Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)
2009-07-04 / 153. szám, szombat
10 Szombati vendég ____________________________________________________________________________új szó 2009. július 4. www.ujszo.com Nemes Gyula: „Azért lettem dokumentumfilmes, mert azt mondták: a játékfilm nem az én műfajom, nem elég szabad nekem. Aztán a csehek meg is szerettették velem..." Hrabal a kedvenc szerzője, Prágában lett rendező Negyedéves vizsgafilmjével, A múlandóság gátjával elismerő oklevelet nyert Chicagóban. 2008-ban bemutatott dokumentumfilmjével, a Letűnt világgal Karlovy Varyban, Bukarestben, Pamplonában, Houstonban, Ravennában és Nicosiában nyert. Mindkét munkájában a Kopaszi gátról mesél Nemes Gyula. SZABÓ G. LÁSZLÓ Előbbi filmjében három évig követhetjük nyomon a lebontásra váró gát életét, utóbbiban, szavak nélkül, a félsziget kilakoltatását és átépítését örökíti meg, de van már játékfilmje is, a Tóth Orsi főszereplésével forgatott Egyetleneim, amely Ankarától Buenos Airesig, Tallintól Velencéig a világ több rangos fesztiváljára eljutott. Nemes Gyula a prágai Film- művészeti Főiskolán végzett Karel Vachek és Véra Chytílová növendékeként. Már ott tanít ő is, dokumentumfilmeseket. Természetesen csehül, hiszen még mielőtt felvették volna a FAMU-ra, cseh szakra járt az ELTE-n. Cseh, magyar és filmelmélet szakra. Négy diplomával a zsebében most újabb két filmre készül. Megrendelésre forgatja az egyiket, saját elképzelése alapján a másikat. Hogyan kerül egy vád fiú a legendás prágai FAMU-ra? Egyáltalán: miért éppen a cseh nyelvet választotta? Egészen véletlenül történt. Tizenhat éves koromban leemeltem egy könyvet a polcról... ... otthon? A könyvtárban. Čapek Kínos történetek című kötetét. Teljesen beleszerettem. Azóta viszont ki is szerettem belőle. Ami viszont maradandó élmény, az Bohumil Hrabal Gyöngéd barbárok című könyve. Azzal vált világossá, hogy az életem a cseh kultúra, a cseh nők, a cseh film és összességében Csehország jegyében fog telni. Tizenhat évesen Hrabalt olvasni, amikor az ember tele van bizonytalanságokkal... az a pesszimista szemlélet, ami a Gyengéd barbárokból áradt, nekem méz volt, igazi nedű. Vác, földrajzi helyzetéből adódóan, ugyancsak közel engedte a „tűzhöz”. Ha vonatra ült, egy óra múlva már át is lépte a csehszlovák határt. Mást mondok. Nekünk nem volt tévénk, csak a nagyanyámnak, aki nem nagyon szerette a rendszert, ezért az egyetlen tévécsatorna, amit néztünk, az a Csehszlovák Televízió volt. Én szlovák meséken nőttem fel Dunakeszin, mert ott éltem a gyerekkoromat. A Varázsceruzára emlékszem elsőként, miközben mindenki a kis vakondos trikómról ismer, azt hordom ma is. Mindannyiunknak ez volt a kedvenc meséje. A vakond és a nadrág. A Vakond-történetekre emlékszem, meg a Stan és Pan-filmekre. Ez ment a szlovák csatornán. Öt év elteltével aztán hirtelen átváltottunk a magyar televízióra. Jé? Van ilyen is!? - csodálkoztunk. Addig nem is tudtunk róla. A Kádár-szövegek helyett inkább a szlovák műsort néztük, azt úgysem értettük. Persze, ha csak tévét néztem volna, elbutulok, s áruházi eladó leszek. De én rendszeresen eljártam a Vörös Csillag moziba, ahol nagy élmények vártak, hiszen, mint tudjuk, a mozi szebb, mint a valóság. Dunakeszin messze volt a mozi, de mentem esőben is, hóban is. Minden új olasz vígjátékot megnéztem. Ezért lettem filmes. A tévéből bizonyára csehül tanult pár szót. Semmit. Csak a képek maradtak meg. És persze jártunk Szlovákiába. Nekünk az volt a paradicsom. Szép és jó, iszonyú olcsó volt minden, máshova