Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-13 / 135. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. JÚNIUS 13. www.ujszo.com Gryllus Dorka: „Az a jó, ha az ember úgy él szabadon, hogy közben tudja, mi következik, milyen munka. A bizonytalanságot nem szeretem. De most éppen forgatok." Berlinből járja a világot, de most otthon filmez Megvan az eredménye két- laki életének. Gryllus Dorka több mint öt éve ingázik Berlin és Budapest között, tehetségével, akaraterejével és kitartásával azonban elérte végre, amire kezdettől fogva vágyott: német filmekben és nemzetközi produkciókban játszik. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hogy csak a három legutóbbi munkáját említsük: A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik című Stephan Komandarev-filmben Emir Kusturica kedvenc színésze, Miki Manojlovic mellett kapott szerepet, akivel már az Irina Palmban is partnerek voltak. Bekerült a Tetthely című legendás tévésorozatba, Fatih Akin, a Németországban élő, nagy tehetségű török rendező pedig Soul Kitchen című friss filmjében adott neki szerepet. Nézem az órát... inkább három perccel korábban, mint egy perccel később jött az inteijúra. Ez már a „porosz iskola”! Valószínűleg igen. Berlinben nem engedheti meg magának az ember, hogy késsen. Itthon még igen. Előfordul még most is, hogy szétcsúszom, de akkor rögtön telefonálok, hogy bocsánat! Nevelődtem kint, az biztos. A németek valóban pontosak, ugyanakkor humor- talanok. A papám családja német származású, tehát nem idegen tőlem a kinti mentalitás, inkább csak azt éreztem: Jaj, mint a dédma- mám! Ha ő azt mondta valamire, hogy igen, akkor az igen volt, a nem pedig nem. Magyarul beszélt otthon mindenki, de ez volt a mentalitás. És ezt a németeknél is szeretem. Ott nincs olyan, hogy „hát, majd meglátjuk!” Vagy, hogy „majd hívunk, jelentkezünk”, aztán soha senki vissza nem szól. Ha ott valaki megígér valamit, akkor azt biztosra vehetem, hogy úgy is lesz, de ha azt mondja, hogy nem, akkor viszont nincs kecmec. Nálunk a pillanatnyi feszültség vagy kellemetlenség elkerülése végett sokszor összevissza beszélnek, s abból kell kibogoznod, hogy mi van. De ha ebben a rendszerben vagy, itt is tudsz működni, mert már kitanultad. Nem mondom, hogy az egyik jobb, a másik rosszabb, csak mind a kettő más. Csak az egyik átlátszóbb, tisztább, fölösleges köröktől ment meg. Bizonyos szempontból viszont könnyebb dolgozni az itthoni helyzetben. Nálunk rugalmasabbak az emberek. Váratlan helyzetekben mi ugyanis gyorsabban reagálunk. Bármi adódhat, megoldjuk. Mondok egy konkrét példát. A Deutsches Theaterben volt egy előadásunk, és a forgónál beszorult a mikrofon. Láng Annamarival álltunk a takarásban, azonnal szóltunk a díszítőknek, mire ők azt felelték: „Hát igen! De most mit csináljunk?” Erre én megfogtam Annamarit, ő meg kitépte a mikrofont. Aztán már csak nevettek, hogy a magyar lányok milyen leleményesek. Másik példa: orvosnőt játszottam, kitűzős névjegyet hordtam a köpenyemen. Rosszul írták a filmbeli nevem. Figyelmeztettem az öltöztetőnőt, hogy hibás a felirat. „Tényleg!” - nyugtázta, de annyiban is hagyta. A sminkesnek is szóltam. „Nem az én dolgom!” - felelte. Jött valaki a stábból, neki is mutattam. „Jó, mit csináljak?” - kérdezte. Itthon bárkinek megmutathatom, azonnal intézkedik vagy kijavítja. Berlinben időbe telt, míg megtaláltam az illetékes személyt. Ez is hozzátartozik. Ha van egy rendszer és működik, akkor mindenki csak a saját feladatáért felelős. Ha beleszól vagy belenyúl más munkájába, káosz lesz. Mindenki megszokta, hogy csak a maga dolgát végzi. Nálunk egy forgatás olyan, mint az úttörőtábor. Jönnek nyolcán, és megbeszélik, mi legyen. Ott meg az jön, aki azért a bizonyos dologért felelős. És megcsinálja. Színházi csemege volt, hogy