Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)

2009-07-25 / 171. szám, szombat

12 Szalon

ÚJ SZÓ 2009. JÚLIUS 25. www.ujszo.com

SZABÓ G. LÁSZLÓ

„Egyedül benne látom a folytatást. Csak ő viheti tovább az együttest. Ez a Ballet már az övé. Munkáim szíve-lelke ő. Bátran hagyom rá a csapatot.”

Gü Románról, a Béjart Báliét Lausanne oszlopos tagjáról, kiemelkedő tehetségű táncosáról, a társulat mai művészeti vezetőjéről nyilatkozott így Maurice Béjart, még mielőtt kiderült volna, hogy gyógyíthatatlan beteg. A Nijinsky- díjas francia táncművész 1979 óta szólistája, 1993 óta helyettes vezetője, 2007 őszétől, a mester halálától fogva pedig az együttes első számú koreográfusa, igazgatója.

Dús, fekete, egyenes szálú haj, sötét, kifejező szempár, egzotikus vonások, középmagas termet.

„Francia vagyok, anyám korzikai, apám cigány volt, de erről valahogy sosem beszéltünk otthon. Anyám ma is elterelné a témát, ha szóba hoznám.”

Dionüszosz, Dybuk, A csodálatos mandarin, Tánc az életért, Lumi- ére, Brel és Barbara, Iokanaan, Diótörő... csak néhány darab azok közül, amelyekben táncosként minden alkalommal valami rendkívülit nyújtott. Közel az ötvenhez Gil Roman még ma is lenyűgöző táncosa a Béjart Ballet-nek. Szegeden, a Dóm téren Jacques Brel, a legendás francia sanzonénekes Avec élé- gance (Elegánsan) című dalát úgy táncolta el, hogy valósággal énekelt a teste. Brel minden kínját, fájdalmát, gyötrődését és vívódását magáévá téve úgy mutatta meg a tánc nyelvén egy szerelmében magára maradt, csalódott férfi lelki rezdüléseit, hogy arról hosszas tanulmányt lehetne írni. Csonttalan karokat eddig csak táncosnőnél, Maja Pliszeckajánál láttam. Gil Roman az első, akinél ugyanezt tapasztaltam. Szilaj, erőtől duzzadó testében mintha gombnyomásra változott volna meg minden. Karjai olyan szépen, olyan poétikusan hullámoztak tánc közben, mintha két selyemsál úszott volna a levegőben. Koreográfusként, bár első önálló alkotásain már túl van (Nem a ruha teszi a szerzetest, Elmélkedés Béláról, Egy bálna ultrahangja), nyilván nem lesz könnyű elszakadnia a béjart-i mozdulatvilágtól, a mester stílusától, a múlt héten Szegeden is színre vitt Szellemek kaszinója azonban már jelzi: Gil Roman vezetése alatt a béjart-i hagyományok megőrzésével új útra lépett az együttes.

„Maurice halála óta nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne gondoltam, ne gondoltunk volna rá. Velünk van a bemelegítő gyakorlatokon, a próbákon, az előadásokon. Akárhová utazunk is a világban, láthatatlanul is mellettünk áll, figyeli minden mozdulatunkat.”

Kérdezem az útról, amely Béjart együtteséhez, az akkor még Brüsz- szelben székelő, a XX. Század Balettjéhez vezette.

élünk. A szépségből táplálkozunk. Az inspirál, az működtet bennünket, az vonja magára a figyelmünket. Egy táncos esetében, akit néznek, ez nem lehet mellékes szempont. Még akkor sem, ha a szépség szubjektív dolog. Én egy 180 centis táncosnőt is láthatok gyönyörűnek, akit épp a magassága miatt nem vesznek fel egyeden társulatba sem, és ugyanúgy ámulatba ejthet egy 160 centis táncos is. A tehetsége mindenesetre meg kell, hogy ragadjon. Maurice rajongott a jól képzett táncosokért, akik a személyiségükkel is képesek voltak elvarázsolni őt. Sosem erőszakolta ránk az akaratát. Megszabta a keretet, miközben koreografált, ám a táncos lényének is hagyott elég szabad teret. Nála ez így működött. Három lépést tett ő, kettőt a táncos. Az alkotó munka gyönyöre mindig a közös gondolkodásban rejlik. Maurice pontosan tudta, mit akar, de hogy ki hogyan éli meg a szerepét, az már a személyiség függvénye volt.”

Gil Roman csaknem harminc évet töltött mestere mellett. Művészként s magánemberként valósággal összenőttek. 2007 novemberétől már csak lélekben vannak együtt.

„Nem csak akkor gondolok rá, ha valahol beszélünk róla. Maurice mindig velem van, és most már életem végéig velem is marad. Számomra nem egy koreográfus csupán vagy a munkatársam, hanem a mesterem, az Istenem. Ez nagyon mély szeretet, amelyet nem lehet szavakba önteni. Rengeteg szépet kaptam tőle, és nagyon sok fájó, de építő kritikát. A hibákat ugyanis soha nem hagyta szó nélkül. Mint minden nagy elme, ő is maximalista volt. Mindenkitől a lehető legtöbbet várta el. A húsomban van. A zsigereimben. Végérvényesen. Az együttes tagjai közül sokan csak koreográfusként ismerték. Az én életemben ennél sokkal több volt.”

Hogy miképpen képzeli el e világhírű társulat jövőjét az új művészed vezető?

