Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)
2009-07-20 / 166. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. JÚLIUS 20. Vélemény 9 OLVASÓI LEVÉL S^SS' 5S&S88S t . * i* ■ ■ '1 - - ŕ 'f„Kölcsönkenyér” nem jár vissza? Történetem szereplői egy tanárnő és egy volt diáklány. Az egyik felajánlotta segítségét, a másik elfogadta. Atanámő, P. Sz. Edit volt a segítő, a kapok oldalon Cs. Gyöngyi állt. Egy napon találkoztak, beszélgetésbe elegyedtek. Gyöngyi angliai tartózkodásáról áradozott, arról, milyen jövedelmező munkái vannak, s ezért is szeretne befektetni egy lakásba. A tanárnő elújságolta, ő éppen tud egy eladót. Ez a lakás ugyanazon az emeleten van, ahol ő laldk. A lakás tulajdonosaival megegyezik Cs. Gyöngyi, bár a regélt pénzhalomnak nincs nyoma a számlán, s a bankban derül ki, hitelre szeretné megvenni az eladó lakást. Banki kezelési költségre sem volt pénze, a volt tanárnője szívesen kölcsönzött neki 9100 koronát, hogy simán menjen a hitel- felvétel (ez az első kölcsönkenyér). A lakásnak új tulajdonosa lett: Cs. Gyöngyi. 2008 decemberében, mivel a leány csak befektetni, nem beköltözni akart, a tanárnő és közte született egy szerződés, mely szerint az albérlő (tanárnő) fizeti a havi lakbérköltséget és az áramfogyasztást. A tulajdonost pedig a bankban felvett hitel visszafizetésére kötelezi. Az első kölcsönkenyérből ma már kb. 200 ezer korona lett, ha mindent beleszámolunk, ezért is érdeke, hogy megvegye a tanárnő ezt a lakást, ha már ennyi pénze fekszik benne. Egyszer, de csupán egy alkalommal utalt 37 ezer koronát a tanárnőnek, ami nagyon messze van a végösszegtől. Mikor törleszti a maradék pénzt? Nem tudni. Talán ha a tanárnő bírósághoz fordul, akkor véget érhet a történet. A tanárnő megtalálta Cs. Gyöngyit, s kérte, adja el neki a lakást... Az adásvételi szerződést aláírták, a leányzó hajlandó eladni tanárnőjének a lakást, tehát nem sok kérdés és mesélnivalóm marad ezek után. Szerettem volna megkérdezni Cs. Gyöngyit, de telefonon nem lehet elérni. Egy közösségi portálon találtam rá. Ott, a következőképpen jellemzi önmagát: „magamról csak annyit, hogy szép, okos, intelligens lány vagyok, aki ráadásul túlságosan szerény!!!!!! De ez látszik, nem?” Élettársával minap felhívatta telefonon volt tanárnőjét, aki fenyegetőzött a telefonba: „szétverem a gambáját” hangzott el G. Gyula szájából, akinek az édesanyja egy kis falu polgármesternője, bár ettől még lehet alpári a gyermeke. A tanárnő feljelentést tett, hiszen megfenyegették, s ennek az ügynek több ágon is lesz folytatása. Vasi Jónás Kornélia SZEMSZÖG Minden béklyótól mentes anyanyelvhasználat Napjainkban minden józanul gondolkodó, értelmes embert elszomorít az, ami a szülőföldünkön történik. A nép vezetői, akiknek az a küldetése, hogy egész népünket együttélésre segítse, törvényhozásukkal ennek az ellenkezőjét cselekszik, és ezzel az ország lakosságának egy részét megalázzák, emberi méltóságában megbántják. S ezt egy olyan országban cselekszik, amelynek lakosai évszázadokon át a különböző anyanyelv ellenére is jól megértették egymást, békességben éltek. E méltatlan tett jogosultságának az igazolásaként olyan érveket hoznak fel, amelyek arról tanúskodnak, hogy nem ismerik az itt élő népek történelmét. Egy cikkben nem lehet célom népeink életének sok évszázados történelmét ecsetelni, én itt csak a legutóbbi nyolc évtized eseményeinek tényeit állítom egymás mellé. Ha ezeket a tényeket Szlovákia minden polgára megismerné, indokolhatatlanná és tarthatatlanná válnának azok a feszültségek, amelyek ma az itt élő kisebbségek életét nehezítik. A nyolc évtizedből vessünk egy pillantást a második világháború utáni időszak ködösített éveire. Ez volt az az időszak, amikor az édes anyanyelvűnket beszélő emberek nagy része újra Magyarország területén élt. A Magyarországhoz visszacsatolt területen a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy a nemzetiségek otthon érezzék magukat Magyarországon. Gróf Teleki Pál miniszterelnök 1940-ben egy külön kiadványt szentelt a nemzetiségeket illető törekvéseinek, amely az akkor formálódó törvények alapokmányává vált. Az alábbiakban ebből idézek részleteket: „Nem a demokrata imperializmusnak, hanem a közel ezeresztendős magyar vendégszerető alkotmányosságnak a tradícióit kell munkálnunk, és abban kell ismét tökéletesen egységessé válnunk. Elismerjük kisebbségeink jogát, kulturális életük, népi sajátosságaik megfelelő ápolására. Mindenkinek vitathatatlan joga a maga anyanyelvét, ősi szokásait, a maga tradícióit ápolni, és a magyar államnak, mint minden államnak, kötelessége más anyanyelvű polgárait ebben a törekvésében támogatni. Az ismereteknek anyanyelvükön való tanítását lehetővé tenni és azt istá- polni. Ezt az alapelvet hirdettem ki a parlamentben, hirdetem társadalmi egyesületekben és minden lehetséges alkalommal. Mint a magyar toleranciára jellemző esetet említem, hogy Kossuthnak felvidéki kormánybiztosai közül többen nem bírták jól a magyar nyelvet, jelentéseik tele vannak hibákkal, de ezen mégsem akadt fel senki. Az idén március 15-én Kassán mondott beszédemben megmondottam azt is, hogy ahol az iskola megválasztása nem önként történik, ezzel szemben hogyan fogunk állást foglalni. Megmondtam Kassán, hogy hallottam ott panaszokat is. Ha még többször hallok olyat, hogy pl. leventeoktatók vagy mások aláírásokat gyűjtenek nemzetiségi vidékeken magyar iskola létesítése érdekében, én kénytelen leszek és a kultuszminiszter úr is kénytelen lesz minden ilyen kérvényt a papírkosárba dobni, mert az üyen kérvények nem a nép igazi óhaját mutatják meg. Hangsúlyoztam ezt elsősorban a köz- igazgatási tisztviselők, a rendőrök, főleg a csendőrök, a leventeoktatók, a lelkipásztorok és a tanítók előtt, hogy nekik az idegen nemzetiségi nyelvet meg kell tanulni és azon a nyelven kell érintkezni a néppel. Mert a Szent István-i gondolat nem jelent erőszakkal magyarosítást a nyelvben, vagy a külsőben. Ilyen intelmek az én ajkamról nemegyszer hangzottak el sokakkal és egyesekkel szemben is. Ezt azért hangsúlyoztam, mert tudom, hogy Európában a 19. század végén az akkori felfogás következtében volt egy idő, különösen az első világháborút megelőző években, amelyben a nemzetiségi kérdés tekintetében sok hibát követtek el. Azért hangsúlyoztam Kassán azt is, hogy én akkor fogok ünnepelni, amikor a hazának minden fia és minden lakosa összefog, és megszűnik a vállon keresztül való lenézés felülről és az irigység alulról. Ez ugyanis nem csak a nemzetiségi kérdésre és a különböző nyelvű állampolgároknak egymáshoz való viszonyára vonatkozott, hanem általában mindenre, mert csak így keletkezhet megértés, béke és szeretet az emberek között, tehát kölcsönös megbecsülés és a nemzetnek az egysége. Természetesen az egyenlőségbe beletartozik az egyenlő szabadságjoga is. Ehhez tartozik elsősorban az anyanyelv teljes és minden béklyótól mentes használata. A magánéletben minden rendű és fajú embernél, minden gazdasági és más vállalkozásoknál, a nemzetiségek egyesületi életében és természetesen az egyházi életben is. Mindenütt biztosítani kívánjuk az anyanyelv használatát a hatóságokkal és a hivatalokban való érintkezésben is. Ha voltak hibák a múltban, ezek nem okvetlenül a magyarságnak a számlájára írandók. Ezekben a miniszteri székekben 1867-1940-ig háromszázhatvankét miniszter ült. Ezek közül százhuszonhárom nem volt magyar származású. Mindezek az urak részt vettek a magyar állam igazgatásában, és így ugyanúgy részesek abban, ami a nemzetiségi kérdés terén hibaként jelentkezett. A kormány már intézményes módon gondoskodik arról, hogy a hivatalnokok, tanítók, tanárok, csendőrök a működési területükön használt nyelvet beszéljék és a néppel ezen a nyelven érintkezzenek. E rendelkezések végrehajtását szigorúan ellenőrizni fogjuk. Különösen hangsúlyozni kívánom, hogy sem állami, sem más közigazgatási szervek, a lelkészek, esetleg mások, bárkit is befolyásolni merészeljenek abban, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak vallja magát. Ebbe a gondolatkörbe tartozik az is, hogy a kevert nemzetiségű családokban széthúzást és egyenetlenséget egyik részről sem szabad bevinni. Nem tehetik ezt sem a hivatalnokok, sem mások. A kevert lakosságú vagy kifejezetten nemzetiségű területen élő tisztviselőket ezután nyelvvizsgának vessék alá, és