Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-29 / 122. szám, péntek
Békésy György Nobel-díjas postamérnök, aki az orvostudomány-fiziológia terén végzett kutatásaiért kapta a legrangosabb tudományos kitüntetést Száztíz éve született a tudomány vőlegénye 8 Évforduló-tudomány_________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 29. www.ujszo.com (Képarchívum) Senki sem tett annyit Budapest világvárossá fejlesztéséért, mint Podmaniczky Frigyes báró, a Közmunka- tanács elnöke, aki a tizenkilencedik század második felében bő negyedszázad alatt a magyar fővárost korszerű metropolisszá fejlesztette. De ennek ára volt: minden energiáját a közjónak szentelte, így nem volt ideje a magánéletre. OZOGÁNYERNŐ Emiatt nem véletlen, hogy Budapest vőlegényének becézték, a magyar irodalom egyik legnagyobbja, Krúdy Gyula pedig e címen regényben dolgozta fel élet- történetét. Ugyanígy a tudomány is egész embert kíván, így aztán művelői közül sokan megmaradtak magányos farkasnak. Ez a gondolkodásmód már az ókori görögöket is jellemezte: nem tartották teljesen kompiéinak azt a tudóst, aki a házasság igájába hajtotta a fejét. Ezek után érthető Békésy György válasza az agglegénységét firtató kérdésre: „én a tudományt vettem el feleségül”. Annyira igaz volt ez, hogy mivel több tudomány terén is alapos ismeretekkel kellett rendelkeznie világraszóló eredményeinek eléréséhez, csak élete nagy szerelmével, „házastársával” volt ideje foglalkozni. Izgalmas, akár ellentmondásosnak nevezhető egyéniségnek is mondhatnánk: a róla szóló értékelések egyetlen Nobel-díjas postamérnökként jellemzik, aki ráadásul nem is a fizika, hanem az orvostudomány-fiziológia terén végzett kutatásaiért vehette át a legrangosabb tudományos kitüntetést. Pedig se mérnök, se orvos nem volt. Csak reneszánsz érdeklődésű és tudású zseni. Egy olyan magyar, aki kora gyerekkorától késő öregségéig keresztül-kasul beutazta a világot. Csakhogy nem turistaként, hanem a tudomány szenvedélyes művelőjeként ment el még avilág végére is. A szó szoros értelmében beleszületett a vándorló életmódba: diplomatacsalád gyermekeként ugyan Budapesten látta meg a napvilágot 1899. június 3-án, de édesapját, dr. Békésy Sándort kötelezettségei hamarosan Németországba, majd Törökországba szólították, így a kis György elemi iskoláit Münchenben kezdte, majd Konstatinápolyban fejezte be. Egy rövid hazai tartózkodás eredményeképp a budapesti Werbőczy Gimnáziumban tanult egy évet, majd Zürichbe került, ahol 1916-ban érettségizett. Azonnal jelentkezett a berni egyetemre, ahova nem vették fel, mivel még nem töltötte be tizennyolcadik életévét. Hogy kihasználja az idejét, elment műszerésztanoncnak, nem is sejtve, hogy ez az időszaka lesz egyik kulcsa későbbi felfedezéseinek, sőt Nobel-díjának is. Bár 1917 őszén - immár „felnőttként” - megkezdhette tanulmányait a berni egyetemen, viszont hamarosan haza kellett térnie, ugyanis nemcsak az egyetemi tanács, hanem a budapesti sorozóbizottság is észrevette, hogy már elmúlt tizennyolc, így behívták katonának. Annál is inkább, mivel javában tartott a világháború. Minden bizonnyal nem tűnt ki harci kedvével, mert néhány hónap után leszerelték, ennek eredményeképpen 1918 elején visszatérhetett Bernbe, ahol kémiát, fizikát, matematikát és csillagászatot tanult. Vegyészként végzett 1921-ben. Utána doktori tanulmányokat folytatott a budapesti egyetemen, ahol Tangl Károly vezetése alatt a folyadékok diffúziós állandóinak kérdésével