Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-16 / 111. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 16. Szalon 13 EGY ÖNGYÜJTÖ FELJEGYZÉSEIBŐL A Nyelv-könyvből TÓTH LÁSZLÓ él M u v é s y e t és G o n d o 1 a t ALUGRAM FOLYÓIRAT A SZALONBAN Olvasásra ajánlom Valamikor nagyon prózát... Valamikor nagyon prózát akartam írni - görcsös erőlködés lett belőle valahányszor. Alter Egon még ma is bele-beleborzong, ha visszagondolok arra a fogcsikorgató akarásra, mindazokra a nekikeseredett stilisztikai-grammatikai erópróbálgatásokra, amit a prózaírás jelentett számomra. A versen kívül egész egyszerűen más nem simult a kezem alá. Egy évtizede viszont a verset nem találom sehol magamban. Az utóbbi időben már nem is keresem. Igaz, az sem keres engem. Nem keressük egymást. A prózám mondatai azonban olykor már kezdenek visszamosolyogni rám a papírról. Jókedvűek, felszabadultak, fütyörésznek, föl- érzik magukat a létben. Magukhoz neveltek, az ujjam mozgását irányító agyi központomat hozzá- s ránevelték arra, hogy pontosan azt tegye, amit ők akarnak a saját világrajövetelük érdekében. Tar- talmüag lehet bármüyen komor az ujjaim alól kiszabaduló mondat, én, aki belülről ismerem, látom rajta, milyen kiegyensúlyozott, struktúrájában milyen boldog, toposzként mennyire azonos önmagával. Szerencsés esetben a legcsekélyebb diszkrepancia sincs a között, ami lenni akart, s a között, amit s ahogy jelentenie kell, illetve amilyen szerepet el kell látnia. Egyszerűen jól érzi magát a létében. A létben. Helyettem is. S végső soron ez is jelenthet némi vigaszt az embernek vigasztalan létküzdelmében: legalább a mondatainak megadatott az, ami neki nem. Lösz vögösz, mondta volt valami ilyesmire Tandori. Las Vegas. Nehezen kezdhető „Minden történet nehezen kezdhető el..- ezek Halápi Yvette, alias Ariadné naplókezdő szavai Grendel Lajos Thészeuszés a fekete özvegy című regényében. A mű narrátorának szerepében is fellépő „fekete özvegy” a mondatot így folytatja: „...mert a kezdet meghatározza a folytatást, s ha rosszul határozzuk meg a kiindulópontot, belegabalyodunk a történetünkbe, amelynek mi minden részletét és zugát egyszerre látjuk, de az idegennek vezérfonalra van szüksége, hogy megértse...” Úgy gondolom azonban, hogy nemcsak a történetmesélés és történetmegértés zökkenőmentességének érdekében kezdhető el minden írásművünk nehezen. Gondjaink legelső fokon abból származnak, hogy előbb munkánkhoz - ha úgy tetszik: történetünkhöz - (megfelelő) nyelvet kell találnunk. Megvan valamiről az elképzelésünk, megvan hozzá a történetünk, de még nincsen hozzá nyelvünk. A műteremtés: nyelvteremtés - alapértelmezésben. De amint a nyelv életre kel, amint elkezdi teremteni és beszélni önmagát, már nemcsak mondani, hanem alakítani, írni, teremteni is fogja a történetünket. Első pillantásra úgy tűnik: minden mű társas vállalkozás: a szerző mellett a nyelv is társszerzője. Nemcsak az alkotó viszi bele a maga tudatosan megőrzött-feldolgo- zott vagy csak genetikailag kódolt tapasztalatait, hanem a nyelv tapasztalatai, hagyományai is belekerülnek. S miként minden entitásnak, nemcsak a szerző, hanem a nyelv tapasztalati tartományai is kettős természetűek: egyfelől magukban hordják a világgal kapcsolatos tudásukat, másfelől a nyelv tapasztalatai önmagára is vonatkoznak. A nyelv nem egyszerűen belekotyog (írás)művünkbe, hanem diktálni kezdi azt. Persze, feleselhetünk, vitába szállhatunk vele, de minden mozdulatunkhoz, megoldásunkhoz el kell nyernünk a jóváhagyását. Ennek híján szétválik egymástól nyelv és mű: olvasunk valamit, de adekvát nyelv híján nem értjük, mit; szavak halmaza tornyosul előttünk, de mindéz csak hablatyolás fülünknek. Előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy bár való igaz: minden mű társas vállalkozás, de a nyelv nem egyszerűen társszerzője, hanem írója, alkotója a műnek, melyhez minket médiumként használ csupán. Magában a műben már nem lehet szétválasztani, hogy abban mi a nyelv által megélt kollektív tapasztalat, s melyek benne a mi személyes tapasztalataink, amelyek a nyelvnek csupán arra voltak jók, hogy hozzátegye őket a maga kollektív tapasztalataihoz, azaz saját magát gazdagítsa velük. Mód, módszer, modor Egy novelláskötetet olvasok. Szép, kerek történetek, gördülékeny mondatok, mondandóorientált cselekményvezetés, érdekes helyzetek, jellemek, konfliktusok, stilisztikailag-nyelvtanilag minden rendben. Ahogy haladok előre a könyvben, úgy kezdődnek viszont velem a bajok. Egyre több mondat fölött siklóm át, mind több egyéb, nem a szóban forgó olvasmányom indukálta gondolat tolakszik az agyamba, kíváncsian előrelapozok, hogy mennyi lehet még hátra (lám, egy kósza adalék nyelvünk természetrajzához), viszketni kezdek, pótcselekszem, unatkozom. Pontosabban: minél tovább olvasok, annál erőteljesebben unom a szöveget. Ennek egyszerű oka van. A kérdéses, magyarul írt - és magyarul szóló - novelláskötet- nek ugyanis nincsen nyelve. Másképpen mondva ugyanezt: ezekből a szövegekből kimaradt a nyelv. A könyvből nem a nyelv beszél hozzám, hanem a szerző. Nem a nyelv mondja benne magát bizonyos történetek meghatározott szavai, mondatai által, hanem az író adomázik, locsog; beszél, de nem beszéltet. Nem bíz semmit a nyelvre, nem figyel rá és nem hallja, lenyűgözik a saját szavai. Jellegzetes esetét adják ezek a novellák annak, amikor a nyelv néma, de fecseg helyette az író. Megtudjuk a kérdéses írásokból, hogy mit gondol történeteiről, szereplőiről, s a világ egyes dolgairól a szerző, de homályban marad előttünk, hogy mint vélekedik ugyanezekről a nyelv. Ha az író jobban bízik saját magában, mint a nyelvben, ha nagyképűen csupán eszközként használja a nyelv szavait, s lealacsonyítónak tartja mintegy médiumként átadni magát, történeteit, élettapasztalatait, világát, mondandóját, szókincsét a nyelvnek, mi más történhetne, mint hogy fecsegni kezd a felszín s hallgatni a mély. A kifogásolt novellákban a szavak egymáshoz való viszonyából hiányzik a feszültség, a konfliktust a mondatok nem hordozzák, hanem csupán elmesélik, a nyelv dimenziójában elsikkad a dráma. Egyre erőteljesebb meggyőződésem, hogy a szerző orkesztrális zenének hallja saját szavait, amitől a nyelv szenved, s ökonómiáért, csendért kiált. írónk minél többet járatja a száját, annál kevesebbet mond. A mód szerepébe a modor lép. Bővebben: ha nem a nyelvünk adja ki beszéd módunkat, hanem egy bizonyos beszédmódot módszerré avatunk, az abban a pillanatban modorrá válhat. Ugye, milyen szép? - kérdezi tőlünk szemét ránk meresztve a szerző, ám szépelgő cikomyáitól a hátunkon végigfut a hideg. Ugye, milyen igaz? -néz ránk önmagától eltelten, s mi nem tudjuk, mire gondol, mert a szavak, mondatokjelentése és a jelentett közti megfelelésnek az égvilágon semmi köze nincs a nyelvi igazsághoz. A legnagyobb igazmondó mindig is a nyelv volt, s marad is. De a legnagyobb formaművész és nyelvzseni is ő. Tizedét nem tudjuk a nyelvről, mint amennyit ő tud saját magáról. A legnagyobb írók mindig is tisztában voltak ezzel az egyszerű igazsággal, és sohasem érezték magukhoz méltatlannak, hogy halhatatlan műveiket a nyelvvel írassák meg. Hogy rá fi- gyelmezve ők csak lejegyezzék, amit az diktál - igaz, olykor csak sugalmaz-nekik. A szó, a mondat még nem nyelv. A szavak és a mondatok összessége sem nyelv. A nyelvet a szavak, mondatok közti csend is adja, a nyelvet az is adja, hogy mit hallgatunk el, sőt, miről nincs is tudomásunk, mi több, a nyelvnek van egy nyelv fölötti és nyelv alatti része (mert nyelvünkben az is benne van, amit nyelvünkkel még, illetve már nem tudunk érzékeltethetővé tenni. Persze, megfelelő nyelven s adekvát nyelvi közegben az ily módon érzékelhetetlen is