Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-27 / 72. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AAÁRC1US 27. Kultúra 9 Beszélgetés Tóbisz Titusszal, a kassai Thália Színház társulatának tagjával Fontos a szerephez vezető út is Tóbisz Titusz a Szerelem, ól című darabban (Gabriel Bodnár felvétele) RÖVIDEM Oscar-díjak-jövőre márciusban Beverly Hills. Március elején osztják ki jövőre az Oscar-díja- kat, hogy a ceremónia ne essen egybe a februári téli olimpiával. Jövőre a téli olimpiát a kanadai Vancouverben rendezik meg február 12. és 28. között, ezért döntött úgy a filmakadémia, bogy egy későbbi időpontra csúsztatja a rendezvényt. Az Amerikai Filmakadémia (AMPAS) 82. díjátadó gálaestjét március 7-én vasárnap este sugározza élőben az ABC tévécsatorna a hollywoodi Kodak Színházból - jelentette be szerdán Lesbe Unger, a testület szóvivője. A jelölőlapokat december 28-án juttatják el a filmakadémia tagjainak, akiknek január 23-ig kell visszaküldeniük szavazataikat. Az Oscar-jelöltek névsorát február 2-án hozzák nyilvánosságra.,,A jelölőprocedúra szempontjából ez még egy hetet ad a tagoknak arra, hogy filmeket nézzenek” - magyarázta a késleltetett díjkiosztás előnyét Unger. Bár 2004 előtt megszokott volt a március végi díjkiosztás, az utóbbi években rendszerint februárban került rá sor, idén február 22-én tartották a gálát, (mti) Törőcsik Mari még nem lép színpadra Budapest. Orvosai tanácsára nem vállalja a szereplést Törőcsik Mari a Nemzeti Színház legújabb produkciójában, a Balázs Zoltán által rendezett Amalfi hercegnőben. A teátrumban tartott tegnapi sajtótájékoztatóján a színésznő elmondta, várhatóan októberben fog visszatérni a színpadra a kaposvári Csíki Gergely Színházban. „Úgy érzem, jól vagyok, bár zavar, hogy a kezemet még nem tudom használni” - számolt be egészségi állapotáról Törőcsik Mari, hozzátéve: immunrendszere még nagyon gyenge, ezért orvosai azt tanácsolták, ne kezdjen még próbálni, (mti) Ligeti György Le Grand Macabre-ja Brüsszelben Nemzetközi szereposztással MTl-HÍR Tóbisz Titusz a kassai Thália Színház fiatal nemzedékéhez tartozik, 2005 óta tagja a társulatnak. Az utóbbi időben több főszerepben is láthatta a közönség, így az Imádokférj- hez menni, a Szerelem, ó! című előadásokban, a közelmúltban bemutatott Apadlás című népszerű musicalben pedig Rádióst alakítja. MISLAY EDIT A színházak március 27-e, a színházi világnap kapcsán általában plusz programokkal is kedveskednek a közönségnek. Készülnek valami hasonlóval a Thália Színházban is? Nem készültünk különprogra- mokkal, mindenesetre munkával fogunk ünnepelni. Két előadásunk lesz ma: délelőtt A dzsungel könyvét, este a Szerelem, ó! című darabotjátsszuk. Úgy tudom, eredetileg nem színésznek készült. Operaéneklést tanultam. De talán azzal kezdeném a történetet, hogy gimi után elmentem Dévai Nagy Kamilla Krónikásének Zeneiskolájába, ahol gitározni meg verset zenésíteni tanítják a gyerekeket. Ott kezdtem énekelni meg gitározni. Aztán ide-oda vetett a sors, több helyen dolgoztam, később bevonultam katonának. A katonaságnál Pozsonyban a hadsereg művészeti együttesében énekeltem, és ennek kapcsán jött az az öüet, hogy megpróbálom az operaéneklést. Az ottani ismerőseim javasolták, hogy érdemes lenne az énekléssel