Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

2009-03-21 / 67. szám, szombat

10 Szombati vendég

ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 21. www.ujszo.com

Tom DiCillo: „Minden független filmes, akivel eddig találkoztam, őrült és hisztérikus, bizonyos helyzetekben talán még ölni is képes lenne..."

Rendületlenül ellenáll Hollywood csábításának

„Mint a Nap a Holdtól, olyan messze vagyok Hollywoodtól.” Ezt ő állítja magáról, a New York-i független filmesek egyik legszolidabb vezéralakja, Tom DiCillo. Ötvenhárom éves. Harmincöt volt, amikor az első filmjét rendezte.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

A Johnny Suede volt az, Brad Pitt-tel a címszerepben. Egy reményteli muzsikus, gitárral a nyakában, laza külsővel, egész nap egy szál alsógatyában, fekete antilopcipőben. Jó történet, szórakoztató. Arany Leopárd-díjat nyert Locar- nóban, ám ami még ennél is nagyobb siker: kultuszfilm lett, méghozzá nagyon gyorsan.

De nézzük, mi volt előtte.

Ki ez a feketében feszítő, amúgy elegáns, „függetlenül” vagány fickó? Operatőrként dolgozik kis költségvetésű filmekben. Előbb színészmesterség órákat vesz New Yorkban, aztán elvégzi a filmrendezői szakot. Egy osztályba jár Jim Jarmusch-sal. Neki fotografálja a Permanens vakációt, majd a Florida, a paradicsomot, amellyel 1984- ben Arany Kamera-díjat nyer Cannes-ban. A Johnny Suede forgatókönyvíróként is az ő filmje, nemcsak rendezői minőségben. Második játékfilmje, az Árnyékban főszerepére, egy frusztrált rendező megformálására Steve Buscemit kéri fel, aki a független filmesek Jolly Jokere és a hollywoodi producerek örök lúzere. Egy évvel később már John Turturróval forgat az Élet a hetedik mennyországban című filmben. Az Elkábulva újra Steve Buscemit állítja a középpontba, de már ott van mellette Michael Pitt is. Paparazzo az egyik, feltörekvő sztárocska a másik, a háttér pedig a média ellentmondásokkal teli, hideg kéket árasztó világa. „Nincs fárasztóbb, unalmasabb és lehangolóbb munka a világon, mint a filmgyártás” - állítja Tom DiCillo, miközben belehalna, ha csak egyeden évet is ki kellene hagynia. - A forgatásban csupán az a jó, hogy mindig megszabadít valami lelki tehertől, amit jólesik lerázni magamról.”

Van egy összekötő szál, egy különös kapocs a legelső és a legutóbbi filmje, a Karlovy Vary fesztiválján is bemutatott Elkábulva között. Johnny Suede még otthon, a négy fal között sem lép ki a cipőjéből, Tobynak viszont, aki egy szemétgyűjtő konténerben ébred, lelopják a lábáról a bakancsot, miközben alszik. Ha azt mondom, fétis, akkor ugye...

... nekem a cipő. Ezt akaija hallani? Rendben. Akkor tudja meg az igazat: cipőmániás vagyok. Ehhez az elegáns feketéhez például mit szól?

Kifinomult ízlésre vall.

Köszönöm.

Egyébként a filmjeiről is ez a véleményem. Pontosan tükrözik az ízlését De arra azért mindenképpen kíváncsi lennék: kinek írta az Elkábulva forgatókönyvét? Busceminek, akivel többször is dolgozott már, vagy Michael Pittnek, aki ugyanolyan izgalmas a vásznon, mint névrokona, Brad Pitt a Johnny Suede-ben?

