Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)
2009-04-25 / 95. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. ÁPRILIS 25. www.ujszo.com Minden az elkövetkező húsz évben dől el, vallja a 2005-ben doku-Oscar-díjra jelölt Új Eldorádó című film készítője, Kocsis Tibor Mi vár ránk Eldorádón innen és túl? Nem készít reklámfilmeket, hogy ne gerjessze a fogyasztást. Megmaradt az öko-filozófiát sugárzó filmek mellett, mert úgy vélte: a környezettudatos viselkedésért küzdőknek támogatásra van szükségük. Rendezőként és operatőrként több ízben megmutatta, hogy ebben a műfajban is lehet maradandót alkotni. Kocsis Tibor szerint a lényeg a tudatosság és az elkötelezettség. LŐRINCZ ADRIÁN Hol kezdődik a történeted, honnan hoztad a késztetést? A Bakony aljáról, Pápáról, ahol életem első tizennyolc évét töltöttem. Szüleim tagjai voltak egy természetbarát körnek, s szinte minden hétvégén jártuk a hegyvidéket. Négy-hatévesen már „hősiesen tűrtem” a tíz-tizenkét kilométeres gyalogtúrákat, és ott volt a Pápa közepén található Esterházy-kas- télypark, mely nekünk, gyerekeknek, második otthonunk lett. Aztán van egy másik kép, a Nagy alföldről. Édesanyám szülei ennek kellős közepén, Szentes és Fábiánsebestyén határában éltek egy tanyán, a legközelebbi szomszéd is vagy három kilométerre lakott. Villany nem volt; petróleumlámpával világítottunk, a kútról húztuk a vizet, szóval vadromantika volt ez a javából. Mindebből főképp a hajnali vad- és madárlesek hangulata, illetve a csillagos égbolt látványa maradt meg; ilyet városon nem látsz, ah- hozle kell menned az Alföldre. Nos, ez a rengeteg apró momentum, mely mindig a természet közelében tartott, határozta meg későbbi beállítottságomat. Mikor kezdtél komolyan foglalkozni a gondolattal, hogy filmes pályára lépsz? Eleve vizuális beállítottságú ember vagyok, négyéves koromtól rajzoltam, képzőművészi pályára készültem. Közben fotóztam, kisfil- meket forgattam, s tizenhét évesen a Pápa mindennapjait megörökítő Kisvárosi intermezzo című filmemmel országos második helyezést értem el egy fesztiválon. Ekkor határoztam el, hogy filmrendező leszek, ám arról álmodni sem mertem, hogy vidékiként bejutok a fővárosi filmakadémiára. Ezért sokáig színésznek jelentkeztem, hogy egyáltalán bekerüljek, végül mégis felvételt nyertem dokumentumfilmesszakra. Vizsgafilmeddel, a WARPA-je- lentéssel már akkor kisebb vihart kavartál... Nos, ennek előzményéről talán annyit, hogy másodéves hallgatóként felfigyeltem a kiváló természettudós, Marx György Létezésünk kockázata című cikkére, majd ebből kiindulva Réz Andrással készítettem egy ötperces filmet a levegőszennyezésről, Nem kell mellre szívni címmel. Nem vert fel nagy port, ezért - Svérák Olajfalója és Wells Vüágok harca című művei által inspirálva - úgy döntöttem, záróvizsgafilmként áldokumentumban dolgozom fel a témát. Számos új lehetőséget kínált ez a műfaj, számomra legvonzóbbnak mégis az tűnt, hogy ha valamivel, hát ezzel aztán fel lehet rázni az egyszerű dokumentumfilmre már alig reagáló közvéleményt. Mi volt az alapgondolata? Az, hogy visszájára fordítjuk a valóságot. Elhitetjük az emberekkel, hogy a kipufogógázok magas koncentrációja miatt a Belváros óvodáiban és iskoláiban százötven fölé ugrik a gyerekek IQ-ja, ha viszont a szél kisöpri az égéstermékeket, visszaesik. Olyan kutatókat, személyiségeket sikerült megnyernem az ügynek, mint Czeizel Endre, Ranschburg Jenő, Knézy Jenő és Aigner Szilárd. Valamennyien amolyan felvilágosító missziónak tekintették ezt, s Magyarországra hívták a Réz és általam kitalált WAPRA-bizottságot, mely aztán feltárta a kemény valóságot. Rengetegen segítettek, európai szintű produkciót hoztunk össze önerőből Magyarországon. A film végén már szabadtéri szanatóriumvolt a Baross téren, s a nyugdíjas statiszták amellett tettek hitet, hogy bár macerás a nagy forgalom miatt itt feküdni, sokkal jobban érzik magukat, mint azelőtt. Mennyire volt vevő a magyar közönség? Este nyolckor, fő műsoridőben adták le a filmet, s bár előtte felhívtuk a nézők figyelmét, hogy kamu az egész, a végére meg kiírtuk, hogy „A film a képzelet műve, a valóság ennél megrendítóbb”, égtek a telefonvonalak. Volt, aki