foglalkozott. Doktori disszertációját a fizika tárgyköréből 1923-ban védte meg. Ugyanebben az évben elveszítette édesapját, ami nemcsak érzelmileg, hanem anyagilag is nagy csapást jelentett a család számára: a megcsonkított kis országban szinte lehetetlen volt álláshoz jutni. Végül a Postakísérleti Állomás igazgatója, Paskay Bernát megengedte neki, hogy fizetés nélkül dolgozzon a laboratóriumban. Ekkor vette igazán hasznát a zürichi inasévnek: a telefonkagyló gyatra hangjának feljavítását bízták rá. Eredményes munkáját három év múltán azzal jutalmazták, hogy mérnöki állást ajánlottak fel neki. Ettől kezdve pályája meredeken ívelt felfelé: rábízták az 1928-ban átadott új rádióstúdió akusztikájának megtervezését, majd a siker láttán Dohnányi Ernő főzeneigazgató felkérte, hogy készítse el a később legendássá vált hatos stúdió akusztikai terveit. Harmincnégy évesen már magántanár a Pázmány Péter T udományegyetemen, 1939- ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1940- ben nyilvános rendes egyetemi tanárrá nevezik ki. Mivel ebben az időben már komoly kísérleteket folytat a Postakísérleti Állomáson - amely végül is elhozza számára a világsikert -, csak azzal a feltétellel vállalja az oktatói tevékenységet, ha közben előző munkahelyén főmérnöki állását is megtarthatja. Igazán irigylésre méltó helyzetbe került ezzel, amit ekképp jellemzett: „egyszerre két laboratóriumom is lett”. A sors szeszélye folytán csupán négy évig: a második világháború harcai Magyarországra is átterjedtek, 1944. április 3-án bombatalálat érte a Postakísérleti Állomás épületét, Békésy laboratóriuma is elpusztult. Az esetből okulva elhatározta, hogy legalább egyetemi műszereit megmenti, hallgatói segítségével helyezte biztonságba a féltett berendezéseket. A háború befejezése után ugyan az egyik legnagyobb tudományos elismerésben, a Marczibányi-jutalómban részesítik, ez azonban mit sem enyhít anyagi gondjain. Emiatt egyéves kutatói ösztöndíjat kér a stockholmi Királyi (Karolínska) Intézetbe, ahova 1946-ban utazik, mit sem sejtve arról, hogy soha többé nem látja viszont szülőföldjét. Az ösztöndíj lejárta után ugyanis meghívást kap az Egyesült Államokba, ahol saját kutatólaboratóriumot ígérnek neki. Anyagi gondoktól mentesen tizenhét évet töltött el a Harvard egyetemen, ahol lesték minden kívánságát. Ez az egyik oka annak, hogy az 1961-ben kapott Nobel-díját amerikai kitüntetésként kezelik, holott mindaz a felismerés, ami a legnagyobb tudományos elismeréshez vezetett, a Postakísérleti Állomáson született a múlt század harmincas-negyvenes éveinek folyamán. Mindezt a telefonkagyló megjavításának szándéka váltotta ki. Amellett, hogy műszakilag továbbfejlesztette e berendezést, elkezdett foglalkozni a hallás folyamatával, azzal, miként érzékeli fülünk és agyunk a külső rezgéseket. A korabeli elmélet szerint - amelyet még Hermann Helmholtz dolgozott ki a tizenkilencedik század hatvanas éveiben - a belső fülben levő csigában elhelyezkedő Corti- féle szervben az érzékelő szálak berezegnek (rezonálnak) a hanginger hatására. Ehhez az ötletet voltaképpen a hangvilla adta, amely a hangszer rezonátorához (hegedű, nagybőgő, zongora stb. testéhez) szorítva megrezegteti a megfelelő (esetünkben a normál A hang) húrt. Az elmélet számottevő hiányossága viszont az volt, hogy a legmélyebb hangoknál a rezonanciához több méteres érzékelő-sejt kellett volna, ezzel szemben a fülben csak néhány milliméteres szőrsejtek találhatók. Békésy