal mögött párhuzamosan meghúzódó Herbert Brandl-sorozat. Mintha hideg szélként csapna meg a hangulatváltás: termetes, nemegyszer 3x5 méteres vásznakon monokróm színtengerek, csillapító hatású tür- kizes, szürkés árnyalatok. Herbert Brandi (1959) a legelismertebb osztrák festők közé tartozik, bármediális ismertsége jóval elmaradt brit kolleganőjénél (híresen visszahúzódó alkat). Nem kezdőről van szó: szerepelt a docu- menta 9-en, a 2007-es velencei bi- ennálén pedig ő képviselte Ausztriát. 2004 óta a Düsseldorfi Képzőművészeti Akadémia professzora. A tárlaton 30 festménye szerepel, legtöbbjük egészen friss, 2008-2009-es alkotás. Brandl képei mintha anyagtalanok lennének, mintha csak egy hajszálvékony filmréteg színezné a vásznakat, csupa lazúr, áttetsző árnyalat az egész. Lüktetésüket, elevenségüket a szokatlanul vastag, erőteljes, ám precíz ecsetvonások adják. Olyan leheletfinom felületek, hogy ha nem látnánk sok helyütt a színmezőkben a terpentin vágta kis csurgásokat (és nem ülatozna róluk az olaj szaga), akár számítógépesen manipulált óriás prímeknek is nézhetnénk őket. S míg pár méterrel arrébb Cecüy Brown apró, egymásnak feszülő részletekből, faktúrákból és fragmentumokból építkezik, Brandl olyan nagyvonalúan kezeli a hajóvitorla nagyságú felületeket, mintha saját kis vázlatfüzetei lennének. Ami képeiről jólesően átsejlik, az az, hogy (Brown munkáihoz hasonlóan) itt is, ott is archaikus témákat vélünk felfedezni: újra meg újra titokzatos tájak, tájrészletek, hegycsúcsok (a grazi születésű mester az Alpok nagy szerelmese, a hegycsúcs-motívum már legkorábbi festményein is ott van), rétek, mezők, felhőfoszlányok (csak így, önmagukban, már-már elidegenítve), persze mindvégig az absztrakció határán, sejtelmesen, opálos-szivár- ványos színvilágban vagy éppen hűvös ultramarinosan-türkizesen szűrt árnyalatokban. Gyakran nehéz eldönteni (minek is?), hogy egy izzásában Rothkóra emlékeztető színpecsmeg vagy egy kései Monet-t idéző, hajnali fényeket visszaverő víztükör képe előtt ál- lunk-e. Mindvégig tetszetős, gusztusos képekről van szó, nem kérdés, jól mutatnának ezek minden irodaház falán. De nem hatnak hamiskásnak, édeskésnek, szerintem éppen azért, mert lerí róluk az egyszerűség, a nem túltervezett- ség, a nemritkán több tíz centis, hirtelen ecsetvonások spontaneitása. És hol vannak ezek a képek az egy (fél) generációval idősebb nagy elődökhöz képest? Semmi újfestészet, Neue Wilden, színtiszta nyugalom és szenzibilitás. Az egyedüli Fekete Péternek egy párducpárt ábrázoló kép tűnt (2009-es példány, mint a sorozat összes többi tagja, ez is Ohne Titel), itt mondjuk nem teljesen értettem, mit keres a finom, fátyolos ködben a két lebegni látszó, félszegen ható, jól-rosszul (mindenesetre nem éppen plasztikusan) megfestett állatfigura. Egy biztos: egy tanulságos, szemet edző kiállítást és két friss, eleven - egymástól nem is annyira sok mindenben különböző - festői pozíciót láthatunk. Két vérbeli festő sorozatát, akik jólesően és magabiztosan lavíroznak realizmus és foltfestészet között. Mindkettő ötletgazdagon, fiatalosan, telis-tele érzékenységgel mesél jól megszokott, ősrégi témákról. Csupa-csupa játék és festészet. (Cecily Brown & Herbert Brandl, Deichtorhallen, Hamburg; 2009. április 25.-augusztus 30.) A hamburgi Deichtorhallen épülete (Hans-Jürgen Wege/Hans-Jürgen Wege/Deichtorhallen Hamburg) Herbert Brandl: Ohne Titel (Cím nélkül), 2008. Olaj, vászon 201x452 cm (Galerie Bärbel Grässlin, Frankfurt/Main. Fotó: Franz Schachinger)
