Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

2009-03-28 / 73. szám, szombat

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 28. www.ujszo.com NÉZŐPONT Tamási Áron Énekes madár című darabjának bemutatója a Komáromi Jókai Színházban véres Valentin 3d a tündéri realizmus diadala SZARKA ANDREA Bár a „tizennyolcaskarikás” film magyarországi bemutatója február 26-án volt, a magyar mozik még mindig nagy sikerrel vetítik. Ez a 2009-es háromdimenziós változat visszahozza azokat a sajátosságo­kat, melyek a nyolcvanas évek sla- sherhorror műfajában rejlenek (az eredeti történet, azonos címmel, 1981-benkerültmozivászonra). Patrick Lussier filmjében megta­lálhatók a jó és a rossz tulajdonsá­gok egyaránt. A slasher kötelező tartozékait lelkiismeret-furdalás nélkül fel is használták. Ilyen egy csapat bulizó/vakációzó tinédzser, akiket a gyilkos szépen sorban, nem mellesleg módszeresen lemészá­rol, a végén pedig marad egy-két túlélő, aki(k) vagy megöli® a gyilkost vagy nem, de mindenkép­pen megmenekül(nek). Ilyen jelle­gűek a Halloween sorozat, a Rém­álom az Elm utcában sorozat, a Si­koly trilógia, A texasi láncfűrészes mészárlás. A műfaj kedvelői bizonyára érté­kelik a sikoltozásoktól és az erdő­ben meneküléstől hemzsegő alko­tást, de én nem tartozom közéjük. Ennek ellenére kíváncsian és lai­kusként ültem be a teltházas (!) ve­títésre. A közhangulatot a piros­kék, SZTK keretes szemüvegek dobták fel. Kezdeti szédülésemet legyőzve (amit a 3D-s vetítés oko­zott), már csak a karnyújtásnyira lebegő feliratokat kellett kisilabi- zálnom, és hátradőlve máris élvez­hettem a patakokban folyó vért, a fejemen keresztüldobott csákányt (meg kell hagyni, ez elég hatásos volt), a lapáttal kettévágott fej szuggesztív látványát. A film né­melyjelenete a komédia határát sú­rolja. Ahogy egy meztelen szőke csaj hosszú percekig menekül a po­raiból visszatért gázálarcos gyilkos elől, az egészen groteszk. Érdekes, hogy még mindig nem tökéletes a 3D technológia. A sima állóképeknél gyönyörűen kijön a kép, gyorsabb kameramozgások­nál azonban eléggé zavarossá vá­lik, néha egészen rajzfilmszerű a látvány (például a fejből kieső szemgolyó esetében). A történet röviden annyi, hogy a gyilkos egy volt bányász, aki Va- lentin-napon visszatér a sírból, magára ölti a gázmaszkját, hogy fiatalokat mészároljon csákányá­val, a lehető legvéresebb módon. A film meglehetősen brutális, még­sem támad a nézőnek rossz érzése tőle, mert minden véresebb jelene­tet egy poénszerű kitekintés követ. Akit ez sem hat meg, annak ott van még az Odaátból ismert Jensen Ackles, aki a főszereplő Tom Han- niger bőrébe bújik. Nem horrorrajongóként összes­ségében élveztem a filmet és a rám-rám törő szívdobogást. -Ezt mégis inkább a látványnak tudom be. Tehát, aki egy kis 3D-s borzon­gás miatt ülne be a filmre, bátran tegye meg. Mindez számokban ná­lam alapjáraton 10/4, háromdi-- menziósban 10/8. Nagyon szeretem ezt a műfajt. Az irodalomban és a színházban is. Az alapmű, a Száz év magány című Márquez-regény „méltat­lanul” homályosítja el a többit. Olykor a magyar tündéri realista alkotások fényét is. De csak a köztu­datban. A valóságban nem. KISS PÉNTEK JÓZSEF Vidnyánszky Attila rendező méltányolandó kreatív alázattal és alapos felkészültséggel párosuló szakmai biztonsággal vitte szín­padra Tamási Áron játékát. Ponto­san ragaszkodott a szerző által megjelölt „szereplő