Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-21 / 67. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 21. www.ujszo.com ZENE A SZALONBAN ____________ A húr továbbfeszítései CSEHY ZOLTÁN A prosópopoiia az antik retorika egyik klasszikus alakzata, amely Betine Menke szavaival élve „szájat és arcot ad a beszédnek”, azaz megteremt egy imaginárius ént, és felruházza a hitelesítés gesztusrendszerével. Veli-Matti Puumala kilenc zongoraprelűdben (Homma- ges Fugitifs) próbálkozik meg a személyteremtéssel, a hangkölcsönzés és a hangrögzítés játékaival. Természetesen az ödet azonnal Elgar híres úgynevezett enigma-variációit juttatja eszünkbe (op. 36.), mely szokatlanul személyes portrékat készít 14 személyről, pontosabban 15-ről, hiszen a Georg Robertson Sinclairt bemutató 11. variáció főhőse lényegében az orgonista kutyája, Dán, aki diadalittasan hoz vissza egy folyóba hajított botot. Elgar szemfülessége nemcsak a kisportrék sokféleségében rejlik, hanem abban is, hogy valamennyi portré magába integrálja a főtémát, annak módosult, rejtett, át- meg átértelmezett variánsát: elképzelhető tehát, hogy itt gyakorlatilag egy azonos témáról elhangzó vélemények sokaságával szembesülünk. Puumala stratégiája szét- tartóbb, ugyanakkor az életmű egészébe ágyazottan határozott átcsatolásokat kíván és hoz létre a zeneszerző egyéb darabjaival. A zongora karakterrajzoló képessége páratlannak bizonyul, s ez nem kis mértékben Emil Holmsröm játékának is köszönhető. A romantikusan csapongó Anna, a meditálva ábrándozó „debussys” Linea, a férfias Robert vagy a halott Maurice, a kapkodó Pierre, a kéjsóvár Alex, a szigorú Matto vagy épp a lelkifur- dalásos Avopa zenei karakterének megteremtése kétségtelenül szellemes játék, zenévé transzformált fotóalbum. Persze, nyilván minden hallgató másként végzi majd el a jellemfejtést, mint ahogy azt én tettem az imént. Veli-Matti Puumala mindenesetre kitűnő pszichológiai játékterepet biztosít a számunkra. A cédé legizgalmasabb alkotása azonban Veli-Matti Puumala feledhetetlenül virtuóz (Tomas Djupsjöbacka, a darabot előadó Meta4 vonósnégyes tagja egyenesen így nyilatkozott: „Ez egy kimondottan fizikális darab, egyes részei határozottan izomerőt igényelnek.”), zsúfolt vonósnégyese (1994-ből), mely többek közt látványosan fogalmazza meg az individualizmus és közösségi identitás kérdéseit: a vonósnégyes egyes tagjainak játéka és a vonósnégyes mint osztatlan zenei egység feloldhatatlan paradoxonná válik. A folyamatosan előrenyomuló, a zenei paramétereket a dinamizmus szolgálatába állító struktúra osztatlan egészként mutatja fel sokszínűségét. Van benne valami iszonyúan erőteljes személytelenség, miközben átérezteti velünk a test fizikai valóságát. A zene itt is, akár a fenti portrékban, mintha egyre inkább testté válna, mintha a személytelenségből indulnánk a hús fizikai valóságába, s mintha minden egyes izmot érezhetően egy közös elgondolás mozgatna, hozna lendületbe. Hol egy edzőgépen kisebb-nagyobb intenzitással küszködő test izzadt makacsága és teremtődő szépsége tűnik elénk, hol a fizikai agresszió váratlansága sokkol. Mintha az egyik a másikat készítené elő. Különös, hogy noha Veli-Matti Puumala számos urbánus regiszterből építkezik, műve mégsem lesz kollázs- vagy montázsszerű, látványos barokk áradása és ijesztő agressziója