Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-26 / 146. szám, péntek
8 Vélemény ÚJ SZÓ 2009. JÚNIUS 26. www.ujszo.com KÁRPÁT-MEDENCEI KITEKINTŐ krónika Magyarellenes díszpolgár A marosvásárhelyi közgyűlés RMDSZ-es frakciója az utolsó pillanatban sem tudta megakadályozni, hogy a szélsőséges, ma- gyarellenességéről elhíresült költő-újságíró, Lazár Ládariu átvegye a város díszpolgára kitüntetést. A városi kultúrpalota tükörtermében megtartott ceremónián az RMDSZ-es városatyák közül egyedül Csegzi Sándor alpolgármester vett részt, aki Hunyadi László szobrásznak adta át a megtisztelő címet. A marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet elnöke, dr. Benedek István tegnapi sajtótájékoztatóján bejelentette: a keddi városi tanácsülés előtt a 10 magyar önkormányzati képviselő aláírásával ellátott határozattervezetet nyújtottak be a város jegyzőjéhez, melyben azt kérték, hogy a tanács vonja vissza Lazár Ládariu díjazására vonatkozó döntését. Maria Ciobanu jogtanácsos azonban nem tűzte napirendre a javaslatot. A keddi közgyűlésen Molnár Gábor tanácsos napirend előtti felszólalásában ismét kifogásolta, hogy a román képviselők jóváhagyták Ládariu kitüntetését. Ugyanakkor azt javasolta, a továbbiakban kizárólag konszenzusos döntéssel lehessen javasolni, hogy ki kapja meg a város díszpolgára címet. Benedek ismét hangsúlyozta: a magyar ön- kormányzati képviselők nem kívánnak részt venni a díszpolgáravató és Pro Űrbe díjak átadásán, így tiltakoznak az ellen, hogy egy közismert provokátor, magyargyűlölő nyeri el a díszpolgári címet. A tanács RMDSZ- es frakciója ban azt szeretné elérni, hogy vegyék vissza a címet a költő-publicistától. Időközben a Maros megyei ön- kormányzat volt elnöke, Virág György is bejelentette, hogy Sma- randa Enache emberjogi harcos után ő is visszaadja a díszpolgári címet. Az RMDSZ Maros megyei szervezte a honlapon aláírásokat gyűjt Ládariu kitüntetése ellen. Nincs szó szeparatizmusról A VMSZ tisztségviselőinek nyilatkozata a statútum kapcsán Egeresi Sándor, a vajdasági parlament elnöke (a VMSZ tisztség- viselője) az újságíróknak adott mai írásos nyilatkozatában kiemelte, hogy „a Szerb Köztársaságban bizonyos erők manipulálnak a polgárokkal és az állítólagos vajdasági szeparatizmussal ijesztgetik őket”. „Azok az erők azt akarják bizonyítani, hogy egyedül a vajdasági magyarok és a nemzeti közösségek szorgalmazzák a statútum meghozatalát” - áll Egeresi közleményében, amelyben a tartományi házelnök nyomatékosít- ja: nem fogadja el azokat a politikai mesterkedéseket, amelyek Szerbia európai jövője ellen irányulnak. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke kifejtette: „Ha nagyon rövid időn belül nem sikerül egyetértésre jutni a vajdasági statútum ügyében, nem marad más, minthogy egy lépést tegyünk hátra, és köztársasági szinten elhagyjuk az uralkodó koalíciót” - jelenti a VRT. Pásztor hangsúlyozta: egyetlen érv sem szól amellett, hogy a statútum javaslatát átdolgozásra visszaküldjék Belgrádból a vajdasági parlamentbe, éppen ezért a VMSZ nem is egyezik bele a szöveg bármely módosításába. VajdaságMA A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. (SITA/AP-felvétel OLVASÓI LEVÉL Kórház a város szélén Csak beteg ne legyen az ember! Csak kórházba ne kerüljön! Csak abba a bizonyos kórházba ne kerüljön! Sajnos, hogy ezt megtapasztaljam, nagyon közeli hozzátartozómat kellett elveszítenem, az én drága nagymamámat. Talán ma is élne, ha mások is annyira akarták volna, mint én. De ő csák egy páciens volt a sok közül. Kálváriánk ez év február utolsó hetén kezdődött, amikor a nagymama a konyhában elesett. Minden erejét összeszedve még tudott tőlünk telefonon segítséget kérni. Éjjel vittük el az ügyeletre, a biztonság kedvéért nemcsak a vállát, hanem a lábát is megröntge- neztettük. 