Új Szó, 2009. június (62. évfolyam, 124-149. szám)
2009-06-06 / 129. szám, szombat
Haumann Péter: „Nem dolgozom olyan ütemben, mint korábban. Esténként sincs annyi dolgom, mint gondolná, tehát nem vagyok kimerítve. Nem baj!" Ereje, s kedve is lenne hosszan utazni az éjszakába Anyahajóján, a Katona József Színházban volt az utolsó bemutatója ebben az évadban, de a nyarat sem piheni végig. Básti Julival játszik majd a keszthelyi Festetics-kastélyban. „De többet fogok bicikliz- ni” - mondja Haumann Péter, mert akármennyit dolgozott is az elmúlt hónapok során, úgy érzi: kimerülve azért nincsen. SZABÓ G. LÁSZLÓ Azt sem hallom tőle, hogy mennyire várja már az évad végét. Jól van. Formában van. Színe van. Nem panaszkodik, legfeljebb konstatál. Az idő múlását is azzal a megállapítással veszi tudomásul, hogy: „Már az évszakok is összemosódnak, mint ahogy a hétfő is a szombattal. A borongós őszt ugyanúgy élvezem, mint a kemény hideget vagy a rekkenő hőséget. Ebből kiderül: nagyon mohón vágyok mindenre. Mohón és mélán.” Ma is biciklivel jött a színházba? Nem, ma nem. Megválogatja a napokat, mikor ül nyeregbe? Mostanában éppen eleget bicikliztem, hiszen délelőttönként próbáltam, este meg játszom. Ma szombat van, ilyenkor üres a város, nyolc perccel értem be hamarabb, mint biciklivel. Ami azt jelenti, hogy huszonegy perc helyett tizenhárom perc alatt. Autóval ennyi a differencia. Biciklivel viszont sokkal szórakoztatóbb az út. És hasznosabb. Bár történnek furcsaságok. Nemrég például rám dudált valaki. Látta, hogy iparkodom. A dudaszóból éreztem, hogy agresszív, pökhendi, szarházi alak. Dudálj rám, s megmondom, ki vagy? Tulajdonképpen egész jól eligazodom a duda szerint. Ez is a mesterségemhez tartozik. Nyugodtan megálltam az autója előtt, keresztbe tettem a biciklit az aszfalton, behajoltam hozzá szépen, s halkan megkérdeztem: segíthetek-e valamiben? Megismert az ipse, erre még pipásabb lettem, mert megijedt. Mert mi van, ha nem ismer meg, vagy nem én vagyok? Akkor mit mond? Szóval nem szeretem ezeket az embereket. Haragszom rájuk. Tegnap reggel, ahogy a próbára érkezett, láttam, nemcsak remek bringája - trendi kesztyűje is van. A gyerekektől kaptam. Van egy faterjuk, akinek a színészeten kívül más dolgai is vannak, ezért van mit ajándékozni neki. Szörnyű lehet olyan embernek ajándékot venni, akinek nincsenek dolgai. Nem pipázik, nem horgászüt, nem biciklizik, nem csinál semmit, csak ül, aztán hazamegy, megiszik egy üveg sört, eszik hozzá egy kis chipset... az én életem szerencsére sokkal mozgalmasabb. És van sisakja is. Bármüyen hülyén nézek is ki benne, kell, hogy legyen. Elenged- heteden. A cipő lehet bármüyen, de a bringa! Drága jó bringa az enyém, nincs mese! A Tour de France-ra mikor nevez be? A franc se tudja! Na jó, ez az egész bevezető csak azért kellett, hogy megkérdezhessem: szakmailag, az elmúlt pár évet tekintve, kényelmes nyeregben ül, vagy már töri a fenekét? Van, amikor lópokrócon ülök, nem nyergen. Én a jó mestermunkával kikészített nyerget szeretem. Viszont vannak dolgok, amelyeket épp ennek a durva lópokrócnak köszönhetően tanultam meg. Például? A „lovat” kezelni. De nincs baj, bírok én ezen is ülni. Majd megcsináltatom a régi nyergemet, és visz- szaülök arra. Az szebb tartást eredményez. Van hely, ahol megreparálják? Már keresem, és egyszer talán meg is találom. Úgy tűnik, hosszú életem lesz, mert egyelőre sehol semmi. A Katonában változadanul az a helyzet, hogy a megajánlás az én irányomban kevesebb, mint korábban. De ez üyen pálya! Az exkluzívabb szerepeket most más színházakban találom meg. Ebben a pillanatban csak a Centrálban, ahol van szerencsém A velencei kalmárban Shylockot játszani. A Madáchban a Producerekben, az Operettszínházban A víg özvegyben, a Játékszínben a Bubusban vagyok látható néha-néha. A Katonában négy darabban. A Vadkacsában, a Macbeth- ben, a Sáskákban és A hős és a