Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)
2009-04-25 / 95. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI 1 SZALON 1 Az ajtó megint csak engedett, Rezeda az ismert úton, a neszfogó szőnyegeken egész a szalonig jutott előre. („Betörő?“) KRÚDY GYULA: REZEDA KÁZMÉR SZÉP ÉLETE 2009. április 25., szombat 3. évfolyam, 17. szám Jobb ma egy homály, mint holnap két idegeskedni való tény... ETUD Fogadó a kék angyalhoz Fogadó a kék angyalhoz. Ez a hely neve, ki van írva táblára is az épület homlokzati részén, a tartóláncot tegnap kalapálták fel a mesterek, szépen lóg, lóbálja a szél. SZÁVAI ATTILA Valahogy ez az új tóparti állás (egy nemrég átadott fogadóban vagyok recepciós, portás, az egyik vendég szerint meg az az emberfajta, aki leginkább a semmit szereti csinálni) különösen szimpatikus, szinte egész nap csak ülni kell. Tetszenek a körülmények, lí- rázik bennem a lélek, ha kimegyek a ház elé és apró léptekkel hátrálva csodálom a lassan távolodó műanyag ablakokat. Ez rendszerint addig tart, amíg fel nem bukók a padban. Az első este, mikor éles szolgálatot teljesítettem a recepcióban, el is gondolkodtam, hogy mennyi lehet az örökké, és ennek okán jutott valamiért eszembe, hogy távolba vesző sínpár (a mozdonyok talán azért olyan szomorúan robusztusak, mert tudják az igazságot). Van hét szobánk, a hallban zenegép és futópad. Az étterem (ami nekem, bukott szakácsnak nem igazán éterem) egészen európai. Az első napokban, mivel nem volt túl sok vendég, a szakácsokkal azt játszottuk: becsukott szemmel ki ismeri fel hamarább az új érméket, tapintásra, de lehet szaglásra, ízlelésre is a jó ojrókat. Hogy ne legyenek olyan egyszerűek a szürke hétköznapok, rendszeresen meglepem magam és a személyzetet valamivel, bennük is hagyjon maradandó benyomásokat az élet, nem csak az olyanok, hogy seprűnyéllel szedni ki a tűzbe esett szalonnát, komoly dolgok kellenek ide. Nemrég bevezették a vizet a konyhába a szerelők, és a szakács külön kérése volt, hogy a csaptelepet fordítva kössék be a mesterurak, pirosból jöjjön a hideg, kékből a meleg víz, muszáj frissen tartani a szellemet. Főleg akkor unalmas, ha nincsenek vendégek. Ilyenkor meditálni szoktunk, jógakönyöklés, ki búja tovább szó nélkül. Csak szívni mélyre a légkondicionált ájert, nézni ki az ablakon, lesegetni a kóbor szerelmespárokat, a káromkodó horgászokat, nem megfejteni semmi titkot, nem gerjeszteni az ismeretlent. Jobb ma egy homály, mint holnap két idegeskedni való tény. Homáíylunk, ahogy tudunk. És ha aztán beindul a szezon, nincs megállás, nincs sétabókla a hallban, potyazenegép (lájfizlájf), házi maratonbajnokság a futógépen. Van, mikor nem győzzük adni a kulcsokat, számolni a jattot (bocs: a turisztikai célzatú paraszolvenciát), mondani a gutten- morgeneket, gudmómingokat, ja- kujemszpasszíva. Ezeket úgy kellett betanulnunk, hogy ha kell, adni tudjuk a cég jó hírnevét, amit aztán elvisznek a vendégek (de akkor mi marad itt?). A főnök javasolta még, hogy néhány tőmondatot is gyakoroljunk be, merre van a vécé (mármint kijelentői- leg), hol kell kihúzni a falból a zárlatos futópad vezetékét, ha már rázós talajra ér a kocogás. Vagy csak szépen bólogatva mondani, hogy szép időnk van, tessenek menni sétálni a parton, tessék szépen elgondolni a világűr pozitív jellemzőit. A horgászokkal megbeszéltük, mikor mímeljenek kapást, mikorra időzítsék a hórukkot, a kiabálást, ugrani fel a stégen, mint az órarugó. Ebéd előtt, mikor az épület előtti padokon sütkéreznek a vendégek, mindig a Béla a soros. Úgy kellett rászólni, hogy cserélje már le a két napja kifogott halat egy újabbra, mert már lassan a városiak sem hiszik el, hogy itt mozdulatlan halak vannak a vízben. Béla szerint ezeknek mindegy, majd azt mondja, hogy áramot vezetett a botba, úgy horgászik, sokkolja a pontyokat. Oda is készített maga mellé egy hosszabbítót, amivel lehet majd közös fényképeket készíteni mint helyi specialitással. Amikor sokan vannak, megkérjük Marikát, a takarítónőt, hogy ne nagyon mutatkozzon napközben. Hagyján, hogy pletykás, tele a szája lépesekkel (ezt ő szokta így, mikor néha beismeri), de ha lehet, nem fontos vizuálisan megsértenünk a vendégeket. Marika nem csúnya, csak a rondaságnak, a nehéz szagokkal történő önmegfogalmazásnak, a teremtő erő pofonjának olyan mennyiségét hordja a lényén, ami nem éppen diplomatikus. Viszont úgy tud felmosni, seperni, felmosórongyot lucskozni, mint az Isten. Pardon. Úgy áll kezében a felmosónyél, hogy az embernek összefolyik a nyál a szájában, legszívesebben szétöntözne néhány köbméter tejszínhabos moslékot, csak hogy lássa, amint helyreáll a világ egyensúlya. Mondják sokan rá (Marikára), hogy a falu szája, mások, például egy író szerint egyenesen a falu gyulladt bal mandulája, sót, gyomorfekélye, hogy az ennél mélyebb gondolatokat már ne is firtassa. Az író mostanában ide jár a tópartra és mindig egy szőke lányt bámul. A szőke hajú lány rendszerint úgy ül a stégen, mint akiben kellően helyén vannak a nézetek. Mint aki nyugodtan hátradőlhet az élet padján, amit angyalok faragtak (síppal, dobbal, nádi hegedűvel). Egyik este, mikor fakultatív éjszakai horgászatot mutattunk a vendégeknek, az író is kijött velünk a partra. Hamar megunta, hogy a Béla horgászat címén és ürügyén világító zseblámpákat dobál a tóba, inkább beült a bárba, és az egyik étlap hátoldalára ezeket írta: A nő bíró, vádló, vádlott, barát, ellenség, szerető, cinkos, ördög, angyal; titok, tükör. A nő mélység, magaszt, fennkölt. Minden nő lehetőség. Mert a teremtés, a teremteni tudás lehetősége a legszebb, a legtöbb, a legfőbb erény, a legősibb, a legnagyobb csoda. A nő alany és állítmány (néha tárgy). A nő fundamentum, líra, ábrázolási arány, vasbeton, hópihe, esketési szertartás, válóok. A nő a fehér, a férfi a fekete. Két egymásba zuhanó, egymásból fakadó folyó. Ilonka néni SCHREIBER LÁSZLÓ- Nem vagyok - mondta Bú- vady, és az asztalra dobta az öt kártyát. Kint nedves, híg hó zuhogott, baktasson a kutya, mondta magának Búvady, amikor egy pillanatra fölmerült benne, hogy eleget ivott, eleget veszített már, és éppenséggel haza is baktathatna. Kerecsen hátát nézte. Nagy hát volt, aprókockás zakóban. Ä sok kis négyzet szabálytalanul feszült, ahogy Kerecsen mindkét könyökével a bárpultra támaszkodott, nem is négyzetek voltak, hanem elnyúlt négyszögek. Búvady örült Kerecsen hátának. Éjfél után, egy kocsmában, egy gyerekkori barát háta biztató, vigasztaló felület. Ilonka néni egy sámlin ült a villanykályha mellett, ölében a fiókszerű fatálcával, amit a nyakába akasztva, időről időre végigbicegett az asztalok között, hogy apró csokoládékat, sóspálcikát, rágógumit próbáljon eladni a kocsma vendégeinek. A tálca már üres volt, és Ilonka néni elégedetten üldögélt a melegben, mosolyogva figyelte a hangos, vidám embereket.- Megadom a kétezret, és hívok... hívok egy régi álmot... hívok vissza még kétezret - mondta Petrozsényi. Búvady felpillantott a lapból, szemrevételezte Petrozsényi vidám arcát, és miközben nézte a szemüveg mögött csillogó barna szemet, meglátta, hogy a nagy, kockás hát megbillen. Ilonka néni csak ült gyanútlanul a kis sámlin.- Én nem vagyok - mondta Búvady, és meredten nézte Kerecsen hátát. A kockás hát visszabülent, aztán egy pillanattal később megint kilengett. És a magas bárszék meg a kétmétemyi, egymá- zsányi Kerecsen végképp engedett a gravitációnak. Búvady Ilonka nénire nézett, és még látta, hogy a nagy, tehetetlenül zuhanó test maga alá temeti a madárcsontú kis öregasszonyt. Csend lett, a bárszék, kerek ülőlapjának peremén gurulva, mint egy körző szára, félkörívet írt le maga körül, és megállt a kocsma közepén. Az emberkupac, amely Ilonka néniből és Kerecsenből állt, szintén mozdulatlan volt. Aztán a legközelebb ülők felugráltak, és tulajdonképpen letépték Kerecsent Ilonka néniről. Petrozsényi a hóna alá nyúlva óvatosan felemelte Ilonka nénit, és mint egy könnyű kis csomagot, visszahelyezte a sámlira.- Nahát - mondta mosolyogva Ilonka néni, és kinyitotta a szemét. A sámli, az Ilonka néni és a kis villanykályha fölé görnyedő testek megkönnyebbülten egyenesedtek föl.- No problem. No problem - dadogta kásásán Kerecsen kint a hóban, amíg meg nem jött a taxi. - Urahn! No problem.- A nénikéd retkes térde kalácsát, József - mondta neki Petrozsényi szárazon és tulajdonképpen finoman, mert az utcán, a fákon puhán ült a nedves hó, és minden zaj tompán hallatszott, mintha csukott ajtó mögött volna a város. Zárórakor Búvady felsegítette Ilonka néni kabátját és kezébe adta a falhoz támasztott botot.- József, szegénykém. Egy kicsit becsípett - mondta Ilonka néni mosolyogva, miközben öreg, meggörbült ujjaival ügyetlenül rendezgette nyakában a sálat.- Nem fáj semmi, Ilonka néni? Nem ütötte meg magát? - kérdezte Búvady.- Hát... azt pontosan nem tudom. Nekem már mindenem fáj, a derekam, a lábam, a hátam... De nem érzem, hogy valami jobban sajogna a szokásosnál. Ez csak a test... legalább érzem, hogy még élek. Búvady hazaballagott a friss, puha hóban. Levetkőzött, leült a fotelbe, rágyújtott még egy cigarettára. És szórakozottan nézegette a testét, ami csak test. Negyvenéves, kissé használt test, nem fáj még sehol. Aztán megnézte a lelkét, az már megviseltebb darab volt, kétségtelenül. Ütött-kopott, pecsétes, foltozott egy lélek, és mintha kissé össze is ment volna az idők során. Búvady kivitte a lelket a fürdőszobába, és szappannal mosni kezdte. Mint egy zoknit. Jaj, lelkem, lelkecském, mondta Búvady, csak hogy mondjon valamit, és mert fájt a lélek, ahogy dörzsölte.- Legalább érzem, hogy még lélek- mondta Búvady, nem mintha azt hitte volna, hogy tréfával el lehet ütni a dolgot. Öngyilkos nem akart lenni, enni sem akart, inni sem, ezért lefeküdt aludni.
