Új Szó, 2009. július (62. évfolyam, 150-176. szám)
2009-07-17 / 164. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. JÚLIUS 17. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ Csak az első negyedévre utaltak át idén pénzt a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (VMMI) működésére a vajdasági tartományi költségvetésből, mentőövet a magyar kormánytól várnak - értesült a délvidéki Magyar Szó. A pénztelenség miatt az alkalmazottak fizetésének folyósítása is kérdéses. A csúszás oka, hogy a tartományi költségvetés súlyos anyagi gondokkal küszködik. A költségvetés módosítása elkerülhetetlen, de a vállalt kötelezettségétől a tartomány nem áll el - jelentette ki a lapnak a tartomány a vajdasági művelődési titkárság egyik munkatársa. A VMMI alapítói a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács és a Tartományi Képviselőház. A finanszírozás felelőssége a tartományi kormányzatra hárul, az MNT-re az igazgatással kapcsolatos kötelezettségek. Jó- zsa László, az MNT elnöke elmondta a lapnak, hogy segítséget kértek a magyar kormánytól. (mti) Még belegondolni is szörnyű, hogy háromszázezernyien kénytelenek tíz svéd nyelvű napilap között válogatni Gondolatok a finnországi svédek sanyarú sorsáról Idestova három évtizede annak, hogy a pozsonyi finn kereskedelmi kirendeltségen akadt dolgom: üzleti partneremet kellett meglátogatnom néhány ügyes-bajos kérdésben. OZOGÁNYERNŐ Az Új Szó akkori szerkesztőségével csaknem szemben álló, Gorkij utcai épületet könnyen megtaláltam, viszont hosszasan tanulmányoztam a bejáratnál elhelyezett táblát. Úgy tűnt, hogy az idegen nyelvű szöveg jóval hosszabb, mint a szlovák. Ezek szerint nyelvrokonaink meglehetősen szószátyárak, nyugtáztam magamban, majd felballagtam a második emeleti irodába. A tárgyalás végén a ki- rendeltség vezető munkatársát, S. mérnököt megkérdeztem, hogy mi az oka a hosszú finn szövegnek. Ó értetlenül nézett rám: „Hát maga nem tudja, hogy Finnországban a svéd hivatalos nyelv?”. Döbbent arcom láttán elmosolyodott: „Tudom, hogy maguk, magyarok kétszer annyian vannak itt nálunk, a részarányuk is duplája a lakosság keretén belül, de hát Finnország demokratikus, európai állam”. Eme apró cinkosság határozottan jólesett, hiszen szlovák értelmiségi körökben egyre nyíltabban hangoztatták már ebben az időben, hogy a dolgok helytelen irányba mennek. Ez egyben reményt is nyújtott, hogy változás esetén talán jobbra fordulhatnak saját ügyeink is. A helyzet ebben az időben a lehető legrosszabb volt: egyre hevesebb támadásokat intéztek iskoláink ellen, hamarosan már börtönnel is fenyegették azokat, akik ki mertek állni legalapvetőbb emberi jogunk, az anyanyelvi oktatás mellett. így aztán, bár nem hittem, hogy megérem egy demokratikus rendszer kialakulását, azért reménnyel töltött el, ha ez egykoron bekövetkezik, talán a mi legalapvetőbb gondunk is rendeződik. Munkahelyemre visszatérvén, átszellemült arckifejezésemet látván, kollégáim rákérdeztek: merre voltál? Európában - feleltem. A történetet hallván összenéztek: úgy látszik, ezek a magyarok nem fémek a bőrükbe. Ez az epizód visszarántott a valóságba. Egy évtized sem telt el, amikor a vasfüggöny leomlásával úgy tűnt, elérhető közelségbe került, hogy az internacionalizmus álságos jelszavával folytatott elnemzetlenítést végre felváltja a józan ész hatalma. Annál is inkább, mivel számomra természetes volt, hogy Dana K.-nak, kedves munkatársnőmnek - bár földrajzból és történelemből jóval jobb volt nálam - fogalma sem volt arról, hol tartották a potsdami konferenciát. Rövid úton tisztáztuk, hogy csak arról van szó, az érintett várost Postupimként ismeri. Jót derültünk azon, hogy nekem köszönheti, ha egyszer elvetődik Berlinbe, akkor kérdezős- ködés nélkül is megtalálja a közelben fekvő nevezetes települést. Ugyanígy természetesnek vettem azt is, hogy olyan városokba vágyik, mint Viedeň, Dráždany, Lipsko vagy Benátky. Akkor sem kaptam le a fogasról őseim rozsdamarta véres kardját, amikor Ostrihomot, Vaco- vot, Budapeštet, Miškovect, Debrecínt, Segedínt, Päťkos- toliet vagy éppen Blatný Poto- kot emlegette. Viszont ő sem botránkozott meg azon, hogy én a régi történelmi események kapcsán