személyek” karakteréhez. Mindössze egy esetben tért el ettől, amikor a játék mintegy rossz szellemének, a Bo­szorkány - Bakkecskének beikatá- sával amolyan negatív deus ex ma­china, a falu rossz szelleme jelenik meg, tegyük hozzá, elementáris erővel segítve az előadás népi hie­delemvilágot megidéző szándé­kát. Azt is mondhatnánk, hogy ez a nagyon értékes és a Komáromi Jó­kai Színház életében méltán előke­lő helyre számot tartó előadás a tündéri realizmus színházi diada­lának is tekinthető. Egy helyütt bi- csaklik csak meg ez a kristálytiszta hömpölygés. Konkrétan akkor, amikor a II. felvonásban a holtré­szeg Bakk Lukács és Préda Máté néhány ismert magyamóta első sorát próbálják meg elénekelni. Igazán nem szeretném, ha úgy tűnnék fel, mintha valamilyen nyelv- és stilisztikatisztaság- csőszként igyekeznék feltüntetni magam. Azzal is tisztában vagyok, hogy a mindenkori beszélt nyelv egy élő, változó organizmus. Sőt, még azt is tudomásul veszem, hogy a nyelvnek meg kell küzdenie a romlással, a tiszta dialektust és a népköltészet kincsestárát mindun­talan hígítja a szerzői giccs. Ám ez esetben teljesen indokolatlannak tartom ezt a tudatos beleszemete- lést. A magyar népdalkincsnek annyi ideillő, akár pajzán, akár lí­rai (ami ebben a kontextusban ugyancsak groteszkül tudna meg­szólalni) gyöngyszeme van, hogy erre semmi szükség. Ráadásul az előadás minden általános érvé- nyűsége ellenére megőriz valami titokzatosan tiszta-szépet az egykor volt falu világának hangulatából, hogy gond nélkül elhiszem: éppen egy „akármelyik székely faluban” szemlélem a tör­ténéseket. Ezek a magyar nóták (amelyekkel egyébként semmi ba­jom; aki akarja, hallgassa) kifeje­zetten sértőek. Ha legalább a szándék világos lenne. De nem az. Csak sejteni lehet. Ismerve Vid­nyánszky kiváló ízlését, talán a já­tékossága űzhetett most furcsa tré­fát vele. És: velünk. Magyarázato­kat és feltételezéseket lehet kreál­ni, de minek? Ha tehetném, azon­nal kigyomlálnám ebből a színpadi remekműből. Aki olyat tud, hogy a Kömény Móka csizmájából kiön­tött víz adja hírül az érkezőknek a fiú kiszabadulását a kútból, annak nem kellene ilyen banális megol­dásokhoz folyamodnia. Kivételesen tiszta, pontos, mé­lyen átélt alakításoknak lehettünk a tanúi. Vidnyánszky rendező úr a bemutató után elmondta, hogy va­lódi társulattal találkozott Komá­romban, ami (valljuk be) ma már nem mindennapi eset. Az előadás kétségkívül erről az együttjátszás- ról tanúskodik. Egymás színpadi létezését tiszteletre méltóan segítő összjátékkal találkoztunk. Olyan színészkoncerttel, ahol a játszók nem csak ismerik, de tisztelik is egymást. Ez pedig óhatatlanul hozzáad valami megfogalmazha- tatlan, de érzékelhető többletet a csodához. Gondos Esztert (Tamási megfo­galmazásában az egyik „vénlány”- t) Szvrcsek Anita alakítja. A sokszínű művésszé érett színésznő ismét olyan színeket és árnyalato­kat villant fel tehetségéből, hogy olykor elborzasztja a nézőt. A visszavonhatatlanul elillanó fia­talsága miatti féktelen gyűlölet sö­tét színeit mutatja nagy drámai erővel. Olyan megkérgesedett szívet tár fel előttünk, amelyet nem érintett meg soha az igaz szerelem melege. Talán nem is hagyta vol­na, hogy megérintse... Ä másik „vénlány” Gondos Regina, Szoták Andrea m. v. megformálásában. Az ő figurája még nem egy kiala­kult és megváltoztathatatlanul rosszlelkű leány, de nővére hatá­sára minden bizonnyal