próbálkoznom. Meglehetősen későn jött az „ihlet”, hiszen már 22 éves voltam, amikor felvételiztem a konzervatóriumba. Úgyhogy amolyan „öregdiák” voltam. És nagyon megtetszett. Az operára mindig is rajongással tekintettem, és ez a mai napig így van. Még nem adtam fel azt az álmomat, hogy egyszer operaszín- padra lépek. Hogyan jött a képbe a Tháha? Szintén a zene, az ének révén. Harmadéves voltam a kassai konzervatóriumban, amikor megkaptam Sir Kán szerepét A dzsungel könyvében. így kezdődött. Aztán égy év múlva leszerződtem, és távúton folytattam tovább a tanulmányaimat. Az éneklés iránti vonzalmát azért elég sok darabban kiélhette az utóbbi években. Azt hiszem, tulajdonképpen azért vettek fel, mert nem volt énekes a színházban. Bár lehet, hogy ez most kicsit nagyképűen hangzik. Tulajdonképpen nem tartom magam színésznek, bár eljátszottam néhány prózai szerepet is, most épp a Szerelem, ó!-ban is főszerepet alakítok, ami egyáltalán nem zenés darab, és mégis meg kellett vele valahogy birkóznom. Végül is egy énekes számára az is fontos, hogy legyen színészi eszköztára. Operaénekesi tanulmányaim során nagy adag hiányérzet volt bennem. A konzin nem nagyon tanítottak színészetet, és ez nekem például nagyon hiányzik az operaszínpadról, legalábbis itt Kassán. Voltak ugyan bennem kérdőjelek, hogy melyik irányba induljak: musical vagy opera? De úgy éreztem, akármerre indulnék, színészüeg mindenképp fejlődnöm kell. Mi vonz egy fiatal fiút az operához, ami bár gyönyörű, nem éppen a tizenévesek kedvenc műfaja? Soha nem voltam az a típusú fickó, aki nagyon megy a trend után. Otthon ugyan nem countryt hallgatok, de apu népzenész volt, és én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai még néptáncoltak. Az utánunk jövő generáció már tényleg „számítógépes” volt. Amikor elkezdtem énekelni, mindig arra figyeltem, az érdekelt egy énekesnél vagy a zenében, hogy mi az, ami igazán „megtelíti” a zenét. Én külön választom azt, hogy valaki jó színész és valamilyen szinten énekel, illetve azt, hogy jó színész-énekes. Vagy pedig operaénekes, és játszani is tud, mint Jósé Cura és Placido Domingo, akik a példaképeim. Hogy mi vonz az operaéneklésben? Nem igazán tudom megmagyarázni. Talán a fejlődés lehetősége. Az, ahogy egy énekes eljut odáig, hogy el tud énekelni egy Trubadúrt vagy egy Turandotot. Ehhez olyan fejlődésen kell keresztülmennie, amire minden művész vágyik. Nekem az éneklés terén az opera a csúcs. Most a Tháliában melyek azok a szerepek, amelyekben jól érzi magát? A dzsungel könyve az egyik kedvencem, Sir Kánt nagyon szerettem játszani. Ahogy azt mondani szokták, nagyon „pofán vágott” ez a szerep. Kicsit rockos is, kicsit Deák Bill-es is, legalábbis ilyenre próbáltam formálni. Utána jött az Imádok férjhez menni, amelyben Rák Viki és Dudás Péter partnere lehetek. Bilit játszom, ami nagyon jó karakterszerep, és Dudás Péter mellett dolgozhattam, aki a színészi példaképeim közé tartozik. Nem utolsósorban pedig Rák Vikivel, aki gyerekkori barátom, hiszen egy helyről, Rimaszombatból származunk. Az Imádok féijhez menni az első nagy főszerepem volt, nagyon jó dalokat énekelhettem benne. Aztán jött egy-két karakterszerep, a Furcsa párban és a Hyppolit, a lakájban, azokat is nagyon élveztem. A padlás