egyberántja a klasszikustól a szinte a rockig terjedő sokféleséget. A vonósnégyes karakterét fejleszti tovább a cd nyitódarabja, a 2002-ben vonós szextettre komponált, a kettős kánon dallamimitációs lehetőségeit kiaknázó frappáns Capriccio. A cédé egyetlen vokális kompozíciója (Korkeat illat) egy prológusból és három szoprán dalból áll (Pia Freund énekel, Antti Kaihola zongorázik): mintha Ariadné mítoszának egy szegmense került volna északi környezetbe. A férfi-nő kapcsolat érzékisége és a vágy kitelje- síthetetlensége kerül előtérbe, és ismét az én-ként elgondolt individuális létezés, illetve a párkapcsolat mint eredendő egység kontrasztja teremt feszültséget. Ariadné panasza a vízbe íródik, felkavaró, disszonáns álma a vízre vetül rá, hiszen „a hullámok csak szavak” - írja Johanna Venho, a záródal szövegének szerzője. Ariadné öngyilkossági szándékát az alapvetően impresszionista karakterű, népi motívumokat is feldolgozó zene ugyan sugalmazza, de nyitva hagyja az isteni beavatkozás lehetőségét is. Veli-Matti Puumala igazi drámai feszültséget tud teremteni, mely az érzékiség feléledésétől kezdve a szexuális túlfűtöttségen át ível az irracionális erőket megmozgató lelki krízis megjelenítéséig. Veli- Matti Puumala művészetének egyik sajátossága a húr terheléspróbája, konkrét és elvont értelemben is: mindig tovább és tovább feszíti, a fizikai és pszichikai valóság végső határáig. A CD érzékeny áttekintést nyújt Veli-Matti Puumala (1965) művészetéről, aki jelenleg a helsinki Sibelius Akadémia zeneszerzéstanára. (Veli-Matti Puumala: Voices, Stringing. 1 cd, Jasemusikki Oy, Ja- seCD 0048,2008.) DVD-EXTRÁK A SZALONBAN Entek és hobbitok - léteznek-e vagy sem? H. NAGY PÉTER Ami most következik, az bizonyos értelemben szokatlan lesz. Az történt ugyanis, hogy a Szalon 2009. március 7-i számában megjelent a soron következő „extrám” (A Gyűrűk Ura 12 korongos DVD- kiadásáról), s erre a rövid eszme- futtatásra több olvasói reakció is érkezett (melyeket ezúton is nagyon köszönök). Ezek kivétel nélkül arról szóltak, hogy a szöveg végén megpendítettem két dolgot, amikről bizony nagyon szívesen hallanának még. Bár nem szoktam a sorozatban visszatérni az adott produkciókhoz, most mégis engedek az olvasói nyomásnak, s mintegy továbbírom a szóban forgó szösszenetet. A biztatás természetesen a következő részletre vonatkozott: „Persze magam is szívesen töprengek azon, hogy mondjuk az entek (a fapásztorok) ötlete mennyit köszönhet az Edinburgh közelében élő »ormistoni lépkedő tiszafák« jelenségének, vagy hogy hobbit- szerű emberi fajok létezhettek-e valamikor.” Nos, örömmel teszek eleget a kérésnek, jöjjenek tehát az entek és a hobbitok - sajátos fénytörésben... Tolkien szövevényes (de nem átláthatatlan) mitológiájában számos különleges lény szerepel. A szilmarilok című opusból megtudhatjuk, hogy Középfölde élővilága úgynevezett kelvákból és ol- vákból áll. Az előbbiek a mozgó lények, az utóbbiak a nem mozgók. A legmagasabb szintű olvák természetesen a fák; az entek (akik maguk is fáknak látszanak) pedig olyan lények, melyekbe lelkek (vagy szellemek) költöztek, hogy az olvák őrzői és védelmezői legyenek. Az átlagos ént tehát külsőre olyan, mintha egy fa és egy ember kereszteződéséből létrejött hibrid volna. A Gyűrűk Ura középső részében (A két torony) az entek