Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-18 / 112. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 18. www.ujszo.com ______________ RÖVIDEN Csáder László-életműtárlat Pozsony. Elfelejtett pozsonyi modernista címmel Csáder László- életműtárlat nyílik a művész születésének 100. évfordulója alkalmából május 19-én (kedden) 18 órakor a Szlovák Képzőművészeti Unió pozsonyi galériájában (Dostojevského rád 2.). A tárlat június 7-ig tekinthető meg az egykori Művészház (Umelecká Beseda Slovenska) termeiben. Csáder László (Csallóközcsütörtök, 1909. II. 9. - Pozsony, 1975. VIII. 22.) grafikus, tipográfus és fotográfus a modernista fotóművészet és tipográfia követője, több csehszlovákiai magyar folyóirat (Fáklya, Irodalmi Szemle) és számtalan hazai magyarkönyvborító (Madách Könyvkiadó) grafikai tervezője volt. (h) A Lehetséges múlt a Kortárs Magyar Galériában A tű nem vész el, csak átalakul ÚJ SZÓ-TUDÓSÍTÁS Dunaszerdahely. Juhász R. József performer, költő Lehetséges múlt című kiállításának megnyitója volt május 14-én a Kortárs Magyar Galériában. A művész pályáját Szombathy Bálint művészettörténész méltatta. Egyebek között elmondta, hogy Juhász R. József - akit szűkebb pátriájában mindenki Roccóként ismer - műhelye helyileg az érsekújvári moziterem, világszerte pedig a performanszfesz- tiválok helyszíne. Érdeklődése a letűnt és a jelenkor technikai vívmányai iránt nem új keletű. 2005-ben a budapesti Ludwig Múzeumban His Master’s Voice címmel mutatott be művészi perfor- manszot, melynek alkalmával közönség elé vitte tölcséres lemezjátszóvá alakított mechanikus varrógépeit. A kiállítás egyfajta tisztelgés a technikai forradalom két úttörője, Francis Barraud és Thomas Edison előtt. Újkori művészeti alkotásai, mondta Szombathy Bálint, többnyire két különböző rendeltetésű eszköz szintéziseiből születnek. Juhász R. József kedvelt kapcsolódása a lábmeghajtású varrógép és a történetileg azonos kultúrát képviselő lemezjátszó, melyeket csak részben foszt meg eredeti rendeltetésüktől. Nem a rombolás, az értelmét vesztett gép a célja, hanem a hang szabályszerű reprodukciója technikailag nyakatekert módon. A varrógép tűje nem vész el, csak átalakul, más rendeltetést vesz fel. Aművészi „műszereket” az interaktivitás teszi különlegessé, mivel a látogató maga helyezheti üzembe a forgótárcsát, hogy beindítsa a hanglejátszást. A megnyitón Juhász R. József szólaltatta meg saját alkotásait, és fűzött néhány tudnivalót az egyes installációkhoz. A kiállításon többek között megszólal Edison hangja is az első fonográffelvételen. A megnyitón Juhász R. József szólaltatta meg saját alkotásait (Karaffa Attila felvétele) Bodor Ádám volt a vendége a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete irodalmi társalgójának „A szabadság illúziójában élünk” Becses vendége volt május 13-án Pozsonyban a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Magyarul határon innen és túl elnevezésű irodalmi társalgójának, amely a határon túli magyar irodalmi meghatározó képviselőit mutatja be: Bodor Ádám. MISLAY EDIT Látogatása nemcsak azért tekinthető különleges eseménynek, mert személyében a kortárs magyar irodalom neves alakját köszönthettük, akinek műveit mintegy húsz nyelvre fordították le, hanem azért is, mert a köztudottan zárkózott, szűkszavú író ritkán vesz részt író-olvasó találkozón, és interjút sem szívesen ad. „Inkább magánzónak érzem magam, mert író akkor vagyok, amikor éppen írok. Az íróság számomra magatar- tásbelileg nem jelent semmit, az ezzel járó szereplési lehetőségek meglehetősen idegenek tőlem. Én azt tartom, hogy az író, amint megírta a könyvét, jól vagy rosszul, utána már a személyiségével ne annyira igyekezzék befolyásolni a könyv sorsát” - indokolta visszafogottságának okát beszélgetőtársa, Juhász Katalin kérdésére. Pozsonnyal és Pozsonyban szerencsére kivételt tett. Élmény volt hallgatni józan, megfontolt szavait. A