Új Szó, 2009. április (62. évfolyam, 76-99. szám)
2009-04-11 / 84. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Elhallgat a gonosz kadét, És néma a szalon -, Csak egy kínai bólint, vigyorog Porcelán asztalon. KAFFKA MARGIT: EGY KIS ROMANTIKA 2009. április 11., szombat 3. évfolyam, 15. szám __________________________________________irto Passzió SZALAY ZOLTÁN Pénteken délután négy órakor a két legfiatalabb biztonsági alkalmazott, Patrik és Emil vette át a szolgálatot. Unottan sétálgattak a bevásárlóközpont folyosóin és üzleteiben, eladólányokkal flörtöl- getve, SMS-eket pötyögetve, este nyolc után pedig mindketten a szupermarket területére vonultak, ez lévén már csak nyitva, bár itt is egészen gyér volt a forgalom: az ünnepre készülődók bevásárlási rohama mostanra már elvonult. Tíz körül Emil egy fekete bőrkabátos fiatal férfit hozott Patrik elé galléijánál fogva, és fölényes röhögéssel jelentette ki, hogy „ezt” a déligyümölcsöknél fogta. Nocsak, válaszolta a nagydarab Patrik, aki egy hűtőládának támaszkodva állt, jobb keze mutató- és középső ujjával a szájában matatva, és a kasszánál unatkozgató kislánnyal szemezgetve, s egy pillanatra felcsillant a szeme. Nocsak, ismételte meg, szemügyre véve a bőrkabátos férfit, most már fásultabban. Na de mi legyen vele, kérdezte aztán Emil Patrikot, aki erre fennhangon annyit válaszolt, még mindig a kasszás lányt figyelgetve, mit tudja azt ő. Emil nekilökte a bőrkabátos férfit egy újságtartó állványnak, majd vállba bökte Patrikot, mondván, figyeljen már ide, ezzel csinálni kell valamit. Patrik nagy sóhajtással ellökte magát a hűtőládától, kezét nadrágjába törölte, s hármasban elindultak hátra, a szupermarket polcrengetege között. Az irodában, ahova benyitottak, s maguk előtt belökték a bőrkabátos férfit, egy számítógép előtt egy alacsony, kopasz, kö- lyökarcú férfi ült, és egykedvűen pasziánszozott. Riadtan hátrafordult, amikor berontottak hozzá, s vékony, már-már lányos hangon kezdett kérdezősködni, mi történt, és ki ez az ismeretlen. Emü annyit válaszolt, a déligyümölcsöknél ólálkodott. A vékony hangú kopasz erre elhúzta a száját, irodai székén visszapördült a számítógép felé, majd suttogva megjegyezte, már megint unat- koznak-e, hogy üyen marhaságokra vetemednek. Ugyan már, válaszolta Patrik, ne izéljen, hanem mondja meg, mit tegyenek vele. A kopasz félpercnyi hallgatás után hirtelen felharsant, mondván, vigyék az igazgatóhoz, őneki aztán mindegy. Az igazgatóhoz, kérdezett vissza Emü, de Patrik közben már kirángatta a bőrkabátos férfit az irodából. Na és ugyan mit követett el, kérdezte az igazgató, aki egy nagy gombóc epres fagylaltot nyalt az asztalánál, egy óriási halom szerteszórt fiat előtt ülve. A két fiatal biztonsági nem válaszolt, csak lehajtott fejjel álltak előtte, a bőrkabátos férfi meg mintha ott sem lett volna, megüvegesedett tekintettel ácsorgott az eperillat kellős közepén. Mit követett el, szegezte a kérdést most már egyenesen a bőrkabátos férfinak az igazgató, de mikor megint nem válaszolt senki, annyit vakkantott oda a fiúknak, vigyék vissza a főnökükhöz, ő döntsön felőle, de szerinte marhaság üyen piti ügyekkel foglalkozni, ő elengedné ezt a barmot. Azzal feláüt, lekevert egy hatalmas pofont a bőrkabátos férfinak, tenyere sötétvörös nyoma szépen kirajzolódott a férfi arcán, röviden felvihogott, majd ellentmondást nem tűrően kiterelte a kompániát az irodájából. Rohadt egy unalom, morogta Patrik, miközben a bőrkabátos férfit maguk előtt lökdösve visszatértek a főnökük irodájába. Az továbbra is egykedvűen pasziánszozott, most már feléjük sem fordult, csak annyit vinnyogott, ő már le se sajnálja az egészet, vigyék a