az ő anyanyelvén Prešporoknak hívtam az egykori koronázó várost, sőt magyarul is kiejthettem Pozsony nevét. Természetes ösztöneiben ott élt, hogy mindenki annak nevezze a környezetében és akár a távoli vidékeken előforduló dolgokat, aminek saját nyelvi közmegegyezése alapján akarja. Annál is inkább, mivel még a „nagy testvér” hazájában is mindenki logikusnak vette azt, hogy Nagy Péter nem Le- ningrádot, a hős várost, hanem Pétervárt alapította. Ennek a természetellenes állapotnak a hazai Kánaán bekövetkeztével szerencsére vége szakadt: először is kiderült, hogy átlagon felüli jogokkal rendelkezem, újabban azt is megmondják, mi az, amit eddig én másként ismertem. Emiatt egyre gyakrabban kapom azon magam, hogy irigylem a sorsomat. így aztán nem csoda, hogy elkezdtem sajnálni a szegény finnországi svédeket. Még belegondolni is szörnyű, hogy há- romszázezemyien kénytelenek tíz svéd nyelvű napilap között válogatni, hogy több rádió- és tévéadó zavarja meg őket helyes véleményük kialakításában. Közben bizonytalanságukat csak fokozhatja, hogy három felsőfokú tanintézmény (Abo Akademi, Svéd Társadalomtudományi Főiskola, Svéd Közgazdasági és Kereskedelmi Főiskola) között kell tétován választaniuk, bizonyára a szeparatizmus melegágya a finnországi svéd egyházmegye, a svéd laktanyáról már nem is szólva, ahol az őrmester saját anyanyelvükön ordítozik velük. Bár ezt az elkorcsosult helyzetet látva még az is elképzelhető, hogy a hangját sem meri felemelni. A svéd irredentizmus melegágya lehet a független iskolarendszer, ahol olyan tankönyveket adnak ki, amelyekbe a többségi nemzetnek, vagyis a finneknek nincs beleszólása, úgy nevezik a településeket, helységeket, hegyeket és völgyeket, folyókat és tavakat, ahogyan az nekik tetszik. Nyugodtan borítékolható, hogy csak rosszat szül a Kalevala országában, amikor mindazon településeket kétnyelvűnek tekintik, amelyekben a svéd lakosság aránya eléri a nyolc százalékot, miközben a nagyvárosokban ugyanennek a státusnak a megszerzéséhez elegendő háromezer svéd ajkú állampolgár. Az utóbbi időben egyre többet gondolok S. mérnök úrra, akivel bő két évtizeddel ezelőtt megszakadt a kapcsolatom. Őszintén remélem, hogy jó egészségnek örvend. Hosszú élet helyett csak azt kívánom neki, hogy étje meg Balassi Bálint, Batsányi János, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Móricz Zsig- mond, József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Nagy László, Németh László, Örkény István csodálatos nyelvének, édes anyanyelvemnek egyenjogúsítását a szülőföldemen. Hogy nekem is oly sanyarú sors jusson ki, mint a finnországi svédeknek. Gyanítom, amikor ez beteljesül, akkor a Guiness Rekordok Könyvében toronymagasan vezetni fogja a legidősebb földlakók listáját. A finnek meg jobban teszik, ha tanulnak azoktól az országoktól (tippem is van, hol szerezhetnék meg értékes tapasztalataikat), ahol átlagon felüliek a kisebbségek jogai. Nyugodtan állítható, van mit behozniuk. KOMMENTÁR Sárba tiport tulajdonjog MOLNÁR IVÁN Mi köti össze a Mečiar, Dzurinda és Fico vezette kormányokat a korrupción és a közvagyon elherdálásán kívül? A gyávaság. Mindhárom kormányfő gyáva volt kezelni az olyan problémákat, amelyeknek a megoldása több ezer ember életét tette volna könnyebbé, ugyanakkor a szokottnál nagyobb erőfeszítést igényelt volna, ráadásul a pártjukra leadott szavazatokon ez nem nagyon látszott volna meg. Ilyen kérdés a restitúció során visszaszolgáltatott lakóházak tulajdonosainak és a bennük élő bérlőknek csaknem két évtizede tartó kálváriája, ami a szakemberek és a jogászok szerint is vérlázító. A kommunista rendszer idején az állam által elrabolt és a rendszerváltás után visszaszolgáltatott lakóházak tulajdonosai hosszú évek óta képtelenek teljes mértékben élvezni a tulajdonjogukat. Az állam elvátja tőlük, hogy az előző rendszer idején tönkretett ingatlanjukat karbantartsák, ugyanakkor a benne élő bérlőket nem tehetik ki az utcára, ráadásul csak az állam által megszabott lakbért kérhetik tőlük. Ez utóbbi a ház fenntartására sem elegendő. A bérlők ezzel szemben jogosan hivatkoznak arra, hogy míg az állami és községi lakások bérlői korábban olcsón hozzájuthattak a