Sinistra körzet és Az érsek látogatása szerzője - hogy csak legismertebb műveit említsük - beszélt arról is, hogy különös hangulatú, titokzatos atmoszférájú írásainak hőseiről miért tud meg keveset az olvasó: „Távol érzem magamtól azt az írói pozíciót, amikor mindent tudunk, sőt amikor belelátunk a hőseink gondolataiba is. Számomra az ember akkor is talány, ha éppen én találom ki.” A természet pedig azért kap nagyon fontos szerepet a műveiben, mert: „Szeretem, és jobban is ismerem, mint az embereket. Ez egy olyan érzelmi kapcsolat, ami óhatatlanul belopakodik minden írásba. A természet akármennyire zord és kegyetlen tud lenni, még mindig a személytelen ártatlanság megjelenítője, és ilyen tekintetben is nagyon tisztelem.” Természetszeretete mögött nem a társadalomból való menekülés áll, bár, idézte fel börtönéveit, „kora ifjúságomban meggyűlt a bajom a politikai rendőrséggel, és emiatt, amikor nagyon éreztem magamon a hatalom szigorú, figyelő tekintetét, ha nem is pánikszerűen, de elmenekültem otthonról, Kolozsvárról. Hál istennek volt is hova, mert elég korán kiépítettem a kapcsolataimat a Keleti-Kárpátokban egykét félreeső helyen, ahol meghúzódhattam. Nem akarok magyarázatokkal előhozakodni, hogy mennyiben szolgált ez ténylegesen egy menekvés helyéül, de az tény, hogy ha az ember lelke mélyén létezett a szabadság eszménye, akkor ezeken a helyeken föltétlenül fölszabadult benne ez az érzés.” Azt a két évet, amelyet az ötvenes évek elején, tizenévesen börtönben töltött, nem adná semmiért, mert enélkül nem is vált volna író(Juhász László felvétele) vá, állítja. .Akkor borzalmas volt, de mindvégig tudtam, hogy ez valami őrületes nagy ajándék az életemben. Ha megúszom ép bőrrel, akkor olyan tanulság és élmény, amit egy életen át kamatoztatni tudok. Azt hiszem, sikerült is, bár egyesek megrónak, hogy túl kegyetlenek az írásaim. Én másképp érzem. Bármennyire eltávolodtunk is egy korszaktól, a fenyegető közelsége itt van mind a mai napig.” Börtönéveit azonban direkt módon soha nem dolgozta fel írásaiban. „Megtörtént dolgokat nemigen írok meg, mert azzal, hogy megtörtént, ki is égett rögtön. Amellett én alkatilag csakis kitalált történetek megírására vagyok alkalmas. Engem az izgat, amikor kitalálok egy környezetet alakokkal, s a saját kíváncsiságom az, ami továbbvisz: hogy mi az ördög történhet itt és itt ezekkel az emberekkel.” Azt, hogy miként fog végződni a történet, amelybe belefog, a legritkább esetben tudja, árulta el. ,A történet, ahogy erőre kap, a saját természete szerint alakul is, amíg maga találja meg az útját.” Bodor Ádám nem tartozik a termékeny írók közé. Van úgy, hogy évekig egyetlen sort sem ír le, és nem is foglalkoztatja az írás. Szerinte ez is alkati dolog., Amikor nem írok, sízek, utazgatok, ha éppen alkalmam van rá, a családommal foglalkozom, egy keveset olvasok. Egy életművész vagyok ilyenkor. Evek eltelnek, hogy semmit nem teszek az égvilágon.” A kérdésre, azért utazik-e sokat, mert fiatalon nem volt rá lehetősége, így válaszolt: „Nem. Ha fiatal koromban sokat utazhattam volna, mint ahogy erre vágytam mindig szenvedélyesen, már rég nem utaznék, mert meguntam volna. Mostanában azonban, ha választanom kell, hogy az Alpokba menjek vagy Erdélybe, akkor gyakran Erdélybe utazom. Mert átminősülnek a dolgok. Ahogy öregszik az ember, inkább a meghittebb és az ismertebb tájakat keresi ösztön- szerűleg. Az erdélyi hegyekben rokonságot találok.” A Tátrát is jól ismeri. A fordulat előtt ugyanis nem látogatott túl gyakran haza, az ottani nyomasztó légkör miatt, s az erdélyi hegyek látványát a Tátrával pótolta. Szó esett még sok érdekes témáról: arról, milyen volt az írók helyzete a rendszerváltás előtt Romániában, hogyan működött a cenzúra, mi volt az oka, hogy az ő írásaiba soha nem tudtak belekötni, mi a véleménye művei külföldi fogadtatásáról, mely országokban éreztek rá leginkább írásai lényegére, hogy a