Ez a film végül is a paparazzóról szól, ez az ő története, a fiú csak belekeveredik, aztán ki is száll belőle. Kezdettől fogva, ahogy kitaláltam a figurát, Buscemit láttam magam előtt. Az ő szerencséden ábrázatát. A szülei sem örülnek, hogy a fiukból lesifotós lett. Megvetik a munkáját, nem tudnak büszkék lenni a fiukra. Ő meg szegény igyekszik megfelelni az elvárásoknak, és várja a nagy lehetőséget, hogy elcsípjen valamit, ami által majd híressé válik. Segítő kezet nyújt a fiúnak, aki egy nap otthagyja őt, mert tovább már nincs szüksége rá. Önző és őrült világban élünk. Csoda, hogy nincs több tragédia a vörös szőnyegen. Egyébként nem szeretek nagy sztárokkal dolgozni.

Brad Pitt sem volt még az, amikor önnel forgatott.

Emlékszem, ahogy beállított a válogatásra. Csak egy üres papír volt nála, a szakmai életrajza. Néztem, mi áll rajta. Csak a Thelma és Louise-t írta fel. Az volt az első filmje. Ideges volt egy kicsit, ahogy ott állt előttem. Zavartnak láttam. Kértem, mondja el Johnny monológját az antilopdpőről. Bele is vágott azonnal. Ránézett a cowboy- csizmájára, és ahhoz beszélt szelíden, halvány rémülettel a hangjában. S nekem épp erre volt szükségem. De Michael Pitt is remek színész. Ő is azonnal ráérzett, hogy mit várok tőle. Pontosabban, hogy mit vár tőle a szerep. Tiszta lelkű színész, mint Cary Grant vagy Marlon Brando volt egykor.

Tobynak, amikor a film elején megjelenik New York szívében, semmije sincs. Úgy is él, mint egy hajléktalan. Aztán találkozik a fotóssal, aki sínre teszi az életét, és a nagyot álmodó fiúból egyszerre csak a szórakoztatóipar ünnepelt sztárja lesz. Ezért a filmért még Hollywoodnak is fájhatott a szíve.

Ez egy modem mese, amelyben a főhős bármire képes, csak hogy észrevegyék, felfedezzék. És én éppen erre akartam kihegyezni a történetet. Megmutatni, hogyan lesz egy rokonszenves kis senkiből felkapott tévésztár. Ennek a mechanizmusa érdekelt, mert most az egész világon ezt a folyamatot látom. De nemcsak ezt a fajta hirtelen felemelkedést próbáltam meg ábrázolni a filmben. Érdekel például a lesifotósok elképesztő helyzete is. Olyanfajta sztárfotók, mint manapság, az én gyerekkoromban még nem készültek. Ha feltűnt egy sztár az utca forgatagában, természetesen már akkor is megörökítették, de tovább nem merészkedtek. Az ünnepelt színésznő megérkezett egy partira vagy egy bemutatóra, kiszállt a kocsiból, de tovább nem követték őt. S ezek valóban szép felvételek voltak, maguk a sztárok is boldogan fogadták. Ma a paparazzók a legintimebb pillanatokra vadásznak. Brad Pittet például a saját háza udvarán fotózták le mezítelenül, a medencéje szélén. Persze vannak ennél sokkal komp- romittálóbb képek is. Ezek nem egy esetben egy addig szépen ívelő pályát is képesek megtörni. És nem igaz, hogy ez a sztárság velejárója. En nem hiszem, hogy bárkit is, csak mert ismert ember, hacsak nem bűnrészes valamiben, üy módon kell megszégyeníteni.

Ön szerint mivel lehetne ezt a folyamatot leállítani?

Félő, hogy semmivel. A bulvárlapok ugyanis már annyira megfertőzték az olvasókat, hogy azok észre sem veszik, egy egész iparág épül az emberi hiszékenységre, kíváncsiságra, rosszmájúságra. Nagyon sokan pedig épp ebből merítik millióikat. A sztárok bodásaiból, rossz pillanataiból, kínos helyzeteiből vagy éppen magánéleti válságukból.

Steve Buscemi kiváló alakítást nyújt a fotós szerepében, árnyaltan ábrázolja annak megszállottságát, ugyanakkor a kiszolgáltatottságát is.

