Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)
2009-04-18 / 89. szám, szombat
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. ÁPRILIS 18. www.ujszo.com Felújítják az öt éve megnyílt bécsi Sissi-múzeumot Új kincsekkel bővül MTl-JELENTÉS Becs. Újjáalakítják a mindössze öt éve megnyílt bécsi Sissi- múzeumot, a Hofburg' császári lakosztályai új kiállítási darabokkal bővülnek. A múzeum rend- behozatala és bővítése júniusra fejeződik be. A kapuit 2004-ben megnyitó múzeumot működése öt éve alatt már hárommillió érdeklődő kereste fel, a látogatók rohama miatt szükségessé vált a felújítás. A nagy sikerből származó anyagi bevételek révén ugyanakkor lehetővé vált a kiállítási tárgyak sorának bővítése is. A császárné gyerekkorát bemutató részleg Sissi egyik felújított gyerekkori ruhájával bővült, emellett egy olyan hárfát is bemutatnak, amelyet Erzsébet Bajorországból vitt magával Bécsbe. Az udvari életbe való még jobb bepillantást kínál annak a történelmi útmutatók alapján felújított koronázási ruhának a kiállítása, amelyet Sissi magyar királynévá való koronázásakor viselt. A látogatók azt a fekete kabátot is megtekinthetik, amellyel 1898-ban Genfben a végzetes támadást követően beterítették a királynét. A kiállításon bemutatják a Sissi által fia, Rudolf herceg öngyilkossága után viselt gyászékszereket is, e darabok Mária Valéria hercegnő örökségéből kerültek a múzeumhoz. Anyanyelvén is szeretné megjelentetni interjúkötetét Robert Vano, a Prágában élő magyar fotóművész Titkos szobák fényei Parti Nagy Lajos lesz a Magyar Intézet vendége Többműfajú nyelvművész Csütörtökön nyitották meg Pozsonyban, a Pálffy-palotában (Zámocká 47.) Dobó Krisztina, Sebők Éva magyarországi és Gály Katalin hazai képzőművész kiállítását. A kiállított alkotások a képzőművészeti tér megragadásának különböző megközelítési útjait prezentálják. A megnyitón közreműködött a nu'clear trió. A tárlat április 30-ig tekinthető meg. (Somogyi Tibor felvétele) Kemény évek, kalandos utak. Olykor éden, máskor pokol. Érsekújvárból Pozsonyba, aztán tizenkilenc évesen, 1967-ben el innen. Jugoszlávián és Olaszországon át Amerikába. A rendszerváltás után vissza, de már Prágába. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vanyó Róbert, vagy ahogy ma ismerik: Robert Vano a Cseh Televízió 13. szoba című portrésorozatában vallott nemrég hatvan évének legfájóbb és legsikeresebb momentumairól, azokról a kínokról, gyerekkori traumáiról és már felnőtt fejjel megélt pozitív és negatív élményeiről, amelyek lelki világát jelentős mértékben formálták, ízlésére és stílusára a leginkább hatottak, szerte a világon ismert és elismert fotográfiáihoz pedig szemmel látható érzelmi töltetet biztosítanak. Megrázó erejű portréfilmet láthattak a nézők. Robert Vano élete ugyanis izgalmas fejezetek sorozata. Szülei válásába gyerekként a legérzékenyebb éveiben kellett beletörődnie. Családjától, túl a kudarccal végződött főiskolai felvételi után, ő maga szakítja el magát. A Bulgária felé tartó vonatról két itteni barátjával Zágrábban száll le, majd Rozinán keresztül elindulnak az olasz határ felé. A Cseh Televízió portréfilmjében Robert Vano felszáll a vonatra Prágában, s egy fülkében, utazás közben eleveníti fel a riporternek a szökés nehéz napjait, amikor a mozgó vonat ablakából intett búcsút Érsekújvárnak, képzeletben pedig a disszidálásáról semmit sem sejtő édesanyjának. Olykor éden című, most megjelent interjúkötetében (kérdező: David Hrbek) természetesen részletesen beszámol a kalandfilmbe ülő „tiltott határátlépésről” is. Rozina az utolsó (hegyi) falu volt a jugoszláv oldalon. „Vastag hótakaró fedte az utat... körben szakadékok, előttünk az öböl, túloldalán Olaszország, Triest kikötője... Este mentünk, hogy a katonák ne lássanak bennünket. A maradék pénzünkön vodkát vettünk, és halkan megbeszéltük, hogyan fogunk