ahhoz, hogy megérthesse, miként működik a fül, a legkézenfekvőbb műszaki megoldásokat választotta: egyrészt állatpreparátumokat készített, másrészt fizikai modelleket állított fel. Az előbbit illetően első nagy felismerése az volt, hogy a hallószerv a halál beállta után még órákon keresztül működik. Ami azt jelentette, hogy a felboncolt kísérleti állattal is „élő” körülmények között végezhette kísérleteit. Rögtön az elején kiderítette, hogy a belső fül csigájának a membránja nincs megfeszített állapotban, mielőtt hanginger éri, ami egyértelműen bizonyította Helmholtz rezonanciaelméletének helytelenségét. Vagyis más módon terjed a hang a fülben, más módon jön létre a hangérzet. A továbbiakban saját fülmodelleket készített, amelyek két-háromszor meghaladták az eredeti élőlény hangérzékelő szervét. A legkisebb az egéré, a legnagyobb az elefánté volt. Ehhez - műszerészként - egy saját mérőműszert, audiométert fejlesztett ki. A Postakísérleti Állomáson folytatott, több mint egy évtizeden át tartó mérésekből sikerült kiderítenie, hogy a belső fül csigájában - függetlenül annak méretétől - állóhullámok alakulnak ki, minden rezgésszám esetén eltérő helyen, ezt érzékelik a szőrsejtek. Csakhogy volt egy nagy probléma: a hanginger gyengesége nem adott magyarázatot arra, hogyan tud a rezgés feldolgozható idegimpulzusokká átalakulni. Békésy fő érdeme annak tisztázása, hogy a csiga felerősíti a hangot: ugyanúgy működik, mint a rádió, lemezjátszó erősítője, csak az ehhez szükséges energiát nem egy külső tápfeszültség, hanem elektrokémiai folyamatok szolgáltatják. Azt már amerikában, 1952-ben tisztázta, hogy a Corti- féle szervben a membrán laza állapotában is 80 mV (millivolt, ezred volt) feszültségkülönbség mérhető, vagyis akárcsak a villamos erősítőkben, itt is van egy gerjesztett alapállapot, amit a szakma elófeszítésnek nevez. A belső fülben felerősített, majd érzékelt hangot aztán idegimpulzusok továbbítják az agyba, amely bonyolult folyamatokkal dolgozza fel az ingert. Sok kérdést meg kellett még oldania, például, hogy miként fedi el egymást két, közeli rezgésszámú hang, mi az abszolút hallás folyamata, de ez után csak idő kérdése volt, mikor kapja meg a No- bel-díjat. Ez kilenc év múlva, 1961-ben következett be. Úgy látszott, végre megállapodott, amúgy is elmúlt hatvanéves. A sors mást akart: 1965-ben leégett a Harvard egyetemnek az az épülete, amelyben Békésy laboratóriuma is volt, így immár harmadszor kellett újra kezdenie az életét (először pesti laboratóriumának pusztulása, másodszor emigrációja után). Ekkor a Hawaii Telefontársaság „kapcsolt”: felajánlotta a magyar tudósnak, hogy a Hawaii Egyetemen berendezi számára az Érzékszervi Kutató Laboratóriumot. Békésy örömmel fogadta a felajánlást, 1966-ban Honoluluba költözött, ahol tovább folytatta kutatásait. Itt hunyt el 1972. június 13-án. Végső kívánságának eleget téve, ősi polinéz szokás szerint, hamvait a Csendesóceánba szórták, hogy újból egyesüljenek a természettel. Hazájában méltóképp ápolják emlékét: az Optikai, Akusztikai és Fümtechnikai Tudományos Egyesület Békésy-díjat, a Postakísérleti Intézet Békésy-emlékérmet alapított, a budapesti Posta- és Távközlésügyi Szakközépiskola és a Műegyetemen akusztikai laboratóriuma felvette a nevét. Fogadott hazája sem feledkezett meg róla: 1985-től az USA-ban is kiadják a Békésy-díjat, amelynek rangját az is jelzi, hogy néha éveken keresztül senkinek sem ítélik oda, ha a jelölt munkássága nem üti meg a