Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-23 / 117. szám, szombat
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 23. www.ujszo.com Közös koncertet adott Pavel Šporcl és Varnus Xaver az egyházkarcsai templomban Egy saját útját kereső kamaszlány keservei Helenka szerint a világ Tarantino és Alaine Resnais is meglepte Cannes-t Öreg rendező is hozhat újat Gipsy Way (Cigányok útja) címmel megjelent legutóbbi albumán Bach, Pablo Saraste, Brahms, Hacsatur- jan, Vittorio Monti és Georges Boulanger népszerű szerzeményei mellett a Régi magyar cigánydalt, az Erdélyi fantáziát és Fakó csárdást is megszólaltatja Pavel Šporcl, a fiatal prágai hegedűvirtuóz. SZABÓ G. LÁSZLÓ Zenei tanulmányait 1991 és 1996 között az Egyesült Államok legrangosabb egyetemein végezte olyan mesterek irányításával, mint Dorothy DeLay, Itzhak Perlman és Eduard Schmieder. Azóta a világ leghíresebb zenekaraival koncertezett, többek között a Liverpooli Királyi Filharmóniával, a New World és a Dublin National Symphony Orchest- rával. Gipsy Way című albuma a Romano Stilo közreműködésével készült. S bár a világ legismertebb koncerttermeiben vendégszerepei, Budapest közönsége egyelőre nem találkozott vele. Magyar zenésztársa azonban van már, méghozzá Vamus Xaver, a jeles orgonaművész személyében, akivel a múlt hét végén az egyházkarcsai templomban adtak fergeteges koncertet. Személyesen most találkoztak először, egymás művészetét, előadói stílusát, albumait azonban már régóta ismerték. Első közös hangversenyüket csakhamar újabb követi, hiszen Vamus Xaver már meg is hívta prágai kollégáját. Következő budapesti koncertjeinek egyikén ő lesz az egyetlen vendégművész. Ha hegedű, akkor Vivaldi és Paganini biztosan, mint ahogy Bach és az orgona is elválaszt- hatadan. De épp a Gipsy Way albumán van egy Bach-szerze- mény is, a Gavotte. Ezek szerint... ... igen, Bachot én is nagyon szeretem, és szívesen játszom. Gyönyörű alkotásokat hagyott ránk. Például a Szonáta és partita szólóhegedűre vagy a híres Chac- cone minden idők legszebb, hegedűre komponált zeneműve. Bach számomra a klasszikus zene alapja. S Vivaldi vagy Paganini? Vivaldi a hegedűkoncert megalapítója, az ő műveit azonban sokkal könnyebb megszólaltatni, mint Johann Sebastian Bach szerzeményeit. Bach mélyebben gondolkozik, ebből eredően az előadásmódja is bonyolultabb. A szonátáit is inkább Paganini műveihez hasonlítanám, aki a romantika virtuóza, Bach azonban még nála is igényesebb. Arról sajnos nincs tudomásom, hogy Bach és Vivaldi találkoztak-e valaha, de hogy Bachot inspirálta Vivaldi, hogy a hegedűre írt művei közül nem egyet átírt zongorára, az tény. Életfelfogásban, vérmérsékletben azonban Vivaldi és Paganini között látok hasonlóságot, hiszen mindketten nagyon szerették a nőket. Vivaldi világi pap volt, egy női kolostorban zenekart vezetett, és mint tudjuk, elég gyakran engedett a kísértésnek. Hegedűművészként milyen a kapcsolata az orgonával? Szeretem. Nem állítom, hogy otthon csak orgonamuzsikát hallgatok, de ha beülök egy misére, vagy ha eljutok egy orgonakoncertre, mindig lenyűgöz az a hangözön, amiben ott van részem. Nem véletlenül mondjuk, hogy az orgona királyi hangszer, mert valóban az. Fenséges. Néha előfordul, hogy egy falusi templomban odaülök az orgona mellé, és a saját örömömre eljátszok egykét hegedűre írt művet. Ez persze elég mulatságos, de mindig élvezem. Kár, hogy olyan hatalmas hangszer az orgona. Ez az egyetlen hátránya. Nem vihetem haza. Xaver ezt is megoldotta. Beépíttetett egyet az emeleti lakásába. Remek ötlet. Reggeli előtt kis házi muzsika. Ezzel kevesen dicsekedhetnek. Volt már olyan koncertje, mint most Egyházkarcsán? Hegedű és orgona? Igen. Egyetlenegyszer, Frýdek Místekben, ahol felváltva játszottunk. Gounod Ave Mariáját Xavérral közösen adták elő. Mondhatom: megindító volt. Egy jó akusztikájú templomban, mint amilyen az egyházkarcsai, nagyon jó játszani. S mint kiderült, a két hangszer kimondottan illik egymáshoz. Xavérral pedig már a koncert előtt egy hullámhosszon voltunk. Egy pánsíp, egy furulya vagy egy afrikai dob mennyire illene ahegedűhöz? A húros hangszerek és a zongora hibádan egységet alkotnak, de én ki merném próbálni bármelyik párosítást. Minden rosszban benne vagyok, ami közben jóra fordul. Xavért eddig csak CD-n hallotta játszani. Tetszik, hogy olyan széles a repertoárja, és nem csak klasszikusokat játszik, sőt még az improvizálás is kiválóan megy neki. Nagyszerű muzsikus, akitől a komponálás sem áll távol, ezt már az első album meghallgatása után sejtettem. Ő is virtuóz módon, sőt ördögien bánik a hangszerével, akárcsak ön. Érzékeny ördög, ehhez kétség nem férhet. Bach Chacconejához is magas fokú érzékenység szükséges. Szerintem ez a hegedűiskola csúcsa. A legnehezebb művek egyike. Figyeltem az arcát, amikor Xaver Bach-interpretálását hallgatta. Szinte kiült rá az őszinte (Petr Škvrne felvétele) elismerés. Én meg azt mondtam magamban: két virtuóz, ha találkozik. Nagyon szépen játszott, élvezettel hallgattam őt. Kellemes fellépésű. Rokonszenves egyéniség. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, ahogy a műveket megszólaltatta, akkor csak annyit mondanék: könnyedség. A kisujjában a zene. Ä technikája is lenyűgöző. Kotta nélkül, hibátla- nul játszani Bachot - ehhez komoly agymunka kell. Öröm volt nézni és hallgatni őt, a könnyedség mellett ugyanis méltóság és elegancia is van a stílusában. S amikor a Tavaszi szélt játszotta több variációban? Azt miképpen kommentálta magában? Én csak akkor jöttem rá, hogy ez egy sokak által szeretett magyar népdal lehet, amikor megénekeltette a közönséget. Szép volt, nagyon tetszett. De ahogy más és más „csomagolást” adott a dalnak, más tempót, más színeket, más érzelmi hátteret... arra tényleg csak az üyen érzékeny ördögök képesek. Legközelebb tehát már Budapesten lépnek együtt közönség elé. Utána pedig remélhetően Prágában. Vagy valahol másutt Csehországban. Egy biztos: valami elkezdődött közöttünk. is lássunk, ne csak szovjet filmeket. Amikor nem annak alapján oszlottunk „kasztokra”, hogy mennyi pénz van a szülők számláján, hanem aszerint, milyen zenét hallgatunk. Amikor bizonyos zenekarok koncertjeit rendszeresen betiltották vagy feloszlatták, és a dalaik házilag másolt kazettán terjedtek. Amikor egyes írókról és könyveikről egyáltalán nem, vagy csak óvatosan suttogva hallottunk. Amikor a továbbtanulásunk attól is függött, megfelelő káder-e apuka és anyuka. De ha netán mindez már „nincs meg”, memóriafrissítőként ajánlom Irena Dousková cseh írónő Anyegin ruszki Volt című regényét. Főhőse a tizennyolc éves Helenka Součková, akinek utolsó gimnáziumi évét kísérhetjük nyomon a nyolcvanas évek elejének Prágájában. Ha ismerősen cseng a név, az természetesen nem a véletlen műve: Helenka ugyanis befutott regényhős. Az írónő korábbi, magyarul Weöres Csepel címmel megjelent könyvében nyolcéves dundi kislányként lépett az olvasók elé, hogy a hetvenes évek nor- malizációs időszakán vezessen végig bennünket, gyerekoptikán át láttatva az akkori időszakot. (A Weöres Csepel Csehországban bestseller lett, színdarab is született bele, s a könyvet több nyelvre lefordították.) Helenka tehát felcseperedett, több szempontból is kikupálódott, s bár egy sikerkönyv esetében fennáll a veszély, meg lehet-e ismételni az egyszer már bejött „nagy dobást”, Dousková a történet folytatásával sem okozott csalódást. Ez az irodalmi ambíciókat dédelgető, saját útját kereső kamaszlány iskolai, családi és szerelmi bonyodalmai köré épül. Ezen a látszólag szűk kamaszvilágon keresztül azonban érzékletesen beszüremkedik a regény lapjai közé a nyolcvanas évek elejének Csehszlovákiája; a maga „diszkrét szocialista bájával”. Könnyed stílusú, élvezetes, szórakoztató, iróniával és melankóliával átszőtt, üdítő olvasmány Irena Dousková regénye. Ne lepődjenek meg azon, hogy ha belekezdenek, nem tudják letenni, (me) Irena Dousková: Anyegin ruszki volt. Fordította Csorna Borbála. Kalligram, Pozsony, 2009. ÖSSZEFOGLALÓ Cannes. Quentin Tarantino meglepte a cannes-i közönséget: ezúttal nem a tőle megszokott, erőszakkal teli és vértől fröcsögő mozit vitt kedvenc fesztiváljára: a Becstelen brigantyk a kritikusok szerint az amerikai rendező eddigi legkiforrottabb munkája. A film - Brad Pitt-tel a főszerepben - egy nagyrészt amerikai zsidó katonákból álló csapatról szól, akik fejenként száz nácit akarnak megskalpolni, sőt magát a Führen is meg akarják ölni. A sztori másik szála egy, a nácik elől Párizsba menekülő zsidó lány sorsát követi nyomon. Lehet, hogy a Ponyvaregény után a Becstelen brigantykat is Arany Pálmával díjazzák Cannes- ban? Nem biztos. Ugyanis a 86 éves Alain Resnais-nek, a francia mozi nagy öregjének új alkotását is bemutatták: a Bolond füvek állítólag remekmű, és a fesztivál eddig legjobb filmje. A főhőst - akinek a szó szoros értelmében minden gondolata hallható a filmben - Andre Drussolier alakítja, (o, c, ű) Alain Resnais Cannes-ban (Reuters-felvétel) Vannak könyvek, amelyek azzal „cserkészik be” az olvasót, hogy idegen, ismeretlen világot tárnak fel előtte, és vannak olyanok is, amelyek meg éppen attól válnak vonzóvá, hogy nagyon is ismerős környezetbe vezetnek, a ráisme- rés, az emlékezés rugóit mozgatják meg bennünk, és ettől még inkább a magunkénak érezzük. Azok, akik a hatvanas-hetvenes években születtek, bizonyára jól emlékeznek arra, milyen volt a szocialista Csehszlovákiában tizenévesnek lenni, felnőtté válni. Amikor kötelező volt úttörőnek meg a Szocialista Ifjúsági Szövetség tagjának lenni. Amikor otthon a szüléinktől alig hallottunk dicsérő szót a kommunistákról (többnyire soha), az iskolában viszont a tanáraink a szocializmus egyedüli helyes és igazságos rendszeréről, a párt vezető szerepéről győzködtek bennünket (és mi nem tudtuk, hogy tényleg elhiszik-e maguk is saját állításaikat). Amikor kötelező tantárgy volt az orosz nyelv (s amivel sikerült a gazdag orosz kultúra iránti érdeklődést a minimumra csökkenteni). Amikor házilag batikolt pelenkából varrtunk ruhát és ócska minőségű ruhafestékkel festettük a tomapapucsain- kat, hogy valami „divatos cuccot” vehessünk magunkra. Amikor a magyarországi butikokban szinte extázisba estünk a választéktól, és az ottani mozikba jártunk zarán- doklatszerűen, hogy valami mást