rövidesen azzá válik. Ilyen pontosan megfo­galmazott azonosság- és különb­ség-jegyekkel megformált testvér­párt ritkán láthatunk egy előadá­son belül. A színésznők tagadha­tatlan kvalitásai mellett a kiváló­érzékeny szereposztás és színész­vezetés is hozzájárul a sikerhez. Gondos Magdolnát Holocsy Kata­lin játssza. Finom rezdülésekkel, koncentrált játékkal-megéléssel mutatja fel a nővérei által irigyelt- kínzott legkisebb leány figuráját, akit a belső fény és a szerelem ereje minden szenvedés elviselésére ké­pessé tesz. Emlékezetes alakítás az övé is. A három színésznő nagy­szerűen segíti, kiegészíti egymás játékát. Egymás fényében ragyog­nak fel alakításaik, amelyek eddigi pályájuk fontos mérföldköve lesz. Nem kevésbé jelentős a Bakk Lukácsot alakító Tóth Tibor és a Préda Mátét játszó Fabó Tibor ket­tőse sem. Mindkét színművész ta­gadhatatlan szakmai kvalitásai mellett kellő tapasztalattal ren­delkezik ahhoz, hogy a mesterség- belileg legkényesebb jeleneteket is hitelesen megoldja. Konkrétabban a második felvonás „részeg éj­szakájának” hosszú és igényes je­leneteire gondolok. Ha valahol el tud csúszni a színészi játék, az ép­pen a részegség színpadi ábrázolá­sa. Vidnyánszky Attila nem fukar­kodott ennek az „esendő” emberi állapotnak a kiélezésével, ezzel is nehezítve a két színész dolgát. Bát­ran kijelenthetjük, hogy ugyan­olyan hitelesnek sikerült marad­niuk, mint a,józan”-jelenetekben. Tóth Tibort számos előadásban láttam már. Sokszor volt meggyő­zően hiteles, de ilyen jónak a Mar­tin Huba által rendezett Karama­zov testvérekben láttam utoljára. Játékának ízeit-színeit igazi cse­megeként ajánlom a közönségnek. A főszereplők sorát gazdagítja Hajdú László alakítása is. Ó Kö­mény Mókát, a tisztalelkű legényt, Gondos Magdolna párját kelti élet­re. Szerepének lényege a férfiúi tisztaság és az eleve elrendelés áb­rázolása. A szerelem erejének mindent legyőző hatalma teljese­dik ki játékában. Kiváló alakítás. Az ő feladata az egyik legnehe­zebb, hiszen az ilyen „egyér­telműen emblematikus” figurákat úgy ábrázolni, hogy valódi, sors­hordozó és egyedi ember-léttel ruházódjanak fel, komoly színészi kihívás. Hajdú László maradékta­lanul megoldotta a feladatot. Nem csupán fizikai adottságai, de mes­terségbeli tudása és rendkívüli ér­zékenységet mutató lelkisége is segítette ebben. Móka édesanyját, Kömény Ig- nácnét Varsányi Mari alakítja. Já­tékáról csak a tisztelet és a megille- tődöttség hangján tudok szólni. Az egyetlen fia életéért kétségbeeset­ten aggódó édesanya minden fáj­dalma ott van ebben az alakítás­ban. S ami a legnagyobb erénye: nem látványosan, nagy gesztusok­kal és verbális tirádákkal él, ha­nem csendesen fájó anyai szíve vá­lik láthatóvá. Nem eljátszik, ha­nem ábrázol. Nem alakít, hanem megél. Nem drámázik, hanem halkan él. Nem ágál, de belső ereje van. Nem okoskodik, hanem bölcs. A szerelem csodájáról szóló monológja haldokló fia ágyánál egyszerre szívszorító, fel­emelő és katartikus erejű. Néha nem is tudatosítja az ember, mi­lyen kincse ennek a társulatnak Varsányi Mari. Bemáth Tamás alakítása ugyancsak rászolgál a kritikusi el­ismerésre. Az általa életre keltett szimbolikus alak egyszerre realisz­tikus és elvont, fizikai és gondolati lény. Férfi-kecskebak-boszorkány. Kissé az egykori nagy sikerű bereg­szászi előadás, a Sardaffas, a hím­boszorkány lidérc-hangulatát idé­zi fel, ami nem von le abból