csak a vizsga letétele után alkalmazzák őket. Van egy jog, amit a mai világ ismét jobban tisztel, mint az utolsó évszázad materialista és individualista Európája. Ez a családjog. A szülői jogok tiszteletéhez tartozik, hogy a szülők akarata döntse el, melyik iskolát látogassa a gyermek. Mindent meg kell tenni, hogy ennek az akaratnak szabad érvényt szerezzenek.” Teleki Pál miniszterelnök tehát a világháborúkat követő magyar sorstragédia után is következetes folytatója volt a magyar történelmi és szellemi örökségnek. Az országban élő kisebbségeknek az élet minden területén, tehát nem csak otthon, a családban, hanem a közélet minden más helyén is, a hivatalokkal való szóbeli és írásbeli ügyintézések során is természetesnek tartotta az anyanyelv használatát. A törvény a nemzetiségi és vegyes lakosságú területeken nem a lakosságot kötelezte az államnyelv megtanulására, hanem a tisztviselőket és más állami alkalmazottakat kötelezte arra, hogy megtanulják a nemzetiség nyelvét és velük anyanyelvükön beszéljenek. Pándy Bertalan SZEMPONT Történelmi tények Évszázadokon keresztül az ország irányítói a földesurak tanulták meg annak a népnek a nyelvét, amely őket eltartotta, bármely nemzeti kisebbséghez tartoztak is azok. A mi országunk vezetői - akiket mi tartunk el -, nemcsak nem tanulják meg a mi nyelvünket, hanem még azért is büntetni akarnak műiket, ha az ő anyanyelvűkben hibát ejtünk. Az Úr996. esztendejében Géza fejedelem alapította az első iskolát Magyarországon. A tanítás nyelve a latin volt. Ez lett az ország hivatalos nyelve I. István megkoronázása után is 1844-ig az egész Magyar Királyságban. 1843-ban a pozsonyi ország- gyűlés határozott, hogy az ország területén élő legnépesebb nemzetiség, a magyarok nyelve legyen az ország hivatalos nyelve. Az iskolákban mindenki a saját anyanyelvén tanulhatott. A tanítás nyelvét az iskola fenntartója határozta meg falvanként, városonként. A magyar nyelv államnyelvként való tanítása csak 1907-ben vált kötelezővé az ún. Apponyi-törvény értelmében, s heti hatnapos tanítás idejében csak 2-3, esetenként 4 órában hetenként. Szlovákiában a nemzeti kisebbségek gyermekei már az óvodában kötelezően tanulnak szlovákul. A mindennapi érintkezés nyelvét írott törvény nem szabályozta, természetes volt hogy a kereskedőknek, a hivatalnokoknak, az ügyvédeknek, a borbélyoknak, az orvosoknak kellett megtanulniuk a helybeli lakosság nyelvét - hiszen az ő pénzükből éltek. Még az Osztrák-Magyar Monarchia idejében is (amikor már volt nemzetiségi elnyomás) az állam egész területén a katonatiszteknek is kötelező volt megtanulniuk egy éven belül annak a nemzetnek vagy nemzetiségnek a nyelvét, amelynek a területén a katonai gamizon volt. Magyarországon több szlovák nemzetiségű papot neveztek ki esztergomi érsekké, aki ezzel automatikusan megkapta a hercegprímási címet az óriási vagyonnal együtt. Esztergom volt a magyarországi római katolikus egyház fővárosa. Pázmány Péter így szögezte le az érsek jogállására és hatáskörére vonatkozó parancsokat: „Az esztergomi hercegprímás egyben az ország főkancelláija, a királyi kettős pecsét őre, Esztergom vármegye örökös főispánja, a királyi tábla ülnöke, a törvényszéken a király helyettese, tehát a király után ő az első zászlós úr, s méltóságban a nádor is csak utána következik. A királyok koronázása az esztergomi herceg- prímás tiszte és kötelessége.” A magyaroknak soha nem volt kifogásuk a hercegprímások nemzetisége ellen. Szlovákiában hiába könyörgünk egy magyar katolikus püspökért. Az már haladás, hogy az új nagyszombati érsek megígérte: öt éven belül megtanul magyarul. Magyarországon így működött az „ezeréves” elnyomás. Szlovákiában, ahol „ádagon fe- lülijogokatélvezünk”, hallgathatjuk a bolti eladók és hivatalnokok „Nerozumiem po maďarsky”-ját. Ezután a vajúdó anyának és a betegnek kell ügyelnie arra, hogy hibátlanul, szabatosan fejezze ki magát szlovákul, mert az orvosa, ha magyar is, akkor sem beszélhet vele magyarul olyan község kórházában, ahol a magyarok létszáma nem éri el a 20%-ot. Gyónni is csak szlovákul lehet, mert Szlovákiában a szlovák papot nem szabad diszkriminálni? Dobainé Kiss Ilona