nem is nagyon mehettünk. Nem volt rá pénzünk. De mentünk síelni Szlovákiába. Osztálykirándulni. Amióta filmes vagyok, szinte minden héten elmegyek egy fesztiválra. Ott érzem jól magam. Az ELTE-re úgy jelentkeztem, hogy vasárnap este kezembe vettem a felvételi tájékoztatót, hogy megnézzem, hova lehet menni, s az angol és a bolgár szak helyett a cse- het választottam. Nagyon érdekes történet ez. Tulajdonképpen Cseh- országnak köszönhetem, hogy filmes lettem. Annak, hogy megcsináltam a Papagájt. Hrabal nyomán. Hrabal ugyanis azt énekelte meg, amit én a nagymamámmal és a vele egy fedél alatt lakó nagybátyámmal átéltem. A nagybátyám ugyanis egy az egyben Pepin bácsi volt. Mindketten őrült világban éltek. Gyerekfejjel nekem teljesen normális volt, hogy nincs víz a lakásban, ezért át kell gyalogolni az autópályán, a kútra, vagy hogy tele van a lakás könyvekkel. A sufni, a padlás, a székek... igen, még a székeken is könyvek tornyosultak, a könyvek között meg egerek mászkáltak. A nagymamámat és a nagybátyámat semmi nem érdekelte, csak ezek a könyvek. Ettek, ücsörögtek, olvasgattak, s ugyanúgy álmodoztak, mint Hrabal hősei. A nagybátyámnak volt egy látcsöve, és esténként a csillagokat nézegette. Egyébként villanyszerelő volt, de nagyrészt a filozófiát és a régészetet tanulmányozta. Nekem ez csodálatos vüág volt. Hetente egyszer elmentem hozzájuk, vittem a füzetemet, s ahogy Hrabal, én is hallgattam a régi történeteket, s szépen sorban mindent feljegyeztem. A harmadik nagyjátékfilmem majd erről fog szólni. Rájöttem, hogy az egyszerű emberekben van az erő. Ezért kezdtem annak idején Prágába jár-i kálni. Ott is ezeket a figurákat találtam meg. Kamaszként amúgy is szívesen szólítgattam le hajléktalanokat, szóba elegyedtem mindenféle utcai figurákkal, fél napokat, éjszakákat töltöttem velük. Iszonyúan izgatott a sorsuk. S a nagymama? Ő milyen figura volt? Mániákusan ügyelt a rendre, mármint, hogy a könyvek egyenes tornyot alkossanak a székeken? Ellenkezőleg! Ő erre egyáltalán nem figyelt. Neki az volt az életfilozófiája, hogy amit megettél, az már a tied, és nem kell sehova menni, mert ott csak baj lesz. Nem kell foglalkozni semmivel, jobb otthon ülni, álmodozni. Ő példásan vezette ezt a rendetlenséget. Magas kort megélt. Kilencvenöt éves volt, amikor elment. Majd erről is szólni fog a film. Hogy ők teljesen a múltban éltek. A nagymama is úgy mesélte a háború előtti történeteket, mintha a jelenről mesélt volna. Az ostrom alatt kölcsönadott egy ágyat a szomszédnak. Azt is úgy mondta, mintha tegnap lett volna: „Kéijük vissza!” Egybefolytak nála az idősíkok. Hozzáteszem: a szüleim normálisak. Azért menekültem folyton Dunakeszire, mert az ottani tengés- lengés jobban imponált. Talán még példamutató is volt. Nem is fejeztem még be az egyetemet. Bölcsész- hallgató vagyok több mint tíz éve. Kisakkoztam az ösztöndíjat. Sokáig. Annak ellenére, hogy szegény családból származom, soha életemben nem dolgoztam. Inkább éheztem és ábrándoztam. És ez nagyon bejött. Ha nem ezeket a filmeket nézem, és nem olvasgatok, akkor soha nem leszek filmes. A letűnt világot is éhezve rendeztem. Szédültem az éhségtől, de nem álltam le vele. Nem érdekelt a pénz. Az egyetem segített. Tíz éve mondogatom, hogy ha az ember sokáig csinálja ugyanazt, akkor előbb-utóbb sikeressé válik, és enni is fog. Az én esetem legalább is ezt bizonyítja. Filmrendező lett a bölcsész- hallgatóból. Utálom a filmrendezőket. Olyan beképzeltek. Magamról se mondom, hogy az vagyok. Filmekkel foglalkozom és kész. Én úgy