az erő­ből, amit Bemáth Tamás színpadi jelenléte képvisel. Itt kell dicsérő- leg szólni a koreográfus, Gemza Péter m. v. munkájáról, aki olyan mozgássorokat kreált, amelyekkel hitelessé vált az ábrázolt hiede­lem-alak. Nagyszerű hangulatse­gítő, méltó kiegészítő színpadi já­ték-eleme az előadásnak. A tündé­ri realizmus színpadi tartozéka lett. A nagy koncentrációt és fizikai erőnlétet is feltételező szerepet Bemáth kiválóan oldotta meg. Ugyancsak szimbolikus alakok, a tündéri realizmus világának hangulatfestő „kellékei” a varjú-si­ratóasszonyok. Ha ízes, szellemes humorról beszélünk, meg kell em­lítenünk azt a pillanatot, amikor ezek a feketébe burkolt vészmada­rak éktelen károgással-sivalkodás- sal (Lőrincz Margit, Németh Ica, Mák Ildikó) korábban érkeznek si­ratni, mint az utolsó kenet feladá­sára rendelt pap. (Nem ez az egyet­len szellemes-tréfás pillanata az előadásnak, hiszen a kerítés lécein át a magaszedte mezeivirág-bozó- tot levizelő Préda Máté, vagy az egyre magasabbra emelkedő faág, mind-mind emlékezetes pillana­tok maradnak a néző számára.) A kisebb epizódszerepekben is emlékezetes pillanatok tanúi lehettünk a bemutatón. A Kato­likus pap szerepét Manases István elevenítette meg. Nekijutott talán a legkevesebb lehetőség arra, hogy valamilyen karaktert mutasson; inkább egy szeleburdi kispap be­nyomását keltette. Nagyon ex­presszív volt Olasz István megfor­málásában a Dobos ember, aki egy kicsit hírnök, egy kicsit a falu bo­londja hangulatfestő szerepkört is betöltötte. A díszlet- és jelmeztervező, Ondraschek Péter m. v. mesterien kitalált díszletterve néhány ele­mében ugyancsak próbára tehette az asztalosmesterek, a lakatosok és díszletfestők szakmai tudását, ám minden úgy „fest” és működik a színpadon, hogy abban hiba nincs! Ugyanez mondható el a rendkívül hatásos hangkulisszáról (Garai Gábor és Zakor Sándor hozzáértését dicséri), amely való­di drámai erővel emeli ki az egyes történések mozzanatait, valamint a varázslatosan szép vüágításról, amelyet a rendező elképzelése alapján a fénymesterek (Rózsás Szilvia és Kollár József) mesterien hibátlan pontossággal alkalmaz­nak. Kincs van a kezünkben. Igazi színházi kincs. Mutassuk meg a vi­lágnak, hogy mire vagyunk képe­sek; vigyük el mindenfelé, ahol csak el tudjukjátszani! (Képarchívum) Gerevich András versei angolul Budapest. Tiresias's Confession (Teiresziász vallomása) címmel immár angolul is olvasható Gerevich András harminchat verse neves angol és amerikai költők, műfordítók tolmácsolásában, a Corvina Kiadó Modem Hungarian Poetry című sorozatában. Ge­revich András (1976) költő, műfordító a kortárs magyar iroda­lom markánsan egyéni képviselője. Versei és műfordításai 1994 óta jelennek meg rendszeresen különböző folyóiratokban és an­tológiákban. (mti) Már csak hétfőig tart nyitva a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum Szlovákia ízei és illatai című kiállítása, mely a múzeum váralatti, Žižka utcai épületében látható. Az észak fogságában című tárlat nyit­va tartását viszont április 15-ig meghosszabbították. Ez utóbbi, a Vajanský rakparti épületben Rudolf Schuster fotográfiái révén Izland és az Északi-sark jégvilágába kalauzolja el a nézőt. (Fotó: SNM) (Dömötör Ede felvétele) ms IMF __________________________________________________________ Szvrcsek Anita, Hajdú László és Holocsy Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents