Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)
2009-07-23 / 169. szám, csütörtök
8 Riport-hirdetés ÚJ SZÓ 2009. JÚLIUS 23. www.ujszo.com Vidéken nem számít ritkaságnak, hogy a közterületeken és a közutakon szarvasmarhák grasszálnak Ha ezt Enver Hoxha megérhette volna! (Leczo Zoltán felvételei) Tiranában nem egyszerű feladat gépkocsival közlekedni. Pláne kampányzáró nagygyűlések idején A közhiedelemmel ellentétben az albánok nemhogy nem mindannyian maffiózók, hanem általában barátságos és segítőkész emberek Shqipéria po ndryshon! - Albánia változik! Arról, hogy a címben említett kijelentésnek komoly valóságtartalma van, nemrégiben jómagam is személyesen meggyőződhettem. LECZO ZOLTÁN A balkáni országban az idén nyáron tartott parlamenti választásokon ez a mondat egyébként a demokrata párt kampányszlogenje volt, s bár e sorok lejegyzésekor - hetekkel a voksolás után - még mindig nem ismert a hivatalos végeredmény, úgy hírlik, az eddig kormányzó jobboldaliakat újra győzelemhez segítette. Albánia, Enver Hoxha kommunista diktátor egykori birodalma, az elmúlt majd két évtizedben hatalmas utat járt be. A „sasok földjén” 1946 és 1991 között, az egypártrendszer idején a lakosok nem utazhattak külföldre, nem lehetett saját személygépkocsijuk, sem televíziójuk, s miután az országot vezető kommunisták sorra összebalhéztak legfőbb szövetségeseikkel, Jugoszláviával, a Szovjetunióval majd Kínával, az 1976-os alkotmány megtiltotta a külföldi hitelek és segélyek elfogadását is. Az illírek leszármazottai- nak egy kínai mintára lezajlott albán kulturális és ideológiai forradalmat is el kellett viselniük, melynek keretében például a hadseregben eltörölték a rangjelzéseket, azoknak pedig, akik nem fizikai munkát végeztek, évente kötelezően 15 napon át kellett üyen tevékenységet folytatniuk, hogy kapcsolatuk a munkásosztály tagjaival közvetlen maradhasson. Albánia 1961- ben kilépett a KGST-ből, 1962- ben a Varsói Szerződésből, 1967-ben totális támadás indult az egyházak ellen, s miután a székes- egyházakat és a mecseteket sportcsarnokká vagy raktárrá alakították át, büszkén jelenthették a világnak, az Albán Népköztársaság immáron a Föld egyetlen hivatalosan is ateistának minősített állama. Bár a teljes önellátásra berendezkedett országban a jegyrendszertől szenvedő lakosság folyamatos nélkülözésben és szegénységben élt, az állam 700 ezer kisebb-nagyobb betonbunker megépítésére talált forrásokat, hogy így védekezzen egy esetleges külföldi katonai intervenció ellen. Az államvédelmi hatóság, a Sigurimi itt is folytatta „áldásos” tevékenységét, így 1948 és 1987 között legalább 5000 albánt végeztek ki politikai okokból. A munkatáborokban meghaltak és az eltűntek száma ennél nagyságrendekkel nagyobb lehet. Az albán kommunisták tehát sok mindenben különböztek külhoni elvtársaiktól, ám egy dologban szerencsére követték azok példáját: a kilencvenes évek elején szintén megbuktak. A balkáni országban 1991-ben megtarthatták az első szabad választásokat, azóta a szocialisták és a demokraták egymást váltva kormányoznak. Az új rendszer hajnalán, 1996-ban aztán kirobbant a „piramisjáték-válság”, a befektetési alapok csődje a lakosság 70 százalékának okozott érzékeny anyagi veszteséget. A fegyveres zavargások halálos áldozatokat is követeltek, Tiranában magam is láthattam azt a harangot, melyet azokból a töltényhüvelyekből öntöttek, amelyeket gyerekek gyűjtöttek össze az ország különböző pontjain lezajlott összecsapások helyszínein. Aztán helyreállt a rend, az ország fejlődésnek indult. Olyannyira, hogy Albánia 2009. április 1-jén már a NATO tagja lett, és felvételét kérte az Európa Unióba. Változnak az idők... ... és Albánia is változik. Bizonygatták végig az út során az országot évek óta rendszeresen látogató barátaim, Andrej Bán újságíró, a térség egyik legavatottabb ismerője és Ľubor Králik, tizennégy nyelven beszélő, balkáni útjainkon ezért (is) nélkülözhetetlen tolmácsunk. Persze, néhány dolog időnként még őket is meg tudta lepni. Például a montenegrói Gusinjében található étterem albán tulajdonosának déli tizenkettőkor elhangzott kérdése, hogy még ma Skadarba aka- runk-e érni? Mondtuk neki, nem értjük a kérdést, hisz szerintünk a város alig 70 kilométerre lehet innen. Az albán meg mondta, hogy épp azért kérdi. Majd készségesen