lakásokhoz, nekik ezt nem tették lehetővé. A lakóházukat visszakapó újdonsült tulajdonosok ráadásul nemegy esetben olyan kétes cégeknek, magánszemélyeknek adták tovább az ingatlant, amelyek mögött külföldi maffiacsoportok állnak, és amelyek igyekeznek pokollá tenni a bérlők életét. Mindkét félnek megvan tehát a maga igaza, a gondot azonban csak az állam oldhatja meg. Többéves folyamatos halogatást követően úgy tűnt, hogy az e heti kormányülésen sikerül megoldást találni. Az építésügyi tárca javaslata szerint községi bérlakásokat építenének a bérlőknek, akik így kiköltözhetnének a magántulajdonban levő ingatlanokból. Ennek köszönhetően a lakók továbbra is az államilag szabályozott lakbért fizethetnék, miközben a magántulajdonban lévő lakóházak tulajdonosainak lehetővé tennék, hogy piaci áron adják bérbe a lakásokat. Mindez persze nem lenne ingyen, legalábbis nekünk, adófizetőknek nem. Az építésügyi tárca szerint ugyanis mintegy ezer községi bérlakást kellene felépíteni, amihez az állam 73 millió euróval, vagyis csaknem 2,2 milliárd koronával járulna hozzá. Az összeg első hallásra - különösen most, a gazdasági válság idején - ugyan soknak tűnhet, azonban ha figyelembe vesszük, hogy mi mindenre volt képes elszórni a pénzt a jelenlegi kormány, az építésügyi tárca javaslata ellen nem sok kifogásunk lehet. A kormány azonban, amely korábban szintén egyetértett a javaslattal, e héten berezelt. A javaslat elfogadását - mondvacsinált indokokra hivatkozva - elhalasztották, annyit ígértek, hogy később visszatérnek rá. Hogy mikor oldódhat meg végre a lakástulajdonosok és bérlők helyzete, nem lehet tudni. Az egészet talán csak úgy zárhatják le, ha a tulajdonosok végre nemzetközi bírósághoz fordulnak, amely a jogászok szerint egész biztosan nekik adna igazat, hiszen csak Szlovákiában lehet megtenni, hogy az állam - függedenül attól, hogy jobb- vagy baloldali kormány van hatalmon - éveken át durván megsérti a tulajdonjogot. TALLÓZÓ FÁZ A Magyar Gárda betiltásával foglalkozott első oldalas szerkesztőségi cikkében a Frankfurter Allgemeine Zeitung. A német konzervatív napilap magyar származású szemleírója írásának bevezetőjében arra emlékeztetett, hogy egy budapesti bíróság „túl hosszú előzmények után végre” betiltotta a szélsőjobboldali Magyar Gárdát. „Egy fiatal demokráciában, amely büszke a politikai szabadságjogok sokoldalú garantálására és az alkotmánybíróság által számos határozatban alátámasztott jogállamiságra, ez a lépés az államérdeket szolgálta, a már veszélyeztetett belső béke biztosítását a vélemény- és a gyülekezési szabadság fölé helyezve” - tette hozzá. Georg Paul Hefty szerint nem véletlen, hogy a bírói állásfoglalás alig néhány nappal a radikális Jobbik párt európai parlamenti választási sikere után született. A magyar állam - megriadva annak valószínűségétől, hogy a következő választások után a parlamentben elhangzó radikális szólamok nyomán állandó bocsánatkérésre kényszerül - elszánta magát arra, hogy behúzza a vészféket. „Ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy megmentse a népen belüli egyetértést” - vélte Hefty. A Jobbik három évvel ezelőtt még „töredékpárt” volt. A „gárda” alapításával azonban a pártvezetés olyan eszközt teremtett, amellyel feltűnést keltett, és megteremtette annak látszatát, hogy már végrehajtói hatalommal rendelkezik. Ennek sok választásra jogosult bedőlt. Történelmileg mindez kevésbé a második világháborús nyilaskeresztesekre emlékeztet - ők a náci Németország vazallusai voltak, a mai „gárda” nem támaszkodik külföldi hegemón hatalomra hanem az SA roham- osztagosok megalakulására a náci párt, az NSDAP korai szakaszában. „Az egyes párt- és gárdafunkcionáriusok teljhatalmi fantáziái és az az ígéret, hogy a Jobbik egy párttal sem lép koalícióra, kizárólag abszolút többséggel kormányozna, a példaképekre emlékeztetnek” - mutatott rá a cikkíró, hangsúlyozva: „mivel a gárda a lakosság egy részét el akarta riasztani a demokratikus államéletben való részvételtől, betiltása törvényes volt. A „gárda” megalakulása és megtörése is ártott a nép összetartásának, a magyar nemzeti konszenzusnak, fenyegette az ország nemzetközi tekintélyét és ártott annak. (mti)