2x2 euró kifizetve, a váll helyrerakva, a lábának nincs baja - tessékeltek ki bennünket pár perc után. Szegényt hazavittük, és másnaptól szinte kínoztuk, ahányszor kivezettük a WC-re, annyiszor ordított. „De mama, a vállad a beteg, a lábad csak megütve” - ismételtem minden alkalommal az orvos szavait. Tényleg annyira fájhat neki, vagy csak sajnáltatja magát? Kétségek közt vergődve, két nap után kikértem a röntgenleieteket, és felkerestem a magánsebészet egyik doktorát, akiről eddig is csak a legjobbakat tudtam mondani. Hiszen két helyen el van törve a medencecsontja! Nem mondták?! Dehogy mondták! Most mi legyen? Gondoltuk, hogy a kórházban marad. De sajnos, egy 75 évesnél ez nem diagnózis! Egyedül lakik? Ez sem baj. Felső teste átkötve, mozdulni nem tud, három szakorvos felügyelete alatt van, mivel van egy kis vérnyomás, egy kis cukor, egy kis szív - az sem baj. Nagy nehezen elintéztük a felvételét az „1-es” osztályra. Bár ne tettük volna... Egy nap és egy éjszaka után saját felelősségünkre hazahoztuk. Szegény mama, „észbélileg” elment, valószínűleg a sok nyugtatótól. Sajnos vele együtt a hasmenéses vírust is hazahoztuk, a kiszáradás határán volt, kénytelenek voltunk újból mentőt hívatni és irány a jól ismert „1-es” osztály, tehetetlenek voltunk. A nővérkéktől legtávolabb levő szoba, 7 magatehetetlen sorstárs. Amilyen gyakran csak tudtuk, látogattuk, segítettük a többi beteget is. Egyik látogatási idő alatt rosszul lett, riasztottuk a nővérkéket, de persze csak mi voltunk megijedve. „Ezen az osztályon nincs ügyeletes orvos” - mondták, így hát futás, keress orvost a kórházban magad. Nagy sokára sikerült. Az orvos elismerte, hogy még pár perc, és kómába esik az alacsony vér- cukorszintje miatt. Eltelt egy hét, amikor közömbösen közölték velünk: vagy felépül, vagy meghal. „Mi tehetnek érte?” - kérdeztük. Csak a vállu- kat vonogatták. Ismét kimenekítettük. Egy másikba - nevezzük „2-esnek”, de mondhatni majdnem csöbörből vödörbe. Letelt a megengedett ott tartózkodási idő, látható eredmény nélkül. Következett a nyugdíjasotthon, mivel a családja nem tudta volna otthon szakszerűen ellátni. Itt mindenki nagyon készséges volt, de a mamám vércukorszintje továbbra is ingadozott (2 és 28 között), ismét bekéredzkedtünk a kórházba, hogy orvossággal vagy akár inzulinnal orvosolják ezt a kezelhető betegséget. Látva, hogy ez a fránya cukorbaj leépíti, pedig már a törése meggyógyult, nagyon el voltunk keseredve. De bizakodtunk, úgyhogy ismét kórház, „2-es” osztály, kísérletezés, leteltek a megengedett napok, megoldásként az addigi rengeteg gyógyszer csökkentése szinte a nullára. Ez lenne a megoldás? Orvos mondta, elhittük. Közben volt, hogy órákig hagyták a fotelban anélkül, hogy ránéztek volna, szinte eszméletlen állapotban kapaszkodott szerencsétlen az ágyrácsba, úgy pofoztuk életre, amikor rátaláltunk. Csoda, hogy minden beavatkozástól úgy megijedt? Egyik látogatásunk alatt ismét rosszul lett, már tapasztalattal és vérnyomásmérővel felszerelkezve megállapítottuk, hogy nagyon leesett a vérnyomása. .Alacsony? Azon nem tudunk segíteni, legföljebb azon, ha fölmegy, addig is ott a kávéautomata, tessék neki hozni egy erős kávét” - és el van intézve. Vissza az otthonba, ott legalább törődnek vele, csak az a gond, hogy az orvosságadagolás a kórházi zárójelentés függvénye. És ismét csak a felfekvéseket vittük magunkkal - mert biztos „sokat” forgatták -, nem a megfelelő terápiajavaslatot. Egy hét kihagyás után következett egy valamivel kellemesebb kórházi ellátás, a „3-as” osztályon. Tomáztatással semmire sem mentek, de ez nem rajtuk múlt. A többi rosszul kezelt bajnak köszönhetően a lábak nem fogadtak szót és a mentő ismét a panzióba vette az irányt. A következő szombaton szerencsére vele voltunk, amikor ismét rosszul lett, 28-as cukorszintet mértünk, kihívtuk a gyorsmentót. Ügyeletes osztály, 2 infúzió, mehet vissza - a cukorszintmérő már „csak” 18-at mutat. Elég, hajelenlegjól van. És a következő szerdán már hiába jött a gyorsmentő. A mamám elment, pedig megbeszéltük, hogy neki 100 évig kell élnie. És hogy mi volt a halála oka? Az már nem derül ki, de a sok mulasztásnak sajnos a „keze” benne van. A lelkiismeretem szüntelenül gyötör, én voltam vele az első vizsgálaton is, és sajnos az orvostudománynak jobban hittem, mint a mamám szavainak. Kórház, egészségügy. Köszönöm. Én már nem tudok bízni ezekben. Tudom, nem lehet általánosítani, lehet, hogy csak rosszkor voltunk rossz helyen, de ennyi véleüen nincs. Nem akarok vádaskodni, sem perelni, az időt visszapörgetni úgysem lehet, mai ésszel biztos más megoldást is kerestünk volna. De ha csak annyit értem el, hogy akár egy egészségügyben dolgozó is elgondolkodik a hivatása fontosságán, és belátja hogy a neki csak „egy páciens” az valakinek a szerette és a munkáját ezentúl még becsületesebben és figyelmesebben fogja végezni - már megérte. (Azért találkoztunk jóval is, például a nagymamám szállíttatása az egyes intézményekbe gond nélkül ment, a mentősök mindig készségesek voltak.) G. Diana (Teljes név a szerkesztőségben.) (Képarchívum) (SITA/AP-fevétel
