Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-02 / 100. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI 1 SZALON I Egy kis szalonnak habos ablakábul egy édes szonatin ütemje száll. Egy ház előtt szerelmi randevú van, a lány nyakán kígyózva leng a sál. SOMLYÓ ZOLTÁN: NYITOTT KÖNYV 2009. május 2., szombat 3. évfolyam, 18. szám Ha minden jól megy, az október 4-én megrendezésre kerülő Bihari-emlékkoncerten a hazai ötventagű cigányzenekar is fellép Banyák úr szerint az igazság - avagy ne fogjon senki könnyelműen... Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pen- getésihez, pontosabban: ne újon cikket a cigányzenéről meg a magyar nótáról, aki nem tudja „fülhallásból” megkülönböztetni a dórt a molltól, egyezünk meg a beszélgetés elején Banyák Istvánnal. Zenész múltamnak hála, alkalmas vagyok a feladatra - Bihari muzsikájától a flazsolettig így sok mindent megvitatunk... LŐR1NCZ ADRIÁN „Huszonhét évig zenéltem külföldön - mondja a hetvenéves prímás s elmondhatom, hogy megannyi zenésztársamhoz hasonlóan, nagyon nehéz sorsom volt. Elhatároztam magamban, hogy ha elismert leszek, nem úgy fogok viszonyulni a fiatal, feltörekvő muzsikusokhoz, mint én- hozzám viszonyultak annak idején az öregek; hanem támogatni fogom őket, amiben csak lehet. Ez volt az egyik oka annak, hogy amikor letettem a vonót, életre hívtam a Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Társulását. Hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, elhatároztuk: fölélesztjük Bihari János emlékét. Híres prímás és zeneszerző volt egykor Bihari, s tudtuk róla, hogy Abonyban született - csak azt nem, hogy melyikben. Mert több ilyen nevű település van a határon innen és túl, ám magyarországi kollégákkal közösen sikerült kiderítenünk, hogy nagyabonyi volt. Ebben a csallóközi faluban már 1964 óta szerveztek Bihari-emlékünnepsé- get, ám ez a rendszerváltást követő években kifulladt. Tizenhárom évig szünetelt; végül úgy gondoltuk, ideje lesz visszaadni a rangját. Lementem Pestre, tárgyaltam Boros Mátyással, a Bihari Együttes vezetőjével, aminek az lett az eredménye, hogy a tizenöt tagú zenekarba beépítettem a mi muzsikusainkat, és fergeteges koncertet adtunk. A Bihari-napok egyik mozzanata volt Nagy- abonyban az ökumenikus isten- tisztelet, melyen magam is részt vettem. Állunk a templom előtt, ott volt Magyarország szlovákiai nagykövete is, és arról beszélgetünk, mik a további terveink. Állítanánk egy szobrot Biharinak itt, a szülőfalujában, mondom, mire egy helyi közbeszól: Mit gondolsz te, az csak úgy megy?! Arról te mondjál le, mert abból nem lesz semmi... Mondom neki: Nézze, uram, én ide misére jöttem, nem személyeskedni, de annyit megígérhetek magának, hogy egy éven belül állni fog Bihari János szobra...!” Szépen, sorjában... „Hát áll is - igaz, nem a nagyabonyi kertek alatt, hanem Dunaszerdahely belvárosának egyik forgalmas pontján. Majd félmillió koronába került, s örül a szívem, ha látom, hogy a városba látogató turisták fényképezkednek előtte. Farkas Jancsi kollégámmal hónapokig jártuk a várost és a községeket, míg összegyűlt a pénz; hála érte a csallóközi magyar népnek, a városházának, meg a kultúrmi- nisztériumnak. A város három- százezerrel, a kulturális tárca meg ötvenezerrel támogatta a szoborállítást. így haladtunk fokozatosan, lépésről lépésre - a társaság megalakulását követő első évben a Bihari Együttessel adtunk koncertet, a második évben szobrot avattunk, rá egy évvel meg kikiáltottuk Dunaszerdahelyt a vüág összes roma muzsikusának zarándokvárosává. Aztán pályázatokat írtunk, majd a befolyt összegből tíz, más-más városokban - például