Bodó Viktor rendezte Berlinben? Első alkalommal még nem volt könnyű áthidalni a kulturális különbségeket. A „ti üyenek vagytok, mi olyanok vagyunk” nem jó alapállás. A frontvonalak csak nehezítik a munkát. Félreértések születhetnek belőle. De a második munkánk már jó volt. Az Irina Palm sikere után, gondolom, nem volt nehéz londoni ügynökséget találnia. Az angolt beszélem. De amikor Berlinbe mentem, sokkal nagyobb volt a hajtóerő bennem. A motiváció is más volt. Nem éreztem jól magam itthon. Akkor jöttem el a kaposvári színházból. Most egészen jól vagyok, és nemcsak itthon - Berlinben is. De mennék Londonba is. Minden új hely, új lehetőség tágítja az ember agyát, perspektíváját. New Yorkban tavaly hogyan érezte magát? Színpadi produkció volt, magyar-amerikai. Négy hétig próbáltunk a Wall Streeten, egy bank pincéjében. Van ott egy trezor, amelyet 2001. szeptember 11-e óta nem használtak, nem volt rá szükségük. Ott próbáltunk. Nem próbateremben, hanem egy trezorban. Kiadták. Izgalmas helyszín, csak nem embereknek találták ki, hanem aranyrudaknak. Még ablak sem volt rajta. Négy hétig egy trezorban, ahol neon világít. Minden nap be kellett csekkolni, aztán lifttel le a pincébe, iszonyú ajtókon át. Annyit próbáltunk, hogy szinte semmit nem láttam a városból, csak utána, az alatt a három hét alatt, amíg játszottuk a darabot. De minden este, szombaton pedig kétszer. Egy kortárs amerikai szerző sci-fi regénye alapján készült a darab, afféle időutazás volt a Marson. Egy nagy bizniszmen barátnőjét játszottam, de még püóta is voltam, szkafanderben. Az előadás szerencsére nem a pincében ment. Berlinben németül beszél, New Yorkban angolul játszott, évekkel ezelőtt, a Szökés Budára című koprodukciós filmben szlovákul... ... de azért nagyon félek az üye- nektől. Rendesen meg kell tanulnom a szöveget, hogy biztos lehessek magamban. Ha válogatásra hívnak, nem mondhatom, hogy kérem előre a szöveget, mert azt hűlnék, hogy béna vagyok. Eleve rossz helyzetbe hoznám magam. így nem marad más: magolok, mint egy eszelős. Ott, a helyszínen. De már a némettel is elboldogulok. Az a nehéz, amikor az ember nem tud improvizálni egy nyelven. A német szövegből, ha el is akadok, valahogy csak kijövök, de az angolban még nincs üyenfajta gyakorlatom. Abban még nem vagyok annyira járatos. Ha angol nyelven játszom, akkor még műidig ott vibrál bennem a félelem. Egészen más beszélni és egy leüt szöveget hibátlanul elmondani. Nálam sokszor az a gátja a dolgoknak, hogy nem bízom magamban. Nem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. A londoni ügynököm is azt mondja: szerinte sokkal jobban tudok angolul, műit amit képzelek magamról. Önostorozó típus vagyok, de a tudásvágyam szerencsére komoly hajtóerő. Berlinben most már minden jel arra utal: jó úton halad. Én is úgy érzem, hogy előre mennek a dolgok. Természetesen sakkozni is meg kell tanulni, hogy mikor mire mondjak igent vagy nemet. Néha rosszul kombinálok, vagy éppen türelmetlen vagyok. Előfordul, hogy siettetem a dolgokat. Mások szerint nem kellene. Ök azt kérdezik: „Mit akarsz még?” Én meg erre azt válaszolom, hogy: attól függ, kihez vagy mihez mérem a lehetőségeimet. Mondok egy extrém példát: Angelina Jolie-hoz képest biztos, hogy le vagyok maradva. Két Oscar, hat gyerek. Vagy ha csak egy korombeli német színésznőhöz mérem magam, aki már tizenöt éve nyomja az ipart, akkor bizony azt érzem, hogy kevés. Ha viszont azt veszem, hogy öt éve még nem is tudtam németül, akkor vállon veregethetem magam. Van egy magyar barátnőm Berlinben, áld ugyan más területen dolgozik, de igaz, amit állít. Mi valóban más startvonalról indultunk. Néha én is úgy érzem: kelet-európai vendég- munkás vagyok Berlinben. Az nem olyan érdekes, hogy Magyarországról jöttem. Ha Párizsból költöztem volna oda, az