Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-16 / 111. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 16. Szalon 17 „És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje..." Kodály Zoltán szellemi hagyatékáról a köznapokon Kulturális életünkben szinte szokássá vált, hogy hírességeinkről, a népzene- kutatás nagyjairól csak évfordulók alkalmával emlékezünk. ÁG TIBOR A legutóbbi Kodály-évforduló alkalmával, 2007-ben a Lilium Aurum pedagógiai folyóiratában, a Katedrában országos ifjúsági vetélkedőt hirdetett. Annak ellenére, hogy engem neveztek ki a vetélkedő fővédnökének, sajnos nem tudtam kellőképpen befolyásolni a vetélkedő tartalmát. A vetélkedő résztvevői az elméleti kérdésekre többnyire helyes válaszokat adtak, de amikor a népdalok éneklésére került a sor, kiderült, hogy alig akadt olyan résztvevő, aki tisztán el tudta volna énekelni a kiválasztott népdalokat. Én ma nem kívánom a Mester sokoldalú munkásságát méltatni, hisz ezt már sokszor megtettük. Inkább arról szeretnék szólni, hogy az ő eszméi milyen hatással voltak a mi kisebbségi kulturális életünkre. Zenei életünkre (ha van ilyen), zenepedagógiánkra, népzenei mozgalmainkra, beleértve a népdalkutatást és a népzenei hagyományunk továbbadását. Kezdjük a zenepedagógiánál. Sajnálatos, hogy a Mester útmutatásai alapján kidolgozott, s ma már vüágszerte elismert zenepedagógiai módszerből mi csak néhány felszíni módszertani fogást vettünk át. A „Kodály-módszer” lényege, úgy látszik, elkerülte a szakemberek figyelmét. Ez a zenei anyanyelv elsődlegessége, ami alapját képezi ennek a módszernek, erre épül. Ugyan jelen van iskoláinkban (az ének-zenei tankönyvekben) mint tananyag, de a zenei írás-olvasás tanítása nem épül rá. Heti egy órában ezt képtelenség megvalósítani. A zeneiskoláinkban viszont, ahol erre nagyobb lehetőség nyílna, gyermekeink nem ezen nevelkednek. A relatív szolmizáció gyakorlati jelentőségét a mai napig sem tudatosították az illetékesek. Valószínűleg csak azért nem, mert a szlovák iskolákban sem használják. Pedig nagyon eredményes módszer a tanulók belső zenei hallásának fejlesztésére. A Mesternek ezzel kapcsolatban volt egy alaptézise. Ennek lényege a következő: a zenei írást és olvasást párhuzamosan kell tanítani. Úgy, hogy a növendékek lássák azt, amit hallanak, és fordítva: hallják is (hangszeres megszólaltatás nélkül), amit látnak. (A kottával leírt zenei gondolatot, a dallamot). A mi zeneiskoláinkban sajnos csak olvasni tanítják a gyerekeket. A zenei írás csak másolásból áll. A konzervatóriumot végzett zenészek, tanítók, énekesek sem tudnak egy dallamot leírni hangszer segítsége nélkül (tisztelet a kivételnek, de azok sem az iskolában tanulták ezt), mert nem fejlesztették ki a belső zenei hallásukat. A népzenekutatás a mai napig is csak néhány megszállott ember magánügye. Intézményesen ez sosem folyt, de még támogatója is alig akadt. Az eddig összegyűjtött népdalkincs kiadására, a mai viszonyok mellett, még csak gondolni sem lehet. Amit eddig sikerült nyomtatásban megjelentetni, csak Ids töredéke annak, amit néhány lelkes ember itt nálunk eddig megmentett a feledéstől. Mit értünk hagyomány- őrzés és hagyományápolás alatt? Mi az autentikus hagyomány, és mi az, amit nem szabadna teijeszteni? Ez a szlovákiai magyarság népdalkincse, amely ma már meghaladja a 16 000 gyűjtési egységet. (Vajon mi lesz