Szüszakáll vezetésével bekapcsolódnak a Gyűrű-háborúba, megostromolják Vasudvardot, s ezzel megtörik Szarumán hatalmát. Ennek a lényeges epizódnak a kidolgozására a film is nagy hangsúlyt fektet, a történet egyik fordulópontja, amikor végre „az entek háborúba mennek.” (A fapásztorok vizuális megformálásáról mellesleg egy újabb szöveget lehetne írni, hiszen Szilszakáll és társainak „életre keltése” remek munka; méghozzá olyan, amely nem nélkülözi a humort sem. Egyik ide vonatkozó kedvenc jelenetem a filmből, amikor az egyik ént a lezúduló vízbe hajolva „eloltja” égő lombkoronáját [lángoló fejét] - apró történés a zsúfolt képmező alsó harmadában a sok száz közül. Másrészt az entek viselkedésének olyan tényezőire is figyeltek a film készítői, melyek alapján a néző bepillanthat életmódjukba és történetükbe: pl. néhányuk „megfásult” az idők során, azokra a fákra hasonlítanak, melyeket őriznek; ületve megható az a jelenet, melyben Szilszakáll arról panaszkodik a hobbitoknak, hogy valamikor régen eltűntek az ent-asszonyok...) Szóval, itt van ez a szimpatikus társaság, melyről az ember azt gondolná, hogy Tolkien fejéből pattant elő. A helyzet azonban ennél izgalmasabb, hiszen az ötletet a természetből is meríthette a mester, s itt jönnek a képbe az „ormistoni lépkedő tiszafák”. Mit lehet róluk tudni? Természetesen azt, hogy bizonyos értelemben mozognak. Steve Jones parádés, evolúcióbiológiai könyvében (Darwin szelleme. A faj ok eredete-maiválto- zatbari) érinti ezt a jelenséget. Érdemes beleolvasni. „Az erdők mindig vándorlásra kényszerülnek. Egy Edinburgh közelében lévő templomkertben nőnek az úgynevezett »ormistoni lépkedő tiszafák«. A legenda szerint válság idején természetfölötti segítséggel változtatták a helyüket. És tényleg változtatták a helyüket. A tiszafa régi ágai új hajtásokat hoznak, amikor érintkeznek a földdel. Ha a régi törzs elhal, helyére lép valamelyikága. Idővel új növény nő belőle, néhány méterre a régitől. Nincs ebben semmi csoda.” Valóban nincs, hiszen tényleg sok példát lehetne hozni arra, hogy az erdők „nem állnak meg”. De most képzeljünk el egy városlakót, aki időnként ellátogat az említett templomkertbe. Mit tapasztalna? Nyilvánvalóan azt, hogy a tiszafák odébb mentek... Ezt a párhuzamot persze nem azért idéztem fel, hogy csökkentsen! Tolkien érdemeit, vagy hogy a legendaképződésre irányítsam a figyelmet. Mindössze arról van szó, hogy olykor az írói fantáziát remekül lehet modellálni a természet fényében. Az entek esetében nem zárható ki, hogy Tolkien - képzeletben - pusztán felgyorsított egy létező folyamatot (bár az erdők „vándorlása” más szemszögből nézve egyáltalán nem lassú, pl. Észak-Amerikában a lucfenyő és az erdei fenyő a gleccserek visszahúzódása után háromévenként másfél kilométert tett meg), és azt továbbgondolta, kiszínezte, beillesztette Középfölde mitológiájába. De ha A Gyűrűk Ura szerzője nem így járt el, az olvasónak akkor sem kell csalódnia, hiszen gazdagodott egy újabb történettel... No, ezzel meg is volnánk, nézzük, mi az ábra a hobbitokkal. Középfölde népei közül a hobbitok a legbámulatosabb népség, őket (és tetteiket) nem kell részletesen bemutatni a fantasy-kedve- lőknek vagy A Gyűrűk Ura-mozi rajongóinak sem. Számunkra most egyetlen tulajdonságuk lesz fontos, a méretük. A Tolkien-mitológiában a hobbitok