útbaigazított minket, az első kereszteződésnél kellett jobbra fordulnunk, ha a határátkelőt keressük. A gond csak az volt, hogy az első útelágazásnál nem volt jobbra vezető út. Láttunk ugyan egy vaddisznócsapáshoz hasonlító valamit, ami meredeken ívelt az egyik hegycsúcs irányába, ám hogy ez lenne a határhoz vezető út, azt nem hittük. Pedig az volt! Hogy elvárásainkat sürgősen a hely szelleméhez - és a régió adottságaihoz - kell igazítanunk, az viszont csak a határ túloldalán derült ki. Meggyőződéssel állíthatom, aki nem járt még Albániában, az a rossz út kifejezés igazi értelmét nem ismerheti. A térképen másodosztályúként jelzett, egyébként lekövezett szakasz szép kihívás volt a terepjárónknak. A sofőrnek csak a kerekek alá futó disznókra kellett ügyelnie, az útjelző táblák nem vonták el a figyelmét a vezetéstől. Ilyeneket sehol sem láttunk. Albániában egyébként könnyen megállapíthatja az ember, bogy keresztény vagy muzulmán vidéken jár-e. Az előbbinél a sertések a közlekedés állandó szereplői, az utóbbi régiókban pedig a tehenek és a juhok veszik át ezt a szerepet. Ezeknek az állatoknak a személyiségfejlődését gazdáik bizonyára nem akarják szűk korlátok közé szorítani, így szabad mozgásukban nem akadályozzák őket. Az pedig az önállóságra való nevelés egyik formája lehet, hogy sem lakhatásukról, sem étkezésükről nem nagyon gondoskodnak, hagyják, hogy az állatok a nehézségeket ma- gukküzdjenekle. Az útjelző táblák hiányában, rögtön eltévedtünk, a kocsiból kiszállva a helyiektől kértünk felvilágosítást. A közhiedelemmel ellentétben az albánok nemhogy nem mindannyian maffiózók, hanem általában barátságos és segítőkész emberek. Ezek például rögtön megkérdezték tőlünk, nem külföldi invesztorok vagyunk-e, s bár válaszunkkal ki kellett őket ábrándítanunk, mégis készségesen segítettek. Gjovalin Mitaj személyében még alkalmi idegenvezetőt is kaptunk, aki pont az egyik utunkba eső településre igyekezett. A nyugdíjas férfi elmondta, azért nem busszal megy lányaihoz, mert Vérmosh és Tamara között manapság nincs rendszeres járat, így marad az autóstop vagy a gyaloglás. Az ország északi részén lakók tradicionálisan a demokrata párt támogatói, Mitaj úr személyében mégis sikerült egy igazi szocialista szimpatizánst találnunk. A volt iskolaigazgató váltig állította, ő bizony a szocikat választja, mert a demokrata politikusok mind lopnak. Tamarában aztán nekünk sikerült meglepni a helyieket a kérdésünkkel, amikor arra voltunk kíváncsiak, melyik út vezet innen Skadarba? Rövid értetlenkedés után a falubeliek elmagyarázták, hogy ha csupán egy lehetőség van, az mindig megkönnyíti a választást... A makadámmal burkolt, szalagkorlát nélküli, egysávos (szó szerint!) szerpentinen jól haladtunk, szinte végig tartani tudtuk a 10 kilométeres óránkénti sebességet, és halálfélelmünk is csak akkor volt, ha szemből egy fával megrakott teherautó bukkant fel. Skadarban a Hotel Rosafában szálltunk meg. A szálloda a város fölött magasodó erődítményről kapta a nevét, melynek építéséhez a mi Kőműves Kelemen balladánkhoz kísértetiesen hasonlító legenda kapcsolódik, csak itt a befalazott asszonyt Rosafának hívták. A hotel földszintjén találtuk a demokrata párt helyi kampányközpontját. A jelenlegi miniszterelnök, Sali Be- risha által vezetett Albán Demokrata Párt a választások egyik esélyese volt. Legnagyobb riválisának az Albán Szocialista Párt számított, melyet Edi Rama, Tirana főpolgármestere vezetett harcba. A mostani választásokon a 140 parlamenti szék megszerzéséért összesen 34 párt jelöltje küzdött, a választásra jogosult személyek között pedig 17 ezer olyan akadt, akiknek életkora 90 és 159 év közé tehető. Ez egyébként két parlamenti mandátumot jelent. Hát, nem tudom. Az albánok kemény emberek, de hogy 159 éves, azaz már a török hódoltság idején is nyugdíjas emberek tömegével járulnának az urnák elé, az kevéssé valószínű. Mint ahogyan a demokraták által vezetett belügyminisztérium kifogása is sántít, mely szerint azért hagyták az említett személyeket a választásra jogosultak között, mert hivatalosan nem jelezték nekik, hogy időközben elhunytnak. Ezt az eszementséget csak a szocialisták javaslata tudta űberelni, ők azt ajánlották, minden kilencven évnél idősebb személyt automatikusan tekintsenek a hivatalok megboldogultnak... Berisha, a