című musicalben hogy érzi magát? Ha az ember énekes, A padlás mindenképp a szerepálmai közé tartozik. Én is imádom minden egyes dalát. Kaszás Attila, a Rádiós első alakítója is mindig „topon” volt nálam, mert színészként fantasztikus szinten tudott énekelni. Nagy hajrával vágtunk neki a darabnak, igyekeztünk, minden tőlünk telhetőt megtettünk, aztán hogy müyen lett a végeredmény... Sajnos elég kevés időnk volt rá. Nem egészen egy hónap. A dzsungel könyvével három hónapig foglalkoztunk intenzíven. Ebből született egy jó előadás. Persze, hozzá kell tennem, hogy mindezt kassai viszonylatban mérem. Egy musicalt színpadra vinni nem kis munka. De úgy érzem, A padlás is kiforrja majd magát. Az ön számára mi a színházban a hajtóerő? Mi az, ami miatt úgy érzi, érdemes kiállni színpadra? Ha azt mondanám, hogy csak a. hiúság vezérel, hogy a közönségnek tetsszen, amit csinálok, az nem lenne teljesen igaz. Mindenképp két pillére van ennek a dolognak. Az egyik a közönség, és az az „adok-kapok”, ami előadás közben színész és néző között zajlik. A másik dolog, amit talán még fontosabbnak tartok, az a fejlődés lehetősége a próbafolyamatok során. Ilyen szemponthói a Thália fontos szerepet játszik az életemben. Itt kezdtem énekes színésszé, nem csak énekessé formálódni, úgyhogy végül is nagyon hálás vagyok azért, hogy egyáltalán játszhatok a Tháliában. Számomra nagyon fontosak a próbák, az a folyamat, mialatt elér az ember addig a pontig, hogy úgy érzi, „na, ez most már megvan”. Vagy amikor még küzdők a szereppel, és vezet hozzá egy út, ami izgat, és folyamatosan életben tart. De a fiatal kollégáim is hasonlóan éreznek. Azért jó a kezdet, mert még előttünk van egy csomó lehetőség. -Még ambiciózusak vagyunk, még nagyon akarunk, és szeretnénk bizonyítani. Remélem, soha nem fogok a színpadon rutinból, megszokásból játszani, mert ha már ez megtörténik, akkor jobb letenni a lantot. Budapest/Brüsszel. Ligeti György Le Grand Macabre című, korszakos jelentőségű operáját mutatta be és játssza ezen a héten sorozatban a brüsszeli Théat- re de la Monnai. Az előadás bel- ga-olasz-brit-spanyol koprodukcióban jött létre, később Rómában, Londonban és Barcelonában is láthatja majd a közönség. A darabot az 1979-ben alapított, ma már világhírű katalán avantgárd színházi műhely, a La Fura dels Baus tagjai vitték színre. Ligeti György (Képarchívum) A XX. század egyik legjelentősebb alkotásaként számon tartott Le Grand Macabre-t 1978-ban Stockholmban komponálta Ligeti György, aki elhagyva Magyarországot, akkor Svédországban élt. Michael Meschke írt számára librettót a brüsszeli szürrealista író, Michel Ghelderode drámájából. A színmű és az opera egyaránt gazdag tragikomikus és szürreális elemekben, egy képzeletbeli országban játszódik, amely Hieronymus Bosch és Breughel festményeinek világát idézi, a színhely elnevezése egyértelmű utalás: Breughelland. Az opera hősei: Nekrocár, a halál angyala, a szüntelenül részeg Piet vom Fass, Go-Go herceg, Aštrada- mors udvari csillagász és házsár- tos felesége, Mescalina, valamint egy szerelmespár, Amando és Amanda. A szereposztás teljesen nemzetközi, a kanadai szoprántól, Barbara Hannigantől, a norvég Frode Olsenen át az amerikai Chris Merrittig. Az operát Leo Hussain vezényli, aki jelenleg a salzburgi tartományi színház zeneigazgatója, de Nagy-Britanni- ában tanult és a fiatal brit karmester-generáció egyik elismert alakja. A Le Grand Macabre-t 1998-ban, Kovalik Balázs rendezésében mutatták be Magyarországon. A budapesti premieren Ligeti György is jelen volt. SZÍNHÁZI VILÁGNAPI ÖZEMET - 2009 ____________________________________________________ ti. 