az emberek rokonai, úgynevezett félszerzetek. A Gyűrű Szövetsége prológusában a következőket tudhatjuk meg a méretükről: „A hobbitok népe (...) kis növésű: még a törpéknél is kisebbek - azazhogy nem olyan testesek és vaskosak, bár sokszor alig alacsonyabbak. Magasságuk változó: a mi mértékegységünk szerint általában hatvan és százhúsz centiméter között van. Mostanában már ritkán érik el a kilencven centimétert; de állítólag csökkent a termetük, és régente magasabbak voltak.” Kérdésünk éppen erre vonatkozott, de ismét a természetre utalva: létezhettek-e valamikor hobbitszerű, azaz kis termetű emberi fajok. A válaszhoz elég visszamennünk az utóbbi évek egyik legszenzációsabb régészeti leletéhez. A tudósok ámulattal fogadták, amikor Flores szigetén (Jávától kb. 300 mérföldre keletre) felszínre került egy 1 méter magas „emberi” csontváz. Először abnormális egyedre gyanakodtak, de újabb maradványokra is bukkantak a Liang Bua barlangban, s világossá vált, hogy ez az előfeltevés kizárható. Chris Stringer és Peter Andrews Az emberi evolúció világa című könyvében a következőképpen összegzik a szituációt: „a koponya részletei, az arc formája, a kis fogak, az eszközkészítésre és talán a vadászatra utaló bizonyítékok mind azt sugallják, hogy az élőlény alapvetően ember volt. (...) Feltételezik, hogy a Homo erectus leszármazottja lehet, aki korán érkezett a Flores-sziget- re, talán éppen csónakon, és a teljesen elszigetelt feltételek mellett nagyon kisméretűvé fejlődött - ezt a jelenséget egyéb emlősök kapcsán is ismerjük, és szigeti tör- peségnek nevezzük.” Ezek után semmi váratlan nincs abban, hogy a Homo floresiensisre idejekorán ráragadt a „hobbit” elnevezés, s többen így emlegetik ezt a különleges biológiai „láncszemet”. A flores-szigeti leletet persze számos rejtély övezi még, de ebben az esetben is meglódulhat az ember fantáziája. Mi történhetett ezzel a fajjal? Vagy el sem tűnt teljesen? A délkelet-ázsiai őserdőkben élő bennszülöttek körében ugyanis terjeng egy legenda, mely szerint az ott lakók térségbeli szomszédai apró népek, kis termetű emberek, akik üregekben, barlangokban rejtőzködnek, ezért a hétköznapi szem számára csak nagyon ritkán láthatók. Az említett szerzőpáros egyebek között ezért zárja így a „hobbitról” szóló fejezetet: „Bármi is legyen az igazság, önmagában a faj létezése azt mutatja, hogy valójában még manapság is igen keveset tudunk az Ázsiában lezajlott emberi evolúcióról.” Hát igen, sok még a felfedeznivaló... Viszont van abban valami szép, hogy Tolkien professzor hobbitjai egyszer csak váratlanul megjelennek a színen, s a fantáziát kiegészíti a tudomány. (Itt a képlet persze fordított, mint az entek esetében, hiszen a Homo floresiensis létezéséről Tolkien nem tudhatott. Az említett legendáról viszont - ismerve A Gyűrűk Ura hihetetlen meny- nyiségű forrásanyagát - akár tudhatott is volna...) No, ezzel is megvolnánk. Remélem, az iménti kisjátékkal sikerült pótolnom a joggal hiányolt részleteket. Csak ezek után olvasóim nehogy azt kérjék tőlem, hogy járjak utána, vajon hol lehetnek az ent-asszonyok, vagy hogy derítsem ki, igaz-e a délkelet-ázsiai „hobbiť’-legenda... Bár ki tudja? A terepmunkának is eljöhet egyszer az ideje... J. R. R. Tolkien eddig utolsó ismert fényképét Michael nevű unokája készítette 1973 nyarán (REUTERS