értelmezhető lesz). Ha az író jól - s jókor - hallgat, írásműve egyszeriben beszédes lesz. Ilyen esetekben tévedés azt hirdetnünk, hogy művét ilyen és ilyen nyelven írta meg, mert a valósághoz sokkal közelebb áll ez: ezt és ezt íratta vele ez vagy az a nyelv. Az inkriminált novellák írója csupán fel(ki-?) használta a szavakat, ahelyett hogy a szolgálatába szegődött volt - hasznára vált volt a nyelvnek. így mi sem természetesebb, hogy a nyelv sem válhatott az ő hasznára. A nyelv mint személyiség „A nyelv képtelen leírni a valóságot” - figyelmeztet Dean R. Koontz nyomán egyik kis esszéjében Fekete J. József (Karámban. Forrás, 2004. június, 6. sz., 3. old.). Szavait a magam részéről helyben is hagynám, ha bizonyos lehetnék abban, hogy valóság mint olyan - létezik. De nem lehetek, nem vagyok. Valóságok vannak, s mivel ezek néző- és nézőpont-, tehát: pillanatfüggóek, egyetlen valóságként egyikük sem ragadható meg. Nem a nyelvben, hanem magában a valóságban, a valóság megragadhatatlanságában rejlik tehát megragadhatatlanságának, leírhatatlanságának - egyik korábbi versem címe szerint: le(b)írhatatlanságának - magyarázata. Főképpen ha abban sem vagyok, lehetek bizonyos, hogy a nyelv szerepe a leírás, valaminek a minél pontosabb megragadása, vagyishogy abban merülne ki a lényege. Meggyőződésem: a nyelv nem eszközünk, hanem társunk. Tőlünk ugyan nem teljesen független, de: entitás - miként a gyermek teljes függetlenségét is balgaság lenne hangoztatni szüleitől -; nem használjuk, hanem élünk vele - még inkább: vele élünk -, alakítjuk, de alakulunk is általa. Diktálunk neki, de ő is sugalmaz, mond, előír nekünk ezt-azt. Az úgynevezett valóság leírására - mely mint mondottam: amúgy sem létezik - azért sem lehet alkalmas, mert maga is valóságot generál. Az a „barna számítógépasztal”, mely idézőjeleim között e pillanatban a nyelvtől kölcsönzött magának testet, megjelenési formát, nem feltétlenül megfelelője - s nem is akar feltétlenül az lenni - annak a barna számítógépasztalnak, melynél ezeket a sorokat pötyögtetem a képernyőre (elvégre mégsem írhatom azt, hogy rovom papírra), sokkal inkább egy nyelvi, illetőleg a nyelv által teremtett valóság, környezet része, semmint közönséges lakberendezési tárgy. Egyetemes Mit tud a szó? Természetesen a szó nem tud mindent. De mindazt tudja, amit az ember nem. Amit az ember még nem, mert a szó tapasztaltabb nála, s amit az ember már nem, mert a szó ősibb, tehát személytelenebb nála. Ha valamivel kapcsolatban elbizonytalanodnánk, figyelmezzünk csak a nyelvre (a nyelvünkre), s ez majd útbaigazít. A nyelv(ünk)ben akkor is benne vagyunk, ha a szavakat s a nyelvet magunkon kívül levőnek érezzük. A nyelv az az egyetemes individuum, melyben mindenki fellelheti magát; ha bizonyos helyzetekben úgy érezzük is: sehogyan sem találunk magunkra - a legváratlanabb pillanatban ránk köszönnek a szavaink. Mit is akartam? Mit is akartam mondani? Konkrétan semmit. Illetve a szó megszokott jelentése értelmében. Nem egyszerűen valaminek a mondása az, amiről most szó van. A nyelv akart ugyanis általam mondatni valamit. A nyelv használ - s használ fel - most engem. A nyelv szándékozik használni - s felhasználni - most engem. De ha nem bízom benne eléggé, vagy nem gondoltam megtanulni valónak, máris rátelepszem, s magamat mutogatom a nyelv egyszerű felmutatása helyett, magamról állítok ki bizonyítványt, nem róla. Nyelv és beszéd Amikor megérkezünk a világba, még nem érkezünk meg egészen. Megérkezésünk a nyelv segítségével teljesedik be s teljesedik ki. Akkor vagyunk itt teljesen, ha már a nyelvünk által is itt vagyunk. A világ megszólít bennünket, felkínálja nekünk a nyelvet, s mi visszaszólunk neki. A világ nemcsak a nyelvet adja nekünk, hanem a nyelv segítségével személyiségünkkel is megajándékoz; nemcsak beszélni tanít meg bennünket - a nyelvvel is