volt köztársasági elnök és szívsebész az ország északi részén elképesztő népszerűségnek örvend, az emberek lassan azt is megbocsátják neki, hogy a piramisjáték-válság idején épp ő állt az állam élén. A Be- risha-imádatról volt módunk meggyőződni, amikor az Albániát Ko- szoyóval összekötő új autópálya szakasz átadásának alkalmából rendezett ünnepségeken vettünk részt. Rreshén közelében hosszú órákig csak jöttek és jöttek az amerikai lobogóval, illetve demokrata párti, albán valamint koszovói zászlókkal díszített gépkocsik, az emberek pedig a rekkenő hőségben három órát is hajlandóak voltak várni szeretett jelöltükre. Az amerikai lobogó alatt, kezével győzelmi jelet mutató, népviseletbe öltözött idős nő látványát csak nehezen feledhetném, s ha mindezt Enver Hoxha is láthatta volna, bizony fordulna néhányat a sírjában. Az egybegyűlt tömeget folyamatosan dübörgő albán rockbandák és jó alakú, ledér táncoslányok hergelték, a fejünk felett Shqipéria po ndryshon feliratú motoros ejtőernyősök köröztek, s amikor egyszer csak felhangzott a többezer torokból előtörő fültépő ováció, joggal hihettük, hogy Michael Jackson épp aznap reggel bejelentett halálhíre csupáncsakfélreértésen alapuló hírlapi kacsa lehet. Pedig mindössze Berisha érkezett meg a rendezvényre Recep Erdogan török miniszterelnök kíséretében. Az autópályát néhány órával az ünnepség vége után aztán ki is próbáltuk, így nemcsak az esti híradóból tudjuk, hogy a sztráda gyakorlatilag el sem készült, és hogy a választások előestéjén való átadása csupán a demokraták jól időzített kampányfogása volt. Azt, hogy az útról hiányoznak a jelzőtáblák, a szalagkorlát és a felfestések, még csak-csak elviseltük volna, a le- és felhajtok „kispórolása” azonban szinte áthidalhatatlan problémát okozott. Persze minden megoldható, az autópályáról így is le lehetett térni, ahhoz csak a volánt kellett elrántani valamelyik irányba, és imádkozni, hogy a kocsi alja fel ne akadjon az aszfaltcsík melletti mélyszántáson. A tájékozódást segítő táblák hiánya sem feltétlenül jelent problémát, egy helybéli például készségen elárulta nekünk, hogy Orosht könnyen elérhetjük, ha a bükkfáknál jobbra fordulunk, majd három kilométer megtétele után a jegenyéknél balra térünk. Másnap Tiranába érkeztünk. Az ország fővárosában a közlekedési morál, illetve annak teljes hiánya egyszerre nyűgözi le és taszítja kétségbeesésbe a messziről jött utazót. Itt ugyan még közlekedési lámpák is vannak, de azok csupán arra szolgálnak, hogy a különböző színű fényeffektusok színesítsék az amúgy fakó hátteret. Az autósok a jelzésekreügyetsemvetnek,néhaa zöldre fékeznek, a pirosnál gázt adnak, vagy épp fordítva, a sárga csak tovább komplikálja az életet, s irányjelzőt a sofőrök még véletlenül sem használnak. Amikor meg egy posztoló rendőrtől kértünk útbaigazítást, a fickó szemrebbenés nélkül beküldött minket a szembe jövő forgalom sávjába, és javasolta, hogy nyugodtan állítsuk le járművünket a parkolni tilos tábla tövében. A majd nyolcszázezres fővárosba egyébként azért jöttünk, hogy a demokraták és a szocialisták kampányzáró nagygyűlésein vegyünk részt. Bevallom, a balkáni viszonyokhoz való többnapos „akklimatizálódás” addigra már annyira sikeresen lezajlott bennem, hogy a rendezvényeken történtek szinte hidegen hagytak. A száguldó gépkocsik motorbázfede- lén és tetején zászlót lengető pártszimpatizánsok látványa csak egy ideig kötötte le a figyelmemet, Berisha és Rama szónoklatai pedig nem sokban különböztek egymástól: uniós és NATO-tagság, munkahelyteremtés, az ország felvirágoztatása, a korrupció és a bűnözés elleni harc, minél előbbi vízummentesség, stb., stb., stb. A tömeg azonban szemlátomást vevő volt a párt- vezetők vízionálására, s hogy ki ne tűnjünk a szkepticizmusunkkal, inkább elmentünk az egyik belvárosi kávézóba albán konyakot inni. A választások napján aztán hazaindultunk, így csak az interneten közölt híradásokból tudtuk meg, hogy Albániában majdnem patthelyzet alakult ki, ugyanis a voksoláskor a demokraták és a szocialisták közel azonos számú mandátumot szereztek. Aztán Be- risháék lepaktáltak az Ilir Méta vezette Szocialista Integrációs Mozgalommal, így az elkövetkező években valószínűleg maradhat az eddigi irányvonal és a jobboldali kormányzás. És persze Albánia is tovább változhat...