igen! Az többet jelentene, izgalmasabb lenne nekik. Üzleti szempontból is. Mert van a szakma, és van a piac. Ezt azért ne felejtsük el! A német film számára Franciaország erősebb hely, mint Magyarország. Egy francia színész- szél több pénzt be lehet hozni egy koprodukcióba, mint velem. Az, hogy én magam mögött húzom a magyar filmipart, csak nekem érdekes. Én ezt élvezem, de az ő szemükben ez nem azt jelenti, hogy akkor üzletileg is érdekes vagyok számukra. Ezzel együtt nagyon nyitottak velem a németek, sokan hisznek bennem, igazán jó fejek. De hogy én mennyit érek a nemzetközi piacon azáltal, hogy Magyarországról jöttem, azon nem lehet változtatni. Ez tény. A Tetthelyben milyen szerepet kapott? Két részben játszottam. Leszbikus ügyvédnő voltam az egyikben, álzongorista a másikban, de főleg jó gonosz. A Parázsló szenvedélyek dmű német sorozatban Laura Borows- kyt, a fiatal grófnőt játszotta Maximilian Schell partnereként. Lehet, hogy a Soul Kitchen rendezője, Fatih Akin is abban látta? Ó az Irina Palmot látta, de a legelején még egy ázsiai lányt akart a szerepre. A felesége szólt neki, hogy „Ott az a lány az Irina Palmban!”, próbálja meg őt. Oké, rendben, felelte. Találkoztunk, azt mondta: „Itt a forgatókönyv, ez a szereped, szeretném, ha eljátsza- nád.” Casting? - kérdeztem. „Nem kell” - mondta. Azonnal elvállaltam. „Előbb olvasd el!” - biztatott. Felesleges, tudom, hogy elvállalom. „De akkor is! Aztán majd szólsz, hogy igen.” Elolvastam, felhívtam, és közöltem vele, hogy igen. Talán van valami rázós jelenet a filmben? Nincs. Csak van a dolgoknak egy megszokott menetük. A nagyok így csinálják. Az ember nem vállal el addig semmit, amíg nem olvasta el. Németországban van egy rend. Megkapod a könyvet, elolvasod és válaszolsz. Nem úgy, mint nálunk, hogy „volna egy szerep, jó?” Jó! De ha megkérdezed, hogy mi lenne az, már furcsán néznek rád. Persze egy olyan rendezőnek, mint Fatih Akin, aki a Fallal szembeni adta a világnak, bárki igent mondana, még ha nem is tudná, mire hívja. Én is rögtön tudtam, ki ő. Németországban nagyon jól cseng a neve. Jött hozzám a tévészerelő, meglátta a forgatókönyvet az asztalon, és ő is elcsodálkozott. A történet egy hamburgi étterem tulajdonosáról szól. Olyan „hazafilm”. A németek annak nevezik. Arról a vüágról szól, ahonnan a rendező jött. A legjobb barátja játssza a főszerepet, akinek az életben is van étterme, az ő viszontagságait láthatja a néző. Én egy masszőr vagyok, fiziotera- peuta. Meghúzza a derekát a férfi, és hozzám jön, hogy segítsek rajta. Nem olyan nagy szerep, kisebb, mint az Irina Palm-beli, de így is nagyon jó. Az első jelenetemet vagy harmincszor felvettük. Hányszor? Harmincszor. De én nagyon szívesen megcsinálom akár harmincszor is, harmincféleképpen. Nekem ez játék, Fatih meg energikus. „Most jobban figyelj rá!... Most legyél vele kedvesebb!... Most viselkedj undokul!” Sokféle verziót kért, hogy a végén, amikor már egyben van a dolog, lássa, hogy mi az, ami a leginkább odapasszol. Magyar film? Pejó Róberttel dolgozom a Látogatók című pszichothrülerben. Osztrák-svájci-magyar koprodukció. Milyen a közérzete, ha mondjuk két hónapig nem áll kamera előtt? Az a jó, ha az ember úgy él szabadon, hogy közben tudja, mi következik, milyen munka. A bizonytalanságot nem szeretem. De ha úgy vagyok szabad, hogy egy hónap múlva forgatok, azt nagyon élvezem. Az a legjobb. Persze olyankor sem unatkozom. Koncertjeink vannak a zenekarral. Különböző pu- bokban lépünk fel. Nemzetközi együttes, jó velük énekeim. Közben nőnek, erősödnek, terebélyesednek a berlini gyökerei. Érzem, hogy egyre stabüabban állok. Berlinben is van gazdasági válság, csak más startvonalról indul. Az ügynököm pedig azzal nyugtat: bármi van, filmet akkor is néznek az emberek. Ha máshol nem, akkor a tévében.