rákérdezett, hogy akkor most tegyem be a fiamat a Wartburg alá, hogy okosabb legyen?! Szóval barátaimmal három év alatt sikerült egy olyan húszperces alkotást összehoznunk, amely „ütött”, s ez meghatározta további hozzáállásomat is. Palm Springsben és New York-ban is bemutatták, s megadta a végső lökést a kitörés felé. Kereken másfél évtizede fut a Duna Televízióban a Talpalatnyi zöld című környezetvédelmi magazin, melynek producere, rendezője és operatőre vagy. Mit jelent számodra ez a tizenöt év? Nagyon sokat, s szinte számomra is hiheteden, hogy még mindig létezik és működik ez a Kárpát-medence ökológiai problémáit feltáró magazin. 1994-ben jelentkeztem az akkor egyéves Duna Televíziónál, hogy szeretnék létrehozni egy ökológiai magazinműsort, s az évek során szerencsére egyre több ismert személyiség vállalta fel készítésében a közreműködést - így Udvaros Dorottya, Gryllus Dorka, jó néhány éve pedig Für Anikó vezeti a műsort. Fontos, hogy a környezettudatos magatartás népszerűsítéséhez olyanok adják a nevüket, akiket az egész országban, sőt annak határain túl is ismernek - így több ember teszi magáévá az ideát. A sorozat mellett közben születtek nagyobb lélegzetvételű alkotások is. így van; a stábbal többször bejártuk a Magas-Tátrától a Duna deltájáig terjedő területet, aminek eredményeképpen 1997-ben elkészült az Ukránok, pelikánok, lipo- vánok című ismeretterjesztő film, majd egy évvel később A meghódított Kárpát-medence. Ez utóbbiban arra kerestük a választ, miképp alakítottuk át az itt leélt ezerszáz év alatt tágabb értelemben vett hazánkat, foglalkoztunk a bánya- művelés hatásaival, a Balatonnal, az agráriummal, az urbanizációval, a biodiverzitás, azaz fajgazdagság visszaszorulásával. Nagyon rangos munkatársak működtek közre a film készítésénél, több tévéállomás leadta, s számos iskolában vetítik még ma is. Küldetését ezzel betöltötte. 2000 januárjának vége, tiszai ciánszennyezés; az elsők között érkeztél a helyszínre, a nemzetközi sajtó tőled vette a hírt, mi is történt valójában. Szívügy volt ez, vagy szakmai kihívás? Elsősorban szívügy, hiszen a részben az Alföldön töltött gyerekkor kapcsán szinte „alanyi jogon” érintett. Meglátásom szerint Csernobil után ez volt Európa második legnagyobb ökológiai katasztrófája. Amint hírét vettem, azonnal lerohantam a Tiszához, s hetekre ott ragadtam. Felváltva forgattam és fényképeztem, a sok száz fotóból több tucat nemzetközi mércével mérve is megállta a helyét. A Reuters, a SYPA, a SYGMA vett át tőlem képeket, melyeket aztán a Ti- me-ban, a GEO-ban, az Ecologist- ben és a Focusban láttam viszont. Számos fotóm a Greenpeace és a WWF természetvédelmi szervezet adattárát gyarapítja. Szenvedés volt ott lenni a Tiszánál a halászokkal, látni a pusztulást, az embereket, akik nem értik, miért játszik itt, Közép-Kelet-Európában egy tengerentúli cég ciánnal. Becslések szerint akkor a folyó élővilágának az egynegyede elpusztult, s azt hittük, sosem áll vissza az eredeti állapot. A természet szerencsére másképp döntött, a tavaszi árvizek feloldották, elsöpörték a szennyeződést. Mennyire volt tudatos a választás, hogy ezt követően a Ti- sza-vidék „forró pontjai” felé fordultál? A cianidszennyezést követően több alkalommal elkísértem az Európai Unió szakembereit a mérések helyszíneire, majd a veszélyeztetett területeket, azaz „forró pontokat” rögzítő térkép nyomán elkészítettem az Időzített bombák című félórás dokumentumfilmet. Ebből kiderül, hogy a cianidon kívül folyamatosan nehézfémek is kerülnek a Tisza mellékfolyóiba, s az is, hogy a nagybányai gátszakadás még kétszermegismétlődött. Mindezekha- tása főképp Magyarországon csapódik le, mi már „készen kapjuk” a mérget. Annyira fontos számomra ez a téma és ez az alkotás, hogy nem kezdtem önálló filmként forgalmazni, hanem ráadásként feltettem legnagyobb sikert aratott filmem mellé a DVD-re, hogy minél több ember lássa. Ez az alkotás pedig nem más, mint az Új Eldorádó, mely dokumentumfilmként szokatlan pályát futott be. Mit kell tudni ennek hátteréről? Amolyan fehér folt volt számomra az Erdélyi-szigethegységben található Verespatak, illetve az azt övező bányavidék. Az arany- és