„Sokan azt hiszik, nehéz teher van a vállunkon, hiszen Maurice neve fémjelzi a társulatot. De ez nem így van. Ez könnyű teher, amelyre támaszkodni lehet, s amelyből táplálkozni kell. Ezt nem kell soha megtagadni, ezen nem kell soha túllépni, ez egy dobbantó, amely elrugaszkodási pont a jövő felé. Az út pedig bennünk van. Abból építkezünk, amit Maurice-tól kaptunk. Ó gyakran mondta: Amit a színpadon, a koreográfiáiban megtett, az magánemberként soha nem jutott volna az eszébe. Ehhez társak kellettek neki, olyanok, mint mi, akik által újabb és újabb témák, ödetek pattantak ki a fejéből. Ő mindig a táncosaiból indult ki, a konkrét lehetőségekből. Nagyon szép út a miénk, s van miből merít- keznünk. Maurice gazdag szellemi örökséget hagyott ránk.”

Gil Roman

Kezében a tűz

„Mint mindenki, én is próbatánc után kerültem a társulathoz. 1979- ben vettek fel, tizenkilenc évesen. Háromszáz ifjú táncos közül választott ki Maurice, de tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán közel kerüljek hozzá, hogy személyes kapcsolat alakulhasson ki közöttünk. Emlékszem, hogyan történt: ültünk egymás mellett egy pádon, mély depresszióba zuhanva, s a hosszú hallgatás után egyszer csak beszélgetni kezdtünk. Mintha egy magas fal omlott volna le köztünk. Onnantól fogva erős szálakkal kötődtünk egymáshoz, ami napi szintű kommunikációt, munkát és együttgondolkodást jelentett.”

De miért kellett erre tíz évet várniuk? - próbálok belelátni kapcsolatuk első szakaszába. Gü Roman őszintén válaszol.

„Én nem csodálkozom ezen. Addig pusztán munkakapcsolatban voltunk, más nem is lehetett köztünk. Maurice-hoz fel kellett nőni. Húszévesen én még gyerek voltam, kevés égy érett, tapasztalt embernek. És én is csak a táncra, a fejlődésemre figyeltem. Az volt a legfontosabb számomra. Mély barátság, szeretet vagy szerelem két ember között csak akkor tud kialakulni, ha nemcsak munka közben figyelik egymást. Az is lényeges, de csak fokozhatja az érzelmeket. Mi ott a pádon kerültünk igazán közel egymáshoz, attól a naptól fogva viszont mintha ikrek lettünk volna. A lelkünk teljesen azonos volt. Ez már valóban egy egészen magas szintű kapcsolathoz vezetett mindkettőnket.”

1979-ben, amikor Gü Roman az együtteshez került, az argentin Jorge Donn volt az együttes vezető táncosa. Béjart a Tűzmadarat és a Bolerót is az ő testére, egyéniségére komponálta. A Bolerót aztán az új szólótáncos is megkapta.

„Az igazság az, hogy én Donn miatt érkeztem a társulatba. Ő már a csúcson volt, amikor elkezdtem a pályámat. Maurice egyfolytában benne gondolkodott. Dominál csodálatosabb táncost azóta sem láttam. Tizenküenc évesen a kezembe került néhány fotója, és azt mondtam, én is ott akarok táncolni, ahol ő, csak hogy a közelében lehessek. Jó humorú, szellemes embernek ismertem őt. De amíg élt, nem rajongtak érte any- nyian, mint amióta elment. Ez nagyon furcsa. Nem értem, miért alakult ez így. Általában azért lesz az ember táncos, mert nem képes a szokott módon adaptálódni, be- üleszkedni a társadalomba. Donn is ilyen volt, és az én esetem is ezt mutatja. Ezért is lettünk aztán cinkosok mindenben. Nem akarok róla sokat beszélni, mert sem hozzátenni, sem elvenni nem szeretnék abból, amit maga érez iránta, de annyit még elmondok: kreált nekem egy darabot, amelyben tovább élhetem az életét, és ez különös örömmel tölt el.”

Maja Pliszeckaja Isadorát táncolta Béjart koreográfiájában, és vendégként a Boleróbán is feüépett. Gü Románra ő is nagy hatással volt.

„Maja zseniális táncosnő. Végtelenül kedves ember, és fantasztikusan erős a színpadi jelenléte. Soha életemben nem láttam olyan karokat, mint az övéi.”

Hogy müyen kritériumok alapján kerülhetett be egy táncos Béjart együttesébe? Müyen emberi vagy előadói plusz kellett ahhoz, hogy az adott személy elnyerje tetszését? Gü Roman szerint nem voltak előre megfogalmazott elvárásai, a tehetség meüett azonban az egyéniség varázsát is látnia keüett.

„Igazából mindenfajta nemzetiségnek, karakternek belépési lehetősége volt a társulatba, az volt a lényeg, hogy olyan alapanyagot kapjon, amely őt inspirálni tudja. Olyan arcokat, tekinteteket, személyiségeket keresett, amelyek és akik továbbvitték őt, s valami újat adtak neki. Nem szerette az egyformaságot, az uniformizáltságot, annak örült, ha valaki provokálta a fantáziáját.”

S a szépség, a külső jegyek mennyire befolyásolták? Kifinomult ízlése nyüván megkívánta, hogy olyan arcokkal, alkatokkal dolgozzon, amelyek őt magát is lenyűgözték - vetem közbe.

„Igen, a szépség nagyon fontos tényező. Az emberi lét alapvető tényezője, még akkor is, ha ezt tagadni próbáljuk. Pedig ebből