képzelem, hogy ez a szakma annyira belterjes és piszkos, hogy én oda úgy sem fogok bekerülni. Mellesleg tényleg kevés filmrendező van, akinek apja-anyja nem ebben a szakmában dolgozik. Én amatőrfilmesként kezdtem, aztán hirtelen köréin gyűlt egy stáb, pénz is lett meg technika is, tehát dolgozhattam. A Papagáj is így született 1998-ban. Itthon is megpróbáltam bejutni a rendező szakra, de lehetetlen volt. Egy cseh ember aztán látta a Papagájt, és azt mondta: „Ez a mi emberünk, őt kerestük, szeretnénk, ha ilyen friss agyak látogatná a FA- MU-t.” És kiugrottam Prágába, megmutatni a filmet Vacheknek. A felvételire már bőröndökkel mentem. Éreztem, hogy nem lesz baj, bejutok. Itthon kicsit elegem lett mindenből, sehol egy szó meg nem jelent a filmről, Prágában meg azt mondták: „Ez igen! Jó film.” Azóta azt is megtanultam: a filmrendezés nagyon pici része a szakmának, nem ott ér véget a filmkészítés. A Papagáj két Hrabal-novella alapján készült. Ezek akkor még nem jelentek meg magyar fordításban, a Januári elbeszélés és a Februári elbeszélés is Pepin bácsiról szól. Hrabal gyakran meglátogatja őt, próbálja jó útra téríteni, de belátja, hogy nem megy, ő él igazi világban. Ez teljesen az én történetem volt, ezért is játszom én a fiatal Hrabalt a filmben. Legalább egyszer sikerült találkoznia az íróval? Rögtön az első prágai utam során, még a főiskolai tanulmányaim előtt. Tudtam, hogy kedden háromnegyed háromkor jön az Arany Tigris sörözőbe, és szuper nyolcas kamerával lefilmeztem őt. Ha nem tűnt volna el a német laborban a fűm, akkor most drága ereklyeként őrizném. Csakhogy eltűnt. Kiküldtem Drezdába, és nem jött meg a felvétel. Tizenhét évesen megfogadtam, hogy addig nem iszom sört, amíg nem jutok ki Prágába. Egy évig nem is ittam, már teljesen kész voltam, de megérte a várakozás. Jött Hrabal, és mutogatott rám, hogy: „Az a fiú felvesz, azonnal zavarják el!” Megszólítani nem mertem őt, tudtam, hogyan beszélt Esterházy Péterrel. De bementem az Arany Tigrisbe, és boldog voltam, hogy leültettek, nem küldtek el. Vachek és Chytílová hogyan fogadták a FAMU-n? Jött egy magyar csodabogár, Prágában akar tanulni - bizonyára tetszett nekik. Ezért is jó a FAMU, mert ott tanárt lehet választani. Vacheket nem ismertem. Azt hittem, fiatal tehetség. Láttam egy filmjét, és azt mondtam: zseniális, új utakat nyit. Erre kiderült, hogy idős ember. O is a hatvanas évek legendás cseh új hullámával jött, 68-ban Arany Medvét kapott egy dokumentumfilmjéért Berlinben. Nagy rendező volt, de kicsinálták. Húsz évig Amerikában élt, ahol még sofőrként is dolgozott, aztán visszajött, forgatott egy tizenhat órás tetrafilmet, ami szerintem a kortárs cseh film egyik legnagyobb remekműve. Én soha nem akartam dokumentumfilmes lenni. Itthon ugyanis mindig azt láttam, a dokumentumfilm abból áll, hogy kamera előtt beszélnek az emberek, s egészen közelről mutatják az arcukat. Csehországban azonban van egy dokumentumfilmes kultúra, amelyet főleg olyan rendezők képviselnek, akik sokáig listán voltak, nem dolgozhattak. Végül is azért lettem dokumentumfilmes, mert azt mondták: a játékfilm nem az én műfajom, nem elég szabad nekem. Prágában aztán meg is szerettették velem ezt a zsánert. Nem véletlen, hogy az első sikeremet a Letűnt világgal és A múlandóság gátjával értem el. A habitusomhoz is valahogy ez áll közelebb. Én ugyanis elég lusta ember vagyok. Igazából csak az evés, az utazás érdekel. Meg a nők. Prágában, a főiskolás éveim alatt a kantinos úr knédliből mindig egész rudakat tett a tányéromra. „Vékony