szeme elől az ürgét. Patrik és Emü irodájában nem volt számítógép, csak egy apró televíziókészülék, egy asztal meg három szék, a bőrkabátos férfit felültették az asztalra, s Patrik néhány pontosan elhelyezett, szabályos balegyenessel felhasította az alsó ajkát. Emü gumibottal kezdte ütlegelni a tarkóját és a hátát, majd amikor mindketten belepirosodtak a verésbe, fáradtan rogytak le az asztal meüetti székekbe. Patrik alig érthető fortyogással kérdezte a bőrkabátos férfitól, hogy még mindig nem óhajt-e szólni semmit a saját érdekében. Vagy hogy talán arra vár, leszáll a mennyből az őrangyala, és megmenekíti? A bőrkabátos férfi szipogott és a száját törülgette az öklével, aztán Patrik megint felállt, lenyomta az asztalra, lerángatta a lábáról ócska sportcipőjét, s gumibottal a talpát kezdte csépelni. Közben artikulálatlanul üvöltözte, hogy mire vár, nyögjön már ki valamit, mi ez a magasztos haügatás, mi ő, talán a banántolvajok királya? Erre mindkét fiú göcögő röhögésben fakadt ki, és egyre csak ismételgették, hogy a banántolvajok királya. Emü felállt, s egyjó kiadósat köpött a férfi arcába, a sárgás ragacs végigcsorgott az orra meüett, a szája mellett, egész az áliáig. A férfi megtörölte a kabátja ujjával az arcát, de az áüán ott maradt lógva a sárga nyálka. Tizenegy körül Patrik bekapcsolta a tévét, hokit adtak, s a fiúk alaposan belemerültek a mérkőzésbe. Felvételről adták a meccset, de még egyikük sem látta, s izgalmasnak ígérkezett, hiszen közös kedvenc csapatuk játszott. Emü előkeresett valahonnan néhány üveg sört, s az asztalon pihegő férfival nem is foglalkoztak többé. Kettő kettes állásnál egyre hangosabb lett a szurkolás, fokozódott az izgalom. A fiúk kedvenc csapatának kapuja előtt ádáz csaták sorozata folyt, ők meg csak csapkodták az öklüket a tenyerükbe, hogy mi lesz már. Egy csendesebb pillanatban érdes hangot hallottak a hátuk mögül: hiányzik a Hrubík a kapuból, ki fognak kapni. Ugyan, nem kaphatnak ki, vetette eüen Patrik, le sem véve a szemét a képernyőről. Emil hátrasandított, a bőrkabátos férfi ugyanúgy ült az asztalon, de ő is a képernyőre meredt; az áüán még mindig ott lógott a közben göcsörtösre száradt sárga váladék. A Vanek is van olyan jó kapus, mondta Emü, majd visszafordult a készülékfelé. A mérkőzésnek éjfél előtt pár perccel lett vége, a fiúk kedvenc csapata végül öt háromra kikapott. Patrik meg is jegyezte zsémbesen, lökve egyet a bőrkabátoson, igaza lett a marhájának. Éjfélkor zárt a szupermarket, a fiúk kitaszigálták a bőrkabátos férfit a hátsó kijáraton; ők maguk lifttel mentek le a mélygarázsba. A bőrkabátos férfi gömyedten vonszolta el magát a közeli parkocska beteges, kókadt tujafái közé, ahol egy harmat áztatta padra feküdt. Ekkor vette észre, hogy a kabátja a verés közben jobb ujjának tövétől csaknem az aljáig teljesen széthasadt. Takarónak azonban még megtette. Magára terítette a kabátot, s a kusza gazban tanyázó mezei pockok üzekedésének hangjára hamarosan elszundított. (Kép: REUTERS/Alessandro Bianchi Negyven békacomb SCHREIBER LÁSZLÓ Karcsi elégedetten mérlegelte hatalmas tenyerén a nejlonzacskót. Le-leengedte néhány centit, aztán visszaemelte, tenyeréből, a zacskóból és a gravitációból készítvén mérleget.- Több mint egy küó - mondta vidáman. - Egész kis vagyon - tette még hozzá, hogy más oldalról is megvüágítsa kétszázhatvanhárom békacomb nagyszerűségét. Amely kétszázhatvanhárom békacomb természetesen ötszázhuszonhat valójában, mert Karcsi derékban vágta el a kétszázhatvanhárom kecskebékát. A sarokasztalnál, a kályha mellett ült Karcsi Imrével, a kis székely falu kocsmárosával.- Adjak neked negyven békacombot - mondta Karcsi inkább, mint kérdezte.