munkái alapján született filmek közül melyik nyerte el leginkább a tetszését, vagy hogy Magyarországra áttelepülve „kisebbségiként” milyen tapasztalatai voltak. A rendszerváltozás, mondta, nem változtatta meg írói attitűdjét. „Ötvenéves elmúltam már akkor, olyankor az ember már alig változik. Tulajdonképpen a környezet sem nagyon változott meg. Ugyanott élünk, ahol eddig, csak egy kicsivel más körülmények között. Egy csomó minden sokkal jobb, és a szabadság illúziójában élünk, de alapvetően ez ugyanaz a hely, ami eddig volt.” Munkásságának elismeréseként N. Tóth Anikó vehette át az írószövetség negyedik alkalommal kiosztásra kerülő' Tálamon Alfonz-díját A méltó társra talált irodalmi díj NAGY ERIKA Diószeg. Az eredményhirdetést megelőzően a Szlovákiai Magyar írók Társasága (SZMÍT), a helyi önkormányzat vezetősége, valamint rokonok, barátok, ismerősök rótták le kegyeletüket Tálamon Alfonz 2006-ban felavatott köztéri, életnagyságú bronzszobra előtt. Az SZMÍT részéről Hajtman Béla író, egykori egyetemi barát mondott beszédet Mag Gyula szobrász- művész alkotása előtt. Hajtman, aki Béla von Goffaként lép színre Tálamon Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című könyvében, mintha csak Fonzival beszélgetne, ekképpen szólította meg: „...lefújva a protokoll, nincsen, tisztelt hölgyeim és uraim, sem kedves meghívott vendégek, most Te vagy, s nekem jutott ez a szerep, hogy megszólítsalak. Hát újra eljöttem szobrodhoz. Ezúttal a nyüvá- nosságot is bekapcsolva mondom: Fonzi, gondoltad volna, hogy rólad díjat is elneveznek? Sietek megjegyezni: jól van ez így, mert legalább ilyenkor összejövünk szülővárosodba, hogy jeles prózaíróinkat is veled együtt köszöntsük és méltassuk.” Az ünnepséget Berényi József parlamenti képviselő is megtisztelte, akiről Tálamon említett könyve egyik legendás regényhősét, Pepik Zefstein (cukorgyári) képviselő urat mintázta meg. A koszorúzást követően az ünnepi műsor a Tevel hotel kongresszusi termében folytatódott Ho- dossy Gyulának, az SZMÍT elnökének és Klabuzai Andreának, a város főellenőrének megnyitó beszédével. Ezt követően színvonalas irodalmi összeállításban Kiss Szüvia színművész elsőként a tavalyi Tálamon Alfonz-díjas Duba Gyula, majd a három jelölt: N. Tóth Anikó, Bárczi Zsófia és Szalay Zoltán novellájából olvasott fel részleteket. Buják Andor (szaxofon) és Bohus Zoltán (zongora) neve már egybefont a díjátadó ünnepséggel: negyedik alkalommal magas művészi színvonalat képviselve nyújtottak maradandó élményt a hálás közönségnek. Németh Zoltán Madách-díjas költő, irodalomkritikus elsőként N. Tóth Anikót mutatta be: „Sokrétű, rendkívül gazdag munkásságával N. Tóth Anikó a kortárs magyar irodalom égjük izgalmas, színes egyénisége.” Bárczi Zsófiával kapcsolatban kifejtette, hogy „sokféle hagyományból táplálkozó, sokféle tudást magába építő szöveguniverzumot látogat meg az az olvasó, aki prózáit választja magának társként.” Németh szerint a fiatal és tehetséges Szalay Zoltán írásainak jellemző vonása az, hogy „...az átlagember a hétköznapokban hirtelen minden ok nélkül szembesül a környezet értelmetlenné válásával, a kizökkent világgal és benne önmaga idegenségével, megváltozott egyéniségével.” A bemutatás után Hodossy Gyula felnyitotta azt a borítékot, amely az idei Talamon-díjas prózaíró nevét tartalmazta. Németh Zoltán méltatásában elmondta, N. Tóth Anikó „a most kiosztandó díj által mintegy a nemzedékétől kap visszaigazolást arra az irodalmi tevékenységre, amelyet az elmúlt két, két és fél évtizedben folytatott. Elbeszélései és regénye, színdarabjai és hangjátékai, meséi és mesedrámái, monográfiája és tanulmányai révén nemzedéke egyik legkarakteresebb képviselőjévé vált. Úgy gondolom, N. Tóth Anikóban méltó társra talált a Talamon Alfonz-díj.” Az ünnepség. Balról: N. Tóth Anikó, mellette Tálamon Alfonz édesanyja, velük szemben Bárczi Zsófia és Szalay Zoltán (A szerző felvétele)
