Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)
2009-07-04 / 153. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. JÚLIUS 4. www.ujszo.com Marcello Mastroianni Con amore SZABÓ G. LÁSZLÓ Fekete garbóban, öltönyben, világos szövetkabátban sétál Marcello Mastroianni a Collection Rolf Heyne kiadó gondozásában most megjelent fotóalbum borítóján. Tazio Secchiaroli, a magányos séta megörökítője gazdag anyaggal szolgál a könyvben, hiszen évtizedeken át fényképezte az olasz film egyik fényes csülagát. Hatvanhárom éves volt, amikor 1987-ben Budapesten forgatott. Sándor Pál rendezésében, a Miss Arizonában játszott Hanna Schygullával. Két napig figyeltem őt egészen közelről, s csak utána vonultunk félre a filmgyári díszletek között, hogy Felliniről, De Sicáról, Ettore Scoláról, Visconti- ról, Ferreriről, Antonioniról, Sophia Lorenről - s természetesen róla magáról kérdezhessem. Bárhol nyilatkozott is a világban, ezek a nevek mindenütt szóba kerültek vele kapcsolatosan. Egyszerűen megkerülhetetlenek, kihagyhatatlanok voltak. Marcello Mastroianni mégis készségesen, nyitott szívvel, közvetlenül beszélt mindegyikükről. A legapróbb jelét sem adta annak, hogy unja már ezeket a kérdéseket, szinte kötelezőnek érezte, hogy nyilatkozzon róluk. Viscontiról azt mondta: neki köszönheti, hogy színész lett, ő volt az első nagy mestere, akivel tíz éven át színházban dolgozott. Scolának pályafutása egyik legszebb filmjét, az Egy különleges napot tulajdonította. Felliniről ódákat zengett. „Vele minden munka szórakozás volt.” Antonioni az intellektuális válságban szenvedő értelmiségi hősöket látta benne. „Ferreri őrületbe rántott, amit én meglehetősen élveztem. Vittorio de Sica a legtöbbször Sophia Lorennel hozott össze. Az ő szemében mi voltunk az eszményi páros.” Túl a szakmai kérdéseken, emlékszem, arról is szólt: a komolyzenei koncerteken rendszerint elálmosodik, a könyvek igazán nem kötik le, moziba nem szívesen megy. „De van egy belső koncerttermem, egy mások számára láthatatlan könyvtáram és egy igazán eldugott mozim, ahol én magam vetítek, és a nézőtéren is egyedül ülök. S ez mind itt leg- belül - mutatta. - Ott hallgatom a legszebb zenéket, ott raktározom el a legmeghatóbb történeteket, és ott peregnek a legme- gindítóbb filmek, amelyeket egyszer már láttam valahol az életben. Az utcán, baráti társaságban vagy éppen családi körben. Ezekből merítek, amikor egy figura külső és belső jegyeit kell kialakítanom, összeraknom, s az apró kis mozaikokból így születik meg egy arc, egy jellem, egy egészen egyedi karakter. A filmgyártást sem misztifikálom. Nekem az olyan, mint egy iskola, ahol a rendező a tanárunk, a partnereim pedig az osztálytársaim, akik közül van, akit jobban kedvelek, van, akit kevésbé. A leckét mindenesetre jól fel kell mondani.” Nem szemezgetek tovább a régi interjúból. A legerősebb Mastroianni-ké- pet mesélem el inkább. Volt egy órácska a Miss Arizona egyik forgatási napján, amikor Mastroianni már ott ült készenlétben a kulisszák mögött, Sándor Pál azonban még mindig ugyanazon az egy jeleneten szöszölt, már vagy hatodszor vette fel ugyanazt az epizódot, így a várakozás hosszú perceiben elszundított a Mester. Jelmezben, sminkben, egy kényelmes széken valahol hátul, egy széles díszletlépcső alatt, tátott szájjal aludta az igazak álmát. Aki látta, mosolyogva vette tudomásul, és lábujjhegyen ment tovább. Senki sem akarta megzavarni, felébreszteni. Önkéntes „vigyázókra” sem volt szükség, hiszen a stáb tagjai pillanatok alatt továbbadták: „Marcello édesen szunyókál.” La dolce vita Budapesten. A felvétel zajai, neszei bizonyára el sem jutottak hozzá. S akkor hirtelen, senki sem tudta, honnan, egyszer csak előkerült a stúdió takarítóasszonya, akit az azt megelőző két órában senki sem látott, és megállíthatatlanul közeledett a Maestro felé. Nem állítom, hogy nem hajtott fel előtte egy-két kupicával, léptei ugyanis nem a legbiztosabbak voltak, a mosolya is gyanúsan virágzott, hiányos fogsorából pedig a kelleténél jóval többet mutatott. Útját állni, netán elkapni, félrerántani, visszahúzni nem lehetett. Késő volt. A riasztó küllemű asszonyság pontosan célzott. Pillanatok alatt ott termett szeretett Marcellója előtt. Mert így szólította meg őt. Megkopogtatta a vállát, kézfejével gyengéden megsimította a homlokát, és csak annyit mondott: „Marcello, amore mio, foto.” Köténye zsebéből ugyanis előhúzott egy isten tudja, honnan szerzett fényképet, azt lobogtatta a gyermekdeden alvó latin szerető előtt. Aki a második megszólításra szép lassan fel is ocsúdott álmából, de akkorra már több szemtanúja is akadt a jelenetnek. Mastroianni pillanatok alatt észbe kapott, felmérte a helyzetet, nyilván észrevette a stábtagok arcára kiült riadalmat is, hogy Úristen, mi lesz most, micsoda „kikérem magamnak!” - ehelyett szelíd hangon kért egy tollat, megtudakolta a takarítónő keresztnevét, és „con amore”-val aláírta a képét. S hogy a jelenet teljes legyen: még két puszit is nyomott az arcára. Őszintén, meghatódottan. Ott, abban a pillanatban nemcsak én álltam döbbenten a történtek felett. Ez a kép sokak számára felejthetetlen, mert egy nagy művész nagy (emberi) pillanata volt, amely mindenkiben megragadt. S ilyen nagy pillanatokat lesett el és mentett meg a múló időből Tazio Secchiaroli is, aki 1959-től 1985-ig kísérte útjain Marcello Mastroiannit. Fotóalbumának legszebb felvételein a Cinecitta halhatatlan lovagja jeles rendezők és színészkollégák körében váltogatja arcait, de több fotón látható Catherine Deneuve-től született lányával, Chiarával is, a legmeg- hittebb pillanatokban, vagy éppen ébredés után, egy szállodai szobában, vagy gitárral a kezében bolondozva. Kétszáz oldalon egy nagy ívű pálya. Ä mítosz él, és élni akar.