felruház. A nyelv mindig múlt idejű, a beszéd jelen idő. A nyelvet a közösség adja nekünk, a beszédben az individuális nyilvánul meg. A nyelvben a történelem lélegzik, a beszéd történetet mond. A nyelv tanítja a beszédet, a beszéd hozzáteszi a nyelvhez, amit tőle vett el. KENÉZ BORBÁLA Még Dusza Istvánt is megidézi Pályi András szép esszéje (A Közép Európa), mely a ’89 előtti időkből indít, egy virtuális (eszményi, belső, emberközpontú, értékközpontú, tehát egészséges szemléletű, óhajtott) világ igényét rajzolja meg, mintha csak azért, hogy a magyar irodalom rendszerváltozás utáni földrajzának egyik szellemi központját is kijelölhesse a rajzon. Mégpedig úgy, hogy az összképet nézve már-már természetesnek tűnik, mindehhez nekünk, szlovákiai magyaroknak sok közünk van, a Csallóközhöz is, az Új Szóhoz is, az Irodalmi Szeméhez is, a Nőhöz is, és a Kalligramhoz. A Pályi-szö- veget, mely a folyóirat idei májusi számát zárja, föltétien ajánlom, részrehajlás nélkül. Pályi Andráshoz (megtoldott ajánlatként) jó társítás egy kisebb, a lap közepén elhelyezett lengyel blokk. Másodsorban Dreff János (Tóth Dezső) prózáját (Az utolsó magyartanár feljegyzései; részlet a 9. órából) , ez mindazoknak bátran ajánlható, akik szeretik az irodalomnak Rejtő Jenőtől Franz Kafkáig terjedő szeletkéjét: „Középiskolai tanárnak nevezzük azt a közoktatásban elhelyezkedett munkavállalót, akinek a szexuális élete bonyolultabb, értsd: eseménydúsabb, hevesebb, részsikerekben gazdagabb, mint az intellektuális.” Nagy Koppány Zsolt prózája (Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk) egy festőt idéz meg, megidézi három, felhívó jellegű című festményének varázsát, s magát a festőt, a maga hétköznapi létét, özvegyét idézve, egyszersmind párkapcsolat és művészet konvergenciáját is: „valahányszor festés közben sóhajtozva kijött a műteremből, hogy nem bírom, nem jó, érzem, hogy nem jó, és legjobb lenne abbahagyni, meg elmenni kamionsofőrnek, akkor én lelkes voltam, bementem, odaálltam a kép elé, és azt mondtam: dehogynem jó, fiam, ez zseniális, én látom, szedd össze magad, fejezd be, meglátod, nagy siker lesz, jó lesz, még egy-két év, és megélünk belőle, na persze nem ez a lényeg, hanem hogy elismerjenek, ó, micsoda pompás ecsetkezelés, ó, micsoda színekés alakok!” Izrael. Tájképcsataközben-Ta- tár György kiváló esszéje kihagyhatatlan: „Jelenleg inkább azok az erők vannak többségben, amelyek számára a kereszt és a holokauszt egyformán allegória, ennélfogva mindkettő elsősorban eszmei-ideológiai trauma.” Aztán a versek, a Kalligram e havi versei nagyon erős sort alkotnak: Térey János, Lanczkor Gábor, Tő- zsér Árpád, Pollágh Péter és Varga Dániel. Folytatódik a Mikes Kelem Kör története (Karátson Endre), ezúttal az öncenzúra a téma: „Kibédi Varga Sándor felvetette a kérdést, hogy el kell-e érni az öncenzúra teljes felszámolását: vajon egy öncenzúra nélküli élet boldogabb-e?” Egyébként pedig a film és a színház áll a lap középpontjában. Sándor Iván szövege (Gábor Miklós arcai, szerepei) több mint emlékezés, a színész és író Gábor Miklós pontos története. A Máté evangéliuma című Pier Paolo Pasolini-forgató- könyv (Lukácsi Margit fordítása) kuriózum s csemege. S kétségtelenül ez mondható el a Kosáryné Réz Lolát megidéző összeállításról is: Kádár Judit beszélget az író unokájával, Kosáry Judittal, természetesen megidéződik a közbülső generációt képviselő Kosáry Domokos is; az összeállításnak része Kádár Judit tanulmánya is: A gyengéd férfiak korán haltak (A történelmi önreprezentáció feminista megújítása Kosáryné Réz Lola regénytetralógiájában). A Pályi-esszé után ezt olvastam el másodikként a Kalli- gramból, nagy élvezettel; KRL kritikusai, mondja a szerző „nem vették észre, hogy a tetralógia egyfajta pastiche: női nézőpontból dekonst- ruálja a családtörténetbe szőtt meséket”. Olvasásra ajánlom.