a sorsa?) A Mester sem azért gyűjtötte a magyarság népzenéjét, hogy az a Magyar Tudományos Akadémia adattárában porosodjék. Idézem szavait: „És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.” (Kodály Zoltán: Visszatekintés I., 35.o.) A Csemadok kétévenként rendez népdaléneklési vetélkedőt Bíborpiros szép rózsa címen. Papp Sándor, a Pátria rádió volt igazgatója is szervez országos népdal- versenyt. Csakúgy, mint évekkel ezelőtt, a Csemadok keretében a Tavaszi szél népdalverseny túlságosan formálissá vált, Papp Sándor országos vetélkedője pedig a kellő szakmai gondozás híján ugyancsak a színpadi produkció szintjén marad. Kellő odafigyeléssel és megfelelő szakmai tanácsadással talán eredményesebbek lennének a kisebb régiókban szervezett, népdalt éneklő szólisták, csoportok találkozói. Néhány évvel ezelőtt részt vettem Berzétén a Berkő Polgári Társaság rendezvényén. Écsi Gyöngyi és az ottani református gyülekezet példás rendezvényen adott lehetőséget a környező népdalkörök találkozójára. A tanuló ifjúság körében is találkoztunk hasonló törekvésekkel. A Felsőszeli Magyar Tannyelvű Iskola is évente szervez népdalvetélkedőt a környező iskolák diákjainak részvételével Csillagoknak teremtője címen. Néhány évvel ezelőtt jelent meg az Új Szóban Liszka József Ki miért felelős című írása. Az írásban felvetett kérdésekre ugyan kitől várjuk a választ, ha még fórumunk sincsen, ahol az egyes fogalmakat tisztázhatnánk. Pedig volna mit tisztázni. Hogy csak néhányat említsek. Mi a folklór és mi a folklorizmus? Mi a folklorizmus jövője? Mit értünk hagyományőrzés és hagyományápolás alatt? Mi az autentikus hagyomány, és mi az, amit nem szabadna teijeszteni? Mi a hagyományban a tiszta búza és mi az ocsú? A Csemadok a rendszerváltás után áldását adta a különböző társaságok munkájára, de hogy ezeknek a társaságoknak a tevékenységét egyeztetni is kellene, azzal már senld sem törődött. Melyik társaság hivatott arra, hogy a népzenei hagyományunkat, amely több mint negyven éven keresztül segítette megőrizni az itteni magyarság nemzeti öntudatát, tovább ápolja, gondoskodjék annak tisztaságáról? A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, amely már évek óta nem működik? Vagy az Ének- és Zenebarátok Társasága? Netán az erősen táncközpontú Folklórunió? Megannyi kérdés, amely válaszra vár, csak azután a sok bába között el ne vesszen a gyerek. Ne hagyjuk, hogy azok az értékek, amelyeket eddig megmentettünk, mint holt kincs a láda fenekén maradjanak, mert kell a világító és melegítő erő a következő generációknak is. így őrizhetjük meg magyarságunkat, így él tovább Kodály Zoltán szelleme, világító fáklyaként, zenei anyanyelvűnk megőrzésében. KODÁLY ZOLTÁN 1882-1967 SVETOZNÁMY HUDOBNÝ SKLADATEĽ V ROKOCH 1885-1892 f ŽIL V TEJTO BUDOVE .„ »' TÄSPtEZVE ODHALENÉ,-Zl'UiTÉSÉNKK'& ÉVFORDULÓJA Z PRÍLEZUOSÍ i 128, VÝROČIA ALKALMÁBÓL Kodály kétnyelvű emléktáblája a galántai vasútállomáson (Képarchívum SZALON-VISSZHANG Tisztelt Szerkesztőség! Május 2-án az Új Szó Szalon melléklete Banyák úr szerint az igazság - avagy ne fogjon senki könnyelműen... címmel beszélgetést közölt velem. Szerzője, Lő- rincz Adrián azonban többször pontatlanul idézte a szavaimat, ezt szeretném helyreigazítani. 