átszökni... Emlékszem, hirtelen hatalmas félelem lett rajtam úrrá, akkor döbbentem rá, hogy ez nem játék. Ha egyedül lettem volna, biztosan elszaladtam volna, és visszajövök... csendben kúsztunk az erdő széléig, egészen az utolsó fáig. Egyszer csak látjuk, hogy ott áll előttünk egy katona géppuskával a kezében. El volt bújva az erdőben, hogy sehonnan se lehessen észrevenni őt. Pontosan annyi idős lehetett a fiú, mint mi. Megálltunk. Ő minket nézett, mi meg őt, anélkül, hogy megszólaltunk volna. Nekem ez már sok volt... elkezdtem sírni, hogy megyek tovább... Nem tudom, mit értett mindebből a katona, de nem mozdult. Miközben végig rám célzott, az én arcomba... Azt akarja, hogy menjünk, aztán majd hátulról belénk ereszti az egész tölténytárat, mondtam... Fütni kezdtünk. Minden egyes lépés után, ahogy távolodtunk tőle, egyre inkább úgy éreztem, most fog hátba lőni, mert én voltam hármunk közül az utolsó. Ahogy átjutottunk a másik oldalra, azonnal feltűnt a sok szögesdrót. Térdmagasságban kezdődött, és pár méterrel a fejünk fölött ért véget. Csak az alacsonyak és a vékony testalkatúak tudtak átbújni alatta. Mi viszont téliesen voltunk öltözve... mozogni is alig bírtunk. la szómágia: paródia és zeneiség, irónia és invenció ötvöződik a versekben, prózai művekben és színművekben. A versekből megismert poétikai alapállás prózai műveiből sem szorul ki, sőt fontos építőkövévé válik a narratív technikai megoldásoknak. Az egyes szereplők cselekvései is a nyelvre korlátozódnak, tulajdonképpen a nyelv az a közeg, amelyben léteznek, beszédjük az, ami meghatározza őket. Es ez persze fordítva is igaz: a nyelv az, ami cselekszik a műben és a történetet írja. A szerző eljátszik a nyelvi regiszterekkel és a formával, radikálisan újraértelmezve a hagyományt és a szemantikai tartományokat. „A többműfajúság nem erény és nem fogyaték, azt mondanám, adottság, ha nem érezném, hogy inkább választás kérdése. Összefügg némi türelmetlenséggel, nyughatatlansággal, mondhatnék kalandvágyat is, szóval azzal, hogy bizonyos képességeit nemcsak egy irányba tudja és akaija működtetni az ember. Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból. Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni” - nyilatkozta Parti Nagy Lajos. A rendezvény a Szépírók Tárasága támogatásával valósul meg A könyv utóélete program keretében, április 20-án 17 órakor. A tervek szerint a beszélgetés előtt részlet hangzik el a szerző Ibusár című színdarabjából a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny 2007-es győztese, Rakottyai Ratalin előadásában. Robert Vano: Bohemia 13 Adrípach 1992 JUHÁSZ RATALIN Pozsony. A Magyar köztársaság kulturális Intézete egy kicsit megkésve, de annál illusztrisabb vendéggel ünnepli a költészet napját. Irodalomkedvelők és óvatos érdeklődők egyaránt jól érezhetik magukat a házban (Palisády 54.) az április 20-i rendezvény főszereplőjével, Parti Nagy Lajossal és beszélgetőtársával, az első (Képarchívum) számú hazai magyar irodalomkritikusként számon tartott Németh Zoltánnal. Parti Nagy Lajos Ros- suth-díjas író, költő, drámaíró, műfordító a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb nyelvművésze. Versben, prózában, drámában egyaránt a végletekig feszíti a nyelv határait, meghökkentő szókapcsolatokat és új jelentésű szóösszetételeket alkot. „Az ember egyszerűen kíváncsi, kíváncsi, hogy saját szakmai meghatározottságai, reflexei hogy működnek, és működnek-e más műnemben” - mondta Parti Nagy Lajos egy interjúban. Ez a nyelvezet több, mint szimpRobert Vano Alsónadrágra vetkőztünk, és mindent ezen az oldalon hagytunk, még a hátizsákunkat is. Ott álltunk a havas téli éjszakában kisgatyában, előttünk az elrettentő szögesdrótokkal... és ahogy ott álltunk, a ledobált ruháinkra hirtelen erős fénycsóva vetült. Aztán rögtön ránk. Gyorsan átbújtunk a drót alatt, de akkor már szóltak a szirénák, minden oldalról reflektorok vüágítottak ránk.” Az olasz lágerből aztán Amerikába került, ahol jó ideig egy New York-i család „vendégszeretetét” élvezte. Eleinte üveggyári munkás volt, majd fodrász, sminkes, stylist és a legvégén: divatfotós. A legrangosabb női magazinok, a Harper's Bazaar, a Vogue, az Elle munkatársa lett, a nyolcvanas években már kiállítása van New Yorkban, Milánóban, Londonban és Bécsben. 