névadó által megkövetelt színvonalat. Amikor egyetlen nap után lemondott, a szovjet kormánytól engedélyt kapott, hogy egyszerű állampolgárként éljen tovább, később Permbe telepítették Megtalálták Mihály orosz nagyherceg nyomait? MTl-ÖSSZEFOGLALÓ * II. Lehet, hogy megtalálták II. Miklós fivérének, a cárként egyetlen napig uralkodó Romanov Mihály nagyhercegnek a nyomait; a Kom- szomolszkaja Pravda szerint jelentkezett egy asszony, aki állítja, hogy nagyapja nem más volt, mint Mihály nagyherceg, s az állítást alátámasztó érveket nem lehet egyszerűen elverni. Mihály volt az utolsó cár, mivel II. Miklós az ő javára mondott le, de 1917. március 2-ától mindössze 24 órán át uralkodott, s az ő sorsa a legtitokzatosabb a Romanov családban, mert 1918-ban nyomtalanuleltűnt. Amikor egyetlen nap után lemondott, a szovjet kormánytól engedélyt kapott, hogy egyszerű állampolgárként éljen tovább. Nem sokkal később Permbe telepítették, ahol angol titkárával egy szállodában lakott. A hatóságok nem háborgatták, de akadt egy fegyveres munkásokból álló „civil csoport”, amelynek öt tagja 1918. június 13-ra virradó éjszaka elvitte őt és titkárát. Az egyik résztvevő, Andrej Markov 47 évvel később a helyi történelmet kutató bizottság előtt elmondta, az erdőbe mentek, ő lelőtte Brian Johnson titkárt, majd Mihályt is. Ezután úgy döntöttek, hogy kialusszák részegségüket, s reggel folytatják. Innentől több változat ismert: az egyik szerint reggel eltemették a holttesteket, s elhíresztelték, hogy megszöktek, a másik szerint a két áldozatnak reggelre hűlt helye volt, a harmadik szerint az egész történetet Markov találta ki. Tény, hogy Mihály sorsa máig nem ismert, s hogy sok érv és adat szól a nagyherceg szökése mellett, így például az, hogy látni vélték 1919-ben a turkesztáni Mérv (Mari) város közelében. Nemrég jelentkezett a szerkesztőségben Nagyezsda Lobaseva, aki azt állítja, hogy nagyapja, az 1975-ben elhunyt Berdi Kuzsuk, a mai Türkmenisztán területén fekvő Mari város néhai lakója maga Mihail Romanov nagyherceg volt. Állítását a hasonlatosság és számos egyéb külső jel - az arrafelé szokatlan fehér bőr és szürke szem - mellett nagyapja irataira, s a körülötte történt titokzatos eseményekre alapozza. Az iratokat a nagypapa mindig magánál hordta, de halálakor a tárca - és az emlékként őrzött két nagy briliáns - eltűnt. Az iratok azonban nemrég előkerültek. Ezek szerint Berdi Kuzsuk - ez ragadványnév - mezőgazdasági cselédek gyermeke, írástudatlan volt, s tényleg minden hivatalos papírt ujjlenyomattal „írt alá”. A megsárgult papírokból kiderül, hogy dolgozott többször, több nyelven tolmácsként és expedíciókon, neves tudósok munkatársaként. Gyerekei-unokái türkmén nevet kaptak, de ő orosz néven szólította őket. Volt egy menlevele a területi hatóságoktól, és egy felhatalmazása Vlagyimir Iljics Lenintől, hogy Berdi Kuzsuk a forradalom vezérét bármikor felkeresheti - ez utóbbit az unokák átadták az illetékes múzeumnak. Havonta egyszer egy autó jött, a nagypapa egy hétre eltűnt, majd sok pénzzel jött vissza, 80 évesen még ő tartotta el az egész családot, temetésére pedig még a területi pártbizottságról is eljöttek. Akadt a papírok között egy fotó is, hátán az „analfabéta” Berdi Kuzsuk igen kiművelt írásával. Ezt a lap átadta több írásszakértőnek. Az előzetes értékelések eltérnek, de több szakértő úgy véli, a régi fotón elváltoztatott, s a nagyherceg írására erősen emlékeztető írás látható. Mihail Alekszandrovics (Képarchívum