- Ne adjál - mondta Imre egyszerűen. Karcsi lehajtotta a deci vodkát, mert arrafelé nem vacakolnak kisebb porcióval, különösen nem a sóbányászok, és kiváltképp nem azok a sóbányászok, akik puszta kézzel fogják a kecskebékát a tóban.- A könnyem kihuüt, ember - mondta aztán Karcsi, félretolva az üres poharat. - Mikor metsztem el őket derékban. Úgy sajnáltam. És azért oldalról, mintegy véletlenül Imrére néz, hogy hiszi-e Imre ezt a könnydolgot. Imre nem mondja, hogy nem hiszi, igaz, azt sem, hogy hiszi. Mindenesetre ó is kicsit oldalról néz Karcsira, hogy Karcsi hiszi-e. De hát éppen negyven éve ismeri Karcsit, és Karcsi negyven év alatt sokszor és nagy nyomatékkai kijelentette már, hogy ő még soha nem hazudott, és nem is fog.- Adjak neked negyven békacombot - mélázott el Karcsi, óvatosan maga felé emelve a színültig telt új poharat.- Ne adjál, Karcsi - mondta Imre egyszerűen. - Adtál már tegnap is - tette hozzá kisvártatva, egy pompás, érthető indokkal megtámasztva a rövid mondatot. - Ültetik már, láttam, Róthék az új rózsabokrot - mondta végül Imre. Karcsi elgondolkodva simított végig a bal arcán, egy hosszú piros csíkon, amelyre tegnap éjjel tett szert, amikor kis motorjával tulajdonképpen fékezés nélkül hajtott bele a Róthék rózsabokrába. Keservesen nézett Imrére, nem a karcolás fájt, csak tudta, hogy Imre meg a halászkompánia többi tagja sok, a rózsatövisnél szúrósabb viccet fog még ebből csinálni az ő rovására. Keüetlenül mosolygott hát Karcsi, mintha recsegtek- ropogtak volna barna arcának eresztékei, talán a karcolás is húzódott rajta: lehajtott inkább egy újabb deci vodkát. Aztán keüemesebb foglalatosság után nézett: latolgatni kezdte tenyerén a kétszázhatvanhárom békacombot.- Adjak neked negyven békacombot - nézett Imrére, mintha ez egy vadonatúj ötlete lenne, ami éppen most jutott eszébe.- Ne adjál, Karcsi - mondta Imre egyszerűen. - Jó lesz az nektek is otthon - fűzte hozzá, és ez nemcsak pompás és érthető indok volt, hanem racionális és praktikus is. Karcsit azonban ez mintha nem győzte volna meg, sőt inkább elbizonytalanította. Mintha látta volna magát otthon, amint népes családjával vígan falatozza a zsenge rántott békacombot. És ez a kép úgy tüntette föl őt, Karcsit, mint aki dúskál ugyan a békacombban, de nem ad Imrének negyvenet, azért nem ad, hogy azt is ő maga egye meg. És tulajdonképpen látta Imrét is maga előtt, amint az mindeközben ölébe ejtett kézzel ül otthon szomorúan, egy üres tányér előtt. De ez már sok volt Karcsinak, megivott egy deci vodkát, fizetett, szépen, komótosan becsúsztatta a zacskó békacombot halászkabátja zsebébe, szépen eligazgatta, aztán elindult haza a leszáüó estében. Két perc sem telt el, Karcsi úgy negyven lépést tehetett meg hazafelé, és negyvenet vissza: ott állt megint a kocsma ajtajában, és bontogatta szét a gondosan összegöngyölt nejlont.- Na, hozz egy zacskót. Egy kis zacskót - mondta Imrének. És Imre hozott egy kis zacskót. Visszaültek az asztalhoz, és Karcsi kivett az ő zacskójából egy nagy marék békalábat és áttette az Imre zacskójába, aminek a száját két kézzel fogta, húzta szét mosolyogva Imre. Karcsi fölnézett. - Még?! - kérdezte. Imre csak bólintott mosolyogva. Karcsi áttett még egy fél ma- rékkal. Aztán gyúrni, gyömöszölni kezdte hatalmas markaival Imre veteményezés közben frissen lepirult feje búbját és homlokát.- Jaj, de piszkos egy zsidó vagy! Jaj, de piszkos egy cigány! Jaj, de piszkos egy magyar! - mondogatta közben Imrének, aki védekezni nem tudott, mert még két kézzel fogta a kis zacskó száját, de nem is akart, csakmosolygott. Nagy dolog a barátság. Gondolták. De nem mondták. (Kép: AP Photo/Sergei Grits)