1. „A Csallóközben élők büszke romák - nem állnak ki konzerva- tóriumi végzettséggel valamelyik nyugat-európai város utcájára zenélni, mint a keletiek.” A mondat nem így hangzott el. De nem is arról van szó, hogy a csallóközi romákban van büszkeség, a keletiekben viszont nincs, hanem arról, hogy a konzervatóriumi vagy ennél is magasabb végzettségű csallóközi roma muzsikusok igyekeznek a képzettségüknek megfelelő helyen és szinten érvényesíteni sokéves tanulással szerzett zenei tudásukat. Az utca nem ilyen hely. 2. „Aztán pályázatokat írtunk, majd a befolyt összegből tíz, másmás városokban - például Budapesten, Győrben, Pozsonyban és Bécsben - konzervatóriumi tanulmányaikat végző roma gyerekeket támogattunk.” Nem pályázatokból befolyt összegekből támogatjuk a dunaszerdahelyi tehetséges roma fiatalok zenei tanulmányait, hanem a dunaszerdahelyi önkormányzat külön erre a célra évente adott támogatásából. Fontosnak tartom ennek hangsúlyozását, mert kevés olyan település van ma Szlovákiában, amely ilyen célra jelentős összeget áldozna. Az érdemből semmit sem von le, hogy az önkormányzat a dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Polgári Társulása megkeresésére szavazta meg a támogatást. 3. „...a tévével meg jó múltkor úgy jártunk, hogy meghívtak bennünket zenélni egy élő adásba. Ismerem a dörgést: reggel fél kilencre lent kell lenni Budapesten, kilenckor a hangmérnök beállítja a hangosítást, aztán megy minden, mint a karikacsapás. Nos, előtte még felhívtam a műsor egyik szerkesztőjét, fene se tudta, hogy ennyire fiatal, büszke erő. Azt mondja: minek téblábolnának itt reggeltől, különben sem a hangversenyteremben játszanak, s hangpróba sem lesz. Teljesen elvette a kedvem, de nem szóltam én semmit, hanem fél kilenckor már ott sorakoztunk a bandámmal, ahogy illik. Jött a hangmérnök: »Á, Banyák úr, pontos, mint mindig! Hordják csak be a hangszereket, beállítjuk a hangot.« Mondom: pardon, itt valami tévedés lesz, mire nagyot nézett, aztán beálltunk. Amikor az énekesnőnk is megszólalt, a többi stúdióból, irodából összetódult a nép, mert olyat ők évek óta nem hallottak.” A történetből kimaradt a lényeg. A szerkesztőt nem én hívtam fel, hanem ő hívott fel engem. Mint később kiderült, az volt a célja, hogy ne legyünk időben, felkészülten a stúdióban, és így ne kerülhessünk adásba. Egy szlovákiai magyar nótaénekesnő ugyanis bosszúból, hogy nem hívtuk őt énekelni, elhíresztelte a Duna TV- ben, hogy pocsékul játszunk. A próba után nem azért jöttek oda hozzánk az emberek, „mert olyat ők évek óta nem hallottak”, hisz Budapesten egész sor elsőrangú cigányzenekar van, hanem azért, mert a rosszmájú beharangozás után kellemesen meglepte őket az, amit hallottak. S végül még egy lényeges dolog. Cáfolom a Szalon egyik korábbi írásának (Sírunk vagy ba- zseválunk, 2008. október 18.) azt a megállapítását, hogy a dunaszerdahelyi Bihari-nap nem elég magas színvonalú, hisz a rendezvényen a szakma legkiválóbb hazai és magyarországi művelői szerepelnek. Ugyanez az írás a sajó- gömöri Czinka Panna-prímásver- senyt azért bírálja, mert ott a Monti csárdás kötelező szám. Czinka Pannának nem maradt fenn egyetlen hiteles műve sem, a Monti csárdás viszont technikailag kiválóan alkalmas arra, hogy sokoldalúan bemutassa a játékos képességeit. Aki ezt kifogásolja, szerintem nem jártas a műfajban. Tisztelettel Banyák István prímás, a Dunaszerdahelyi Roma Muzsikusok Polgári T ársulásának elnöke SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