'WBBMN» ... 7 ' -MTüffif' v - . -j «MNS9I IM MS? "' É « 1 *,7. * ■ * l. s* '"v „A színház az elrejtett igazság maga” AUGUSTO BOAL Látványosak az emberi társadalmak mindennapjai, de bizonyos alkalmakkor mégis szükségünk van színházi előadásokra. Ezek fontos társasági események, olyanok, mint amilyenre most eljöttek. Nem tudatosul bennünk, de az emberi kapcsolatok színházi mintákat követnek: a tér használata, a testbeszéd, a szavak megválasztása, a hanghordozás, a gondolatok és érzelmek ütközése, vagyis mindaz, amit a színházban bemutatunk, és saját életünkben is megélünk, azt sugallja: a színház mi vagyunk! A menyegzők, a temetések spektákulumok, de egyben a mindennapi élet jól ismert rítusai is. A ceremóniák, a reggeli kávézások, a köszönések, a bátortalan szerelmek és a viharos szenvedélyek, a szenátorok tanácskozása, diplomaták találkozója, ez mind színház. Művészetünk arra tanít, hogy nyitottan fogadjuk be a mindennapi élet előadásait, melyekben egyformán vagyunk színészek és nézők, s elmosódik a színpad meg a zsöllye közti határ. Valamennyien művészek vagyunk: a színház arra tanít, hogy meglássuk azt, ami nyilvánvaló, de már annyira hozzászoktunk, hogy észre sem vesszük. A megszokott láthatatlanná válik, és épp azért hozunk létre előadásokat, hogy megvilágítsuk mindennapi életünk színpadát. Múlt év szeptemberében egy váratlan „színházi meglepetés” csapott le ránk: azt képzeltük, hogy biztonságos világban élünk, és bár távoli, vad tájakon háborúk, népirtások, vérengzések tombolnak, embereket kínoznak, mi biztonságban élünk, pénzünket tekintélyes bankokban helyeztük el, vagy becsületes brókerre bíztuk; aztán azt akarták elhitetni velünk, hogy ez a pénz nem is létezett, hogy csak néhány, egyáltalán nem virtuális, de nem is megbízható vagy tiszteletre méltó közgazdász siralmas, virtuális agyszüleménye volt. Ez rossz színház, sötét cselszövés, amelyben néhányan sokat nyertek, és sokan mindent elvesztettek. A gazdag országok politikusai titkos megbeszéléseket tartottak, és csodatévő megoldásokkal álltak elő. Mi, a nézők, az áldozatok, az erkély utolsó soraiba szorultunk. Húsz évvel ezelőtt Racine: Phédráját rendeztem Rio de Ja- neiróban. A díszlet szegényes volt: a földön két tehénbőr, körülötte bambuszrudak. Minden előadás előtt a következőket mondtam a színészeimnek: „Vége a próbáknak, annak, hogy napról napra újabb variációkat próbáljunk ki. Amikor átlépitek a bambuszkerítést, közületek senki sem hazudhat többé. A színház az elrejtett igazság maga.” Amikor a felszín mögé nézünk, mindenütt elnyomókat és elnyomottakat, osztályokat és kasztokat látunk, egy igazságtalan, kegyetlen világot találunk. A mi dolgunk, hogy egy másfajta társadalmat képzeljünk el. Meggyőződésünk, hogy ez lehetséges. A mi dolgunk hát, hogy ezt a színpad deszkáin és az életben megvalósítsuk. Augusto Boái (1931) - brazil színházi rendező, író, politikus
