Új Szó, 2009. május (62. évfolyam, 100-123. szám)
2009-05-02 / 100. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁJUS 2. www.ujszo.com Tükör SZABÓ G. LÁSZLÓ Sétált Cannes-ban, a Riviérán 1955-ben Törőcsik Mari, amikor a Körhinta fergeteges sikerű vetítése után valaki hátulról befogta a szemét. Felfedezte őt a tömegben, utána szaladt, és anélkül, hogy megszólalt volna, úgy ölelte magához a fesztivál forgatagában. „Ne hülyéskedj, ki vagy?” - kérdezte a még főiskolás színésznő. „Jean Cocteau!” - jött a válasz. Jean Maurice Eugéne Clément Cocteau akkor már neves filmes volt, forgatókönyveket írt és rendezett, A Szép és a Szörnyeteg, a Rettenetes szülők és az Orfeusz világszerte híressé tették. írni meglehetősen korán, tízéves gyerkőcként kezdett el, első versei tizenhat éves korában jelentek meg Jean Cocteau által világosan nyomtatásban, de tíz évvel később, 1917-ben már Szergej Gyagilev párizsi Orosz Balett társulatának írt balettet Parádé címmel, amelynek díszletét Pablo Picasso tervezte. Vele is, akárcsak Modiglianival, Max Jacobbai és Apollinaire-rel, a Montparnasse művésznegyedében ismerkedett meg. Ott, ahol a tizenhat éves költő-titánnal, Raymond Radiguet-val is összemelegedett, akihez éveken át mélységes szerelem fűzte. Kapcsolatuk öt évig tartott, Radiguet huszonegy éves volt, amikor Cocteau elvesztette. A nagyvilági életet élő, bohém Cocteau nem leplezte fájdalmát. Az ópiumhoz fordult és megírta Heurtebise, az angyal című versét, amelyben szeretett barátjától búcsúzik. Szerelmi életének következő főszereplője Jean Marais, a megnyerő külsejű s nagy tehetségű színész lett, aki épp az ő filmjeiben nyújtotta legemlékezetesebb alakításait. Claude Arnaud, a máig leghitelesebb Cocteau-életrajz szerzője szerint Jean Marais nem sokat foglalkozott Cocteau romantikus leikével, hidegen és számítóan kezelte őt, s anélkül, hogy egyszer is lelkifurdalást érzett volna, végig az orránál fogva vezette, éjszakáit pedig mindig másutt töltötte - csak nem éppen vele. Cocteau-t mindez annyira megviselte, úja Arnaud, hogy gyenge pillanataiban ezért nyúlt olyan gyakran az ópiumhoz. 1938 őszén olyan mélyre zuhant csalódottságában, hogy már csak egyetlen hajszál választotta el az öngyilkosságtól. Az éjszaka kellős közepén rohant Jean Marais közös barátnőjükhöz, Coco Chanelhez, hogy segítse észhez téríteni mindenre elszánt barátját. Mire a „szirénázó” színész hazaért a „kegyetlen játékból” most az egyszer kimaradó, egyébként érzékeny lelkületű hölgytől, Cocteau hisztérikus rohamában addigra szerelmének minden fotóját fecnikre tépte, s idegileg teljesen kimerülve feküdt a padlón. Festő is volt, színész és zeneszerző Cocteau. Filmrendezőnek soha nem vallotta magát, inkább költőnek. A Szép és a Szörnyeteg képsorai is költőiek. A történet színhelye egy pompás kastély, ahol a gyertyákat sem odaillő kandeláberek tartják, hanem a falakból kinyúló emberi karok. A szobrok megelevenednek, a tükrök folyékony kapuk, amelyek egy másik világba vezetnek. Jean Marais, vagyis a Szörnyeteg maszkja olyan tökéletesnek bizonyult, hogy amikor a vásznon lenyűgözően szép, szinte álombéli herceggé változott, a film bemutatóján Greta Garbo állítólag felkiáltott, hogy „Kérem vissza a szörnyemet!” Gide, Claudel és Martin du Gard mellett Cocteau a XX. századi francia irodalom nagy nemzedékének tagja. Fenegyerek volt ő is, aki minden szabályt, minden korlátot felrúgott. A hagyományokat lenézte, a rég elfogadott formákat semmibe vette. André Breton, a szürrealisták vezére ki nem állhatta. Paul Éluard kiabálni kezdett, amikor meglátta őt a Comédie Francaise együk főpróbáján. „Merde, merde, merde!” - üvöltözte. Paul Morand, a neves író röviden és tömören annyit írt a naplójába, hogy „Cocteau mindent feljavított, amit másoktól lopott”. André Gide a javíthatatlan csörte- tőt látta benne. A Francia Akadémia 65 éves korában vette fel tagjai sorába. Addig nem, pedig Cocteau mindent megtett, hogy ezt az elismerést is megszerezze. Chaplin nyilatkozta egyszer a nizzai rádióban, hogy azért imádja Franciaországot, mert ott élhet és dolgozhat olyan ember, mint amilyen Cocteau, aki egy személyben költő, regényíró, balettszerző, kosztüm- és díszlettervező, film- és drámaíró, templomfestő, s mindezt anélkül teheti, hogy bárki bármit számon kérne tőle, és üyen vagy olyan csoportba, szervezetbe kellene tartoznia. „Élő embernek kell lenni, s csak azután művésznek” - vallotta ő, akit ma már a franciák is a legnagyobb művészeik között jegyeznek. Erotikus rajzait - egy kötetben 160 színes ceruzarajzát - is büszkén mutogatják. Amíg élt, polgárokat pukkasztott velük, hiszen valóra vált álmai-vágyai sötét tárgyát „mozgatja” mindegyiken. Pelyhes ajkú kamaszok, szüaj suhancok, izmos matrózok „nagy ütközéseit”, ócska kis szállodákban megélt testi kalandjait rajzolta meg úgy, ahogy előtte nagyon kevesen. Műfajt teremtett, a bresti kikötő tengerészeinek istenített hímje lett. Querelle című filmjében Fassbinder a rajzai által vezérelve mutatta meg mindazt, amiről ezt megelőzően legfeljebb regények szóltak. Most lesz százhúsz éve, hogy született. Hetvennégy éves volt, amikor elment. 1963. október 11-e megrázta Franciaországot. Pár órával Edith Piaf halála után Jean Cocteau is kiszállt a földi ringből. Nagy játékos volt. A legbátrabbak, a legvérmesebbek egyike.