csokoládékatonában. Kedves, jó darab, de nem kell belebolondulni. A legfontosabb persze A velencei kalmár Shylockja. Nagyon erős képzetem van erről a szerepről. Azon kívül hihetedenül feldühített a Hol- lán Ernő utcai antiszemita megmozdulás, majd később a „színesek” felvonulásán történt atrocitás. Ez úgy mind közbejött, ami most itt zajlik, és ez némiképp befolyásolta az én játékomat is. Igenis, kitünte- tően pártfogóan kell viseltetni a szereppel kapcsolatban. Ma például egy förtelmes dolog történt velem. A biopiacról jöttem ki, és látom, ott áll a Jobbik standja. Két nagyon jó arcú srác és egy csinos hölgy. Szeretnék üyen szép, nyüt, kulturált arcokat látni az MSZP soraiban is. Fel van írva, hogy Jobbik. Semmi gond. Odamegyek, és nézem a kiadványokat, a szórólapokat. Ilyeneket raknak be a postaládámba. Megakad egyen a szemem, sokkoló a címe. Látja az egyik, hogy érdeklődéssel nézem, s szól, hogy hadd adja oda nekem. Megköszöntem, elbúcsúztam, elindultam. Négy vagy öt méterrel voltam csak távolabb tőlük, amikor azt hallom a hátam mögött: „SZDSZ-es szavazó!” De egy rossz hangsúllyal. Megfordultam, s kérdőleg néztem rájuk. Az egyik elpirult, és azt válaszolták: „Nem mi voltunk!” Na, ez a zavar végképp eldöntötte a délelőt- tömet. En, a más gondolkodású odamegyek, ők szívesen fogadnak, a beszélgetés korrekt és jó, majd hármuk közül az egyik szemét megjegyzést tesz. Honnan veszik? És még el is púul az egyik, ahelyett, hogy vállalná a ,jobbikságát”. Lehetett látni a tartásán, hogy érezte a képtelenséget. Gondoltam, ha visszamegyek, olyan vagyok, mint ő. Nem mentem. Az efféle dolgok keményen motiválták, hogy Shy- lock olyan lett, amüyen. Shylock szerepe egyébként sokkal színesebb, mint ahogy a színház láttatja, de nem olyan vüágot élünk, ahol most mindent nyugodtan megmutathatnánk, ahol egy embert teljes színképében ábrázolhatnánk. A bírósági tárgyalásnál hálistennek csendet tudok teremteni. De ki kell, hogy nézzek. Boldog vagyok, hogy ebben a córeszben adódott egy üyen lehetőség. Pedig Shylock nem az a szerep, amely az egész estét viszi. Mégis örültem neki, mert az ember vágyik az üyen helyzetben egy felelősségteli megbízatásra. Élvezem, hogy a mozdulatnak ereje van, nem kell hozzácsapni még valami mutatványt, vagy olyan extra többletet, ami ldvánná magyarázni a szerepet. Ha én pontosan és szavahihetően igyekszem elmondani a szövegem... ... márpedig úgy mondja. Hitelesen, dermesztő pontossággal. Akkor az helyt áll magáért. Én ezt nagyon élvezem. Már csak azért is, mert az utóbbi időben nagyon sok konfliktusom volt a színházi környezetemmel. A megjelenítésnek ugyanis különböző formái lehetnek, de a tartalom eredendően nem térhet el az írói szándéktól. Egy verset sem lehet úgy elmondani, hogy közben a színész hátraköti a költő sarkát. Sokszor beszélnek arról, hogyan kellene Shakespeare- t játszani. Honnan tudják? Jól elmondani a szerepet nagyon is betölti a színészet feladatát. Bár négy színházban játszik, azt mondja, nem érzi fáradtnak magát. Nem, mert igazából csak a Katonában vagyok jelen. S ha most például a Vígbe hívnák egy szerepre, elmenne? Az első kérdés, ami felmerül bennem: egy üyen hatalmas térben, ahol 300-350 néző helyett 1100 ember foglal helyet, meg tu- dok-e szólalni úgy, hogy az az első sorban ugyanolyan érvényes legyen, mint az utolsóban. Ez engem is érdekelne. De hiszen hangüag is rendben van. Igen, az rendben lenne, de a színházi viselkedés! Ne legyen sok elöl, és ne legyen kevés hátul. Anélkül, hogy elektronikai trükkök közrejátszanának. Hitelesen szóval tartani ennyi embert egy olyan színházban, ahol jó az akusztika, de nincs semmi más segédeszköz, mint a régi színész jelenléte, aki nem öblögeti és nem zengeti a hangját. Ne legyenek üyenfajta félelmei, búja ön erővel is, hitelességgel is. Akkor elmondok valamit: házaltam a Hosszú út az éjszakába című darabbal. Könyörögtem, hadd