Steve most játszott nálam először főszerepet, eddig mindig csak kisebb-nagyobb epizódalakításra volt lehetősége a filmjeimben, de azokat is parádésan megoldotta. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy végre megajándékozzam őt, elvégre barátok vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy milyen fantasztikus színész. Senki nem tud olyan kétségbeejtő, elkeseredett arcot vágni, mint ő, ha pedig dühöng és csapkod, a néző hangosan röhög a moziban.

Ezek szerint végig maga előtt látta, miközben a forgatókönyvet írta.

És tudtam, hogy Steve teljes odaadással játssza majd a szerepet. így is történt.

Mivel ő maga is rendez, voltak jelenetek, amelyeket mindketten máshogy láttak?

Nem. Miután részletesen átbeszéltük a forgatókönyvet, nem kellett attól tartanom, hogy Steve majd valami mást akar. Ö nem is az a nagy dumás, aki ha kitalál valamit, akkor addig mondja és mondja, amíg meg nem győzi a másikat. Ha megkérdeztem tőle, van-e valami észrevétele, arra is csak azt válaszolta, hogy „minden oké”. Nem az a folyton okoskodó, mindent máshogy látó típus.

Azokban az években, amikor Jim Jarmusch-sal tanult, független filmekkel még nagyon kevesen próbálkoztak. Milyen érzés volt kitaposatlan útra lépni?

Én egyvalamiben voltam csak biztos. Abban, hogy nem akarok hollywoodi rendező lenni. Valahogy éreztem, hogy nem ez az én jövőm. Más lehetőséget kerestem. Aztán megjelent John Waters, és történt valami. Jött egy ember, aki felrúgta a bevált szabályokat. Hátat mert fordítani Hollywoodnak. S amire senki nem számított: egyre többen követték a példáját. Olyan volt ez, mint a punkok forradalma a zenében. Éngem csak az idegesít, hogy nagyon sokan azok közül, akik velem együtt indultak el ezen az úton, mára behódoltak Hollywoodnak. Azt képzelik magukról, hogy ők még mindig független filmesek, pedig már ré- ges-rég nem azok. New Yorkban forgatnak ugyanolyan produkciókat, mint mások a nagy stúdiók égisze alatt.

De megjelent a „kisegítő osztag”. Itt varrnak az underground amatőrök.

Ők sajnos mindent digitális technikával forgatnak, ami a színészi munka halála. Nincsenek arcok a filmben, teljesen elvesznek. S mivel forgalmazót sem találnak a munkáikhoz, marad nekik az internet. Ott pedig egy pici kis ablak, ahol a film fut. De azt is úgy nézi az ember, hogy közben elintézi az e- mailjeit, vagy valami ostoba videojátékkal szórakozik.

Pályája legelején látott egyáltalán olyan hollywoodi filmet, amelyre azt mondta: ezt teljes egészében elfogadom?

A Haragban a világgal nagyon tetszett. Ki is lógott a stúdiófilmek sorából. Ebben persze James Deannek is oroszlánrésze van.

Kinek az alkotásait tudta még élvezettel nézni?

Az európai rendezőkét. Bunuel és Bertolucci volt a két nagy kedvencem. És sokat olvastam. Főleg Kafkát. Csapnivaló című filmem, amelyben Murphy törvénye uralkodik, hajói belegondol, utal is erre többször. Első filmjét forgatja egy független filmes, és minden elromlik körülötte, ami elromolhat, sőt még az is, aminek nem lenne szabad. Mintha egy kafkai kastélyban bolyongana a rendező. A bájgúnár színész egyfolytában művészkedni akar, a női főszereplő magánéleti válsága miatt nem képes hibátlanul elmondani a szövegét, az operatőr már öngyilkossággal fenyegetőzik, a rendező mindettől teljesen kikészül, hiszen újra és újra ugyanazt az egy jelenetet próbálják felvenni... ez valóban K. kísérteties bolyongására emlékeztet.