vagy, essen!” - mondta németesen. Most majd az evésről is csinálok filmet, de a gusztustalan oldaláról. Egy Hra- bal-szerű úr bemegy hajnali négyre a gyárba, és az a feladata, hogy vágja el a csirkék nyakát. De naponta négyezerét. Vachekben a mesterét látta. Chytilovában? Vele már nem vagyok igazán jó viszonyban. Nem tudom, hogy ennyire szenilis lett, vagy csak ennyire kiábrándult belőlem. A múlt héten találkoztam vele, és egyszerűen nem ismert meg. „Maga francia?” - kérdezte. Le akartam vajazni nála egy francia barátom interjúját. Rettenetesen agresszív volt. Mint egy házsártos vénasszony. „Na jó, csak fizessen sokat, és azonnal küldjön róla papírt!” - ripakodott rám. Szerintem felismert, csak provokált. Mindent egybevetve nagyon sokat köszönhetek neki. Mint konzultáns, az Egyetle- neimet végigcsinálta velem. Első stádiumában nagyon leszidta a filmet. Ezt nem felejtem el soha. Jöttem le a lakásából, és megfogadtam, hogy újraírom az egészet, teljesen más lesz, pedig akkor már a felével készen voltam. Tíz percet hagytam meg belőle, és egy egészen más történet lett a végén. Chytílová persze akkor sem volt kíméletes, amikor a végleges verziót látta. Én büszkén megmutattam neki, ő meg azt mondta: „Ez nem is film, a főhőst börtönbe kellene zárni. Meg téged is!” Azóta nem vagyunk olyan jóban. Pedig neki köszönhetem, hogy a film másmilyen lett, olyan chytilovás. A legutóbbi filmjében egyébként ő is összevissza kaszál a kamerával. Mindegy. Én azért tisztelem őt. Chytílová meg Vihanová is ugyanazt képviselik, mint régen, ők nem mentek el kommerszbe, mint Svérák vagy Hfebejk. A vicc az, hogy ami a cseheket illeti, én tényleg a nagy öregek filmjeit szeretem. De közülük is azokét, akik az új hullám idején nem tudták megvalósítani magukat, csak a rendszerváltás után. Vacheket, Švankmajert, Némecet. Ők máig zseniálisak. Sokkal maibb a filmjük, mint a mai fiataloké. Nekem a metafizikusabb, költőibb világ imponál. Különben Menzellel is érdekes beszélgetéseim voltak. Chytilovával hozzá képest harmonikus viszonyban vagyok. Hogyan is mutatkozott be annak idején a rendezőnő asszisztensének? Amikor elkerültem Prágába? Azt mondtam neki, hogy én vagyok a magyar Chytílová. Elhatároztam ugyanis, hogy én már direktben csinálok mindent, és levetkőztem a gátlásaimat. A Százszorszépek óriási hatással volt rám. A Papagáj és az Egyetleneim elképzelhetetlenek nélküle. Természetesen nem a magyar Chytílová vagyok, ő az egyik mesterem, akit követek. Ez meg nyüván eljutott a fülébe, és észrevette, hogy milyen erősen figyelem őt. Azt mondta: „Úgy bámulsz engem, mint egy kígyót!” De rögtön az elején nagyon jóban lettünk. Amikor megmutattam neki a Papagájt, leállt az óra. „Én még ilyen szabad filmet nem láttam!” - táncolt a széken. Nekem meg dagadt a mellem. Menzelnek is nagy lelkesen megmutattam a filmet, de nem értett belőle egy kukkot sem. Amikor Vachekről beszéltem neki, azt mondta: „Az egy ökör!” Az Egyetle- neimről úgy vélekedett, hogy: „Ez teljes baromság!” Ily módon a legtökéletesebb professzorom lett. Ma már tudom, ha ő azt mondja valamire, hogy rossz, az biztos, hogy jó, ha pedig valami tetszene neki, azt ki kellene vágnom a filmből. Ennyire más az ízlésünk. Most egy nyolcvankilencről szóló tévésorozat egyik epizódját rendezi. Élvezi a munkát? Azért izgalmas, mert megrendelésre még sosem dolgoztam. Tíz fiatal tehetség készíti a filmet, Ga- raczi Lászlóval írtuk a forgatókönyvet. Ezt vívtuk ki! - sugallja majd a film. És húsz év után meg lehet kérdezni, hogy: „Ezt a rosszat?”