1988-ban kölcsönkért motorkerékpárral jön át Bécsből Pozsonyba, itt találkozott először a családjával hosszú távoliét után. A legközelebbi útja azonban már Prágába vezette. Párizsból Prágába. Eleinte csak a hétvégéket töltötte ott, később le is telepedett, s Love you from Prague című fotóalbumával egy csapásra ismertté vált itthon is. A Cseh Televízió stábja Érsekújvárban is forgatott vele, méghozzá azokon a helyeken, ahol ifjúkorát töltötte. A házat, ahol laktak, már lebontották, de a parkot, a régi utcákat, a játszóteret még megtalálta. A templom is áll, ahol gyerekként ministrált, s felkereste a temetőt, édesanyja sírját is. Robert Vano ma is magyarnak vallja magát. Rülsőleg sokat változott az évek során, az Olykor éden lapjain minden róla készült kép ezt tanúsítja, ám legbelül megmaradt annak, aki volt. Szabad lelkű, érzékeny embernek. „Senki nem segített. Mindent, amit elértem, magamnak köszönhetek” - nyüatkozta portréfilmjében. - Egyszer az olaszok azt mondták: olyan az életem, mint egy fényes casino. Szerintem még annál is pompásabb. Mint egy cirkusz. Én ugyanis szeretem a cirkuszt, ott mindig izgalmas dolgok történnek.” Negyvenéves múlt, amikor Prágában új életet kezdett. Művészeti igazgatója lett az Ellenek, majd a legrangosabb cseh modellügynökség, a Czechoslovak Models férfi részlegének vezetője. New Yorkba már csak látogatóba jár vissza, de Érsekújvártól is elszakadt, hiszen a családjából már senki sem él ott. Portréfilmjében a nagymamájáról is megemlékezik, akihez gyerekkora legszebb élményei kötik. „Volt egy szép ezüst fésűje, mindig azzal fésültem a hosszú haját” - meséli. Nem véletlen tehát, hogy New Yorkban a világszerte ismert Vidal Sassoon fodrászatában kötött ki, ahol hajmosóként kezdte, majd egy állandó kliensének köszönhetően a Cosmopolitan fotósainak fodrásza lett. Minderről a könyvben is külön fejezetek szólnak. „Híres ember akartam lenni - meséli. - Arra vágytam, hogy engem is úgy ismerjenek, mint a ketchupöt vagy a Coca-Colát. Minden családban, szerte a világon. Ha az álmaimról faggatnak, most is azt mondom, örülnék, ha New Yorkban, a Metropolitan Museumban is láthatnák a fotóimat.” Hogy mi hiányzik neki az Amerikában töltött esztendőkből? „Az összetartás. Ott sem gondolkodnak egyformán az emberek, rasszizmusról, vallásbeli különbségek miatti gyűlölködésről hosszasan beszélhetnék, de a bajban, nehéz helyzetben igenis összetartanak az emberek. Ha megkérdezel egy amerikait, hogy milyen vér folyik az ereiben, már sorolja is, hogy negyed részben indián, negyed részben svéd, de túlnyomórészt német és persze zsidó. De ha tüntetni kell valamilyen közös célért, akkor egymás mellett lépdelnek. Feketék, fehérek, rézbőrűek, kínaiak, mindenki. Minél nagyobb a tömeg, annál hamarabb ki tudja vívni a jogait, ezt már megtanulták.” Interjúkötete után nemsokára egy vaskos albumot ad ki Robert Vano. Az elmúlt évtizedek során készült képeinek albumát, amelyben a férfiaktok mellett fekete-fehér zsánerképei is helyet kapnak. Ezzel tölti most ideje nagy részét. Reresgél. Válogat. Egymás mellé rak fotókat. Öreg napjairól pontos elképzelése van már: „Elkezdtem spórolni, hogy ha eljön az ideje, magam mellé vehessek egy szép arcú és szép alakú fiút, aki majd ráérősen tologat a székemben a Vencel téren. Már hallom is az embereket, ahogy irigykedve sugdossák egymás fülébe: Ennek a vén trottynak, látod, jól megy a sora! Én meg jókat nevetek majd magamban...”