ezüstbányászat kétezer éves múltra tekint vissza e tájon, a római légiók katonái Traianus uralkodása idején mindenáron meg akarták tartani ezt a világviszonylatban ismert lelőhelyet. Napjainkban a helyzet a következő: adott egy közel kétezer éves település, melynek lakosai foggal-körömmel ragaszkodnak a földjükhöz, házaikhoz, a temetőkhöz, templomaikhoz, ám a környező hegyekben ott szunnyad háromszáz tonna arany és ezerhat- száz tonna ezüst. Az állam korporál egy kanadai céggel, hogy ezt a hihe- tetlen mennyiségű kincset kitermelje, ám a falu lakosainak egy része ellenáll. Hiába minden ígéret, megfélemlítés, nem hagyják el őseik földjét; a cég meg ott áll ugrásra készen. Hétköznapi kisemberek heroikus küzdelméről szól ez a film, mely öt évig készült, csaknem százharminc órányi nyersanyag felhasználásával. Mennyien látták a filmet? Erre vonatkozóan nincsenek pontos adataim, de azt követően, hogy tizenhat ország harminckét fesztiválján tizenöt díjjal jutalmazták, tíz országban tűzték műsorukra a tévécsatornák. Becslésem szerint közel húszmillió ember láthatta, jómagam pedig tizenöt országba „kísértem el” a filmet, s vettem részt a vetítések utáni beszélAz emberek belső igényévé kezd válni az életkömyezet védelme (Somogyi Tibor felvétele) getéseken. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy Tajvanon, ahol a nézők többsége nem értett angolul, maradéktalanul felfogták a film üzenetét, s testre szabott kérdéseket tettek fel, holott térkép alapján kellett tisztáznunk, hol is van a Kárpát-medence... Ennek az lehet az oka, hogy a környezetvédelem problémái az egész világon azonosak, még ha orvoslásuknak a helyi adottságokhoz kell is igazodniuk. Bár nem írtad ki, feltételezhetem, hogy folytatása következik - nem csak a filmnek, hanem az egész történetnek? Természetesen tervezem a folytatást - nemcsak azért, mert Európa legnagyobb aranybányájáról van szó, hanem mert megfogtak ezek az emberi sorsok. A második rész, mely előreláthatóan 2010-re készül el, azokról az emberekről fog szólni, akik minden nehézség ellenére is ott maradtak, a szülőföldjükön. A verespatakiak nyolcvan százaléka eladta ingatlanjait, a szomszédos Szarvaspatakot, ahol a száznyolcvan méter magas gáttal körülvett zagytározó fog felépülni, már bontják. A háttérben mindenütt ott vannak az emberi vívódások- ezeket akarom megörökíteni. Ha jól tudom, lassan összeáll A Kárpát-medence időzített bombái című film is... Dolgozom rajta, ez egy egész estét betöltő dokumentumfilm lesz. Egy újabb „forró pontos” térkép alapján arra szeretnék fényt deríteni, mi történt az utóbbi öt-hét évben a Kárpátok gyűrűjében, mi lett a rendszerváltás után leállított üzemek, bányák sorsa, jelentenek-e veszélyforrást az életkömyezetre nézve. Á történet Magyarországon kívül Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és egy kicsit Ausztriában is „forog”. A filmmel arra akarok rámutatni, hogy a Kárpát-medence ökoszisztémája egy élő rendszert alkot, s mi, a kis közép- és kelet-európai országok teljesen egymásra vagyunk utalva ennek a törékeny rendszerneka megóvásában. Ennek kapcsán hadd kérdezzem meg: mennyire fogékony a mai közönség a környezetvédelmi témájú filmdokumentumok iránt? Úgy látom, hogy a következő évtizedben hatalmas paradigmaváltás fog bekövetkezni a környezettudatos viselkedés terén. Az országot járva azt látom, hogy hihetetlen módon teljed a gondolat, főképp a gyerekek, fiatalok körében, sőt azt mondhatom, hogy e téren képesek hatni a szülőkre. Sikersztori, ahogy az eltelt egy-másfél évtized tudatos munkája nyomán Magyarországon az emberek belső igényévé kezd válni az életkömyezet védelme, s ennek néhány évtizeden belül biztos meglesz a hozadéka. Ha valakinek újabb ezer év múlva eszébe jut dokumentumfilmet készíteni a Kárpát-medence ökológiai állapotáról, szerinted mit fog tudni megmutatni? Ezt teljes mértékben a következő húsz év dönti el. Ha sikerül a világ egészére kiterjeszteni azt a pozitív folyamatot, amely Közép-Európá- ban már elkezdődött, nyert ügyünk van. De ha nem sikerül a környezetvédelem mellé állítani az afrikai kontinens államait, valamint Indiát, Kínát és Oroszországot, nagyon lehangoló lesz a film...