Budapesten, Győrben, Pozsonyban és Bécsben - konzervatóriumi tanulmányaikat végző roma gyerekeket támogattunk. Közben több zenekart alapítottunk - tavaly a Bihari János Együttest, idén meg az ötventagú cigányzenekart, mely túl van az első fellépésén, s azt mondhatom, van jövője neki! A pozsonyi roma kultúra napján, a pasienkyi sportcsarnokban három és félezer ember tapsolta meg állva a produkciót. Ha minden jól megy, ami azt jelenti, hogy kapunk rá anyagi támogatást, az idei Bihari-napokon Dunaszerdahelyen is fellépünk, de számos ajánlatot kaptunk csehországi ügynökségektől is. Nem oly egyszerű dolog ötven zenészt felvinni a színpadra, megfelelően kihangosítani őket - arról már nem is beszélve, hogy Nyugat-Szlovákia déli részének szinte minden zenészfamíliája képviselteti benne magát, már a próbát megszervezni is kisebb művészet. De csináljuk. Ezek után azt kérdezni tőlünk, hogy akkor mi most inkább sírunk, vagy bazseválunk, azt hiszem, nem állja meg a helyét...” Cigányzene kontra köcsögduda „Igaz, most sem szárnyal valami nagy magasságokban, de hat éve, amikor életre hívtuk ezt a társulást, a roma zene a padlón volt. Dunaszerdahelyen szinte henteregtek a jobbnál jobb zenészek; hazajöttek a cigánygyerekek a STUK-ból (a Szlovák Népművészeti Együttes rövidítése - a szerző megj.), mert az feloszlott, hazajöttek a Rajkó Zenekarból, meg friss diplomával a széles környék zeneművészeti főiskoláiról, helyük meg nem volt. A Csallóközben élők büszke romák - nem állnak ki konzervatóriumi végzettséggel valamelyik nyugat-európai város utcájára zenélni, mint a keletiek. A múltkor is: Münchenben volt fellépésem, előtte jártam egyet a St. Maria Platzon, hát egyszer csak cigányzene üti meg a fülemet. Kik vagytok, honnan jöttök, gyerekek? Kelet-Szlovákiá- ból, mondják, s szorgosan gyűjtögetik az áruházak előtt a hegedűtokba az érméket, melyeket mások a bevásárlókocsikból szednek ki. Nos, én idehaza összefogtam a fiatal tehetségeket; mert nem igaz, hogy a csallóközi nép már nem szereti a magyar nótát, a cigányzenét. Közelebb áll az igazsághoz, hogy nincs mit szeretnie, nincs színvonalas produkció. Ezt pedig nem a rossz gazdasági helyzet rovására kell írni, hanem azo- kéra, akik kikiáltják magukat nótaénekesnek, aztán szintetizátoron húzzák, ami nagyjából úgy szól, mint a köcsögduda. Ha elvinnének magukkal négy-öt igazi muzsikust, na, annak már más hangja volna...! Nem szeret már bennünket a média sem. A rádiókban nem játszanak magyar nótát, a tévével meg jó múltkor úgy jártunk, hogy meghívtak bennünket zenélni egy élő adásba. Ismerem a dörgést: reggel fél kilencre lent kell lenni Budapesten, kilenckor a hangmérnök beállítja a hangosítást, aztán megy minden, mint a karikacsapás. Nos, előtte még felhívtam a műsor egyik szerkesztőjét, fene se tudta, hogy ennyire fiatal, büszke erő. Azt mondja: minek téblábolnának itt reggeltől, különben sem a hang- versenyteremben játszanak, s hangpróba sem lesz. Teljesen elvette a kedvem, de nem szóltam én semmit, hanem fél kilenckor már ott sorakoztunk a bandámmal, ahogy ülik. Jött a hangmérnök: »Á, Banyák úr, pontos, mint mindig! Hordják csak be a hangszereket, beállítjuk a hangot.« Mondom: pardon, itt valami tévedés lesz, mire nagyot nézett, aztán beálltunk. Amikor az énekesnőnk is megszólalt, a többi stúdióból, irodából összetódult a nép, mert olyat ők évek óta nem hallottak. Mondtam is a bandának a produkció után: No, fiúk, én úgy érzem, felnőttünk Bihari szeüemiségéhez...!” Banyák István: „A Csallóközben élők büszke romák - nem állnak ki konzervatóriumi végzettséggel valamelyik nyugat-európai város utcájára zenélni..." (A szerző felvétele)