játsszam el, épp az előbbiekre hivatkozva. Nem kellett senkinek. Általam nagyra becsült emberek azt mondták: hosszadalmas a darab, nehezen mennek ki, és későn jönnek vissza a szereplők. Azért mert unalmasan játsszák a „színházisták”, mondtam. Teijengős, persze, hogy terjengős, mert ha a rendező rázza a lábát, akkor valószínűleg a közönség is. Ugyanis beletesznek valamit, ami borzolja a nézők idegeit. Pedig egy jó író jó mondatához nem kell hozzátenni semmit. Annak ereje van. Azt elég úgy megszólaltatni, ahogy kell. Sajnos, már el is szoktunk ettől az erőtől. Mint ahogy az ember lassan már magával sem beszélget. Lánya, Petra, aki ugyancsak ezt a pályát választotta, ott ül ön mellett A velencei kalmárban. Nagyon jó érzés. Megfoghatom a kezét a tapsnál. Már anélkül is tudunk kommunikálni, hogy egymás szemébe néznénk. Érzem a sugárzásából. Természetesen ő is az enyémből. Nyugtázzuk egymást. Egy se vége, se hossza tévésorozatban is együtt szerepeltek nemrég. Igen, egymás mellett vagyunk Jóban Rosszban. Az volt Petra feladata, hogy egy félreértésből eredően gyűlöljön engem - apa-lány kapcsolat! -, a történet során aztán kiderül, hogy minden másképp volt, pont fordítva, így rendeződött is szépen a viszonyunk. Nem lehet könnyű neki, de a fiának, Máténak sem, aki szintén a színészetet választotta. Felvettek egy súlyt a hátukra, és megérkeztek oda, ahol már féltenem keü őket. Ráadásul beszűkültek a lehetőségek. Nem beszélve arról, hogy a család mentalitása, az otthoni hangulat, a neveltetésük és a mostani kor között elég nagy a diszharmónia. Ezt még én is eléggé megszenvedem. Máté el is ment Los Angelesbe, ott próbálkozik, hiszen Londonban végzett szmiisko- lát. Nagyon erősen dolgozik, hogy a tízéves korában elhatározott pályát megélje. Kivetette a hálóját, hogy egy aranyhal fennakadjon benne. S Dávid, a nagyobbik fia? Egyetemet végzett, diplomás tanár. De őt is megérintette a pálya. Szerkesztő-műsorvezető szakra jelentkezett a színművészeti főiskolára. Eljutott az utolsó körig, ahol már csak tízegynéhányan voltak, aztán azzal jött haza, hogy: „Apám, a dolog le van zsírozva!” Mármint, hogy kiket fognak felvenni. És ki felvételiztette őt? Vitray Tamás és Horváth Ádám. Vitray azt kérdezte tőle: „Kihez hasonlítasz jobban? Apádra vagy anyádra?” Ha valakiben ennyi tapintat nincs, hogy egy fiatalembert ne terheljen a viszonylag ismert apjával. .. hát miért kell üyet kérdezni?! És Horváth Ádám? Tőle azt a feladatot kapta, hogy keressen valami hasonlóságot az Isaura, a Dallas és a Szomszédok között. Ez is remek kérdés! Azt kellett volna mondania, hogy egy kalap szart sem érnek. Müyen darabban játszik a nyáron Keszthelyen? A Fekete Péterben. Forgatni nem fogok. Benne lettem volna egy magyar fűmben, de aztán szóltak, hogy nem lesz belőle semmi, mert nincs rá pénz. Később mégis lett, de anélkül, hogy velem közölték volna, másnak adták a szerepet. A castingosnak vagy a producernek hirtelen más ödete támadt. Ilyen lett a szakma. Nem is szólnak, hogy nem te, hanem más. Ilyen időket élünk. Úgyhogy nem dolgozom olyan ütemben, mint korábban. Esténként sincs annyi dolgom, mint gondolná, tehát nem vagyok kimerítve. Nem baj! Délutánonként, ha csak tehetem, alszom egyet, s ami még fontosabb: pizsamában. A velencei kalmárt is a Festetics-kastélyban mutattuk be. Szeretem azt a környezetet. Jó haüani a friss csapolást a söntésben. Olyankor műidig nyelek egyet, és alig várom, hogy jól megcsináljam a jelenetet, és mehessek a büfébe. Egy jó krigli sörre. Egyébként nem vagyok nagyon sörös. Inkább a száraz fehérbort szeretem. Annak is a fűszeres zamatét. Én már úgy tudok bort kóstolni, olyan szakszerűen, hogy nincs az a borosgazda, aki - miután a többiek kimentek - azt ne mondja, hogy:, Akkor most mutatok még valamit magának!” És akkor hátramegy a pince mélyébe, és magának is lop egy kicsit a saját borából. Mert annyira irigyen vigyáz rá...