Van egy jelenet a filmben, amikor Nick, a rendező a szemébe vágja Chadnek, a saját szépségével eltelt színésznek, hogy csak a neve miatt választotta ki őt a szerepre. Volt már rá példa, hogy...

... ugyanezt tettem én is?

Igen.

Az Elkábulva nagyon nehéz körülmények között született meg. Iszonyú sokat kellett harcolnom érte. A producerek egyike ugyanis másokat szeretett volna a főszerepre. „Ha annyira ragaszkodsz Buscemihez, hát legyen! Majd Michael Pittet is megemésztem valahogy. De a popénekesnő szerepét mindenképpen egy igazi popsztárnak adod, különben nem kapsz tőlem egyetlen dollárt sem” - toporzékolt.

Nem tudom, hogyan reagáltam volna az ön helyében.

Nekem is elszorult a torkom, de magamban azt mondtam, ha már enyém lehet Buscemi is, meg Pitt is, akkor ennyi kompromisszumtól én sem fogok hányni. És ha hiszi, ha nem, levelet írtam Britney Spearsnek.

Kinek?

Igen, jól hallott. Megtettem. „Drága Britney, nagy rajongód vagyok, szeretném, ha elfogadnál egy szerepet a filmemben...”

Mégsem ő került bele.

Mert válaszra sem méltatott. Nem győzök hálás lenni érte.

Bizonyára tudja, az európai mozikban minden filmje nagy elismerésnek örvend. Eszébe jut olykor-olykor, hogy voltaképpen kétféle közönségnek készít filmet?

Európainak és amerikainak? Erre én soha nem gondolok. Ahhoz ugyanis, hogy egy európai moziban ott lehessek, az amerikai piacon is meg kell felelnem, különben nem kapnék pénzt a következő filmre. A kétfajta ízlés közti közös nevezőt tehát nekem kell megtalálnom, ami nem egyszerű feladat. Mégis azt mondom, hogy megéri,

mert a franciák, a spanyolok vagy a csehek mindig megtöltik a mozit, ha az én filmemet vetítik.

Miért döntött úgy, hogy a játékfilmek után most átruccan a „szomszédos” műfajba? Új filmje, a When you are Strange (Ha más vagy) ugyanis egész estét betöltő dokumentum a The Doors legendás énekeséről, Jim Morrisonról.

Több okból mondtam igent a felkérésre. Akármilyen furcsán hangzik, ez az első dokumentumfilm a tragikus sorsú énekesről. Eddig csak játékfilm készült róla. A The Doors zenéje eredetiségével fogott meg engem is, az együttes tagjai kivétel nélkül remek zenészek voltak. Jeff Jampol, a film producere rengeteg archív felvételt őrzött róluk, és évekig kereste azt az embert, akinek a kezébe tudja adni.

Ő kitől kapta az anyagot?

John Densmore-tól, az együttes dobosától, aki a kamrájában tárolta. Filmrendező szakos srácok felvételei ezek, akik annak idején nagyon sok koncertjére elkísérték az együttest. Ha játékfilmet forgatok, hónapokon át egyedül írom a forgató- könyvet, aztán megmutatom néhány közeli barátomnak, munkatársamnak, és átírom, ha kell. Ebben az esetben azonban nem ez történt. Megírtam egy jelenetet, máris tízen olvasták, és mind a tízen véleményt mondtak. De maga az írás is más alapokon zajlott, mint eddig. Egymás mellé illesztettem néhány képsort a felvett anyagból, és ahhoz írtam szöveget. Közben a ritmusra, a formára, a történet ívére is figyelnem kellett. Ami viszont nagyban megkönnyítette a munkámat: nem kellett színészekre gondolnom. Nem szerepeket írtam, hanem a zenéhez, a kezembe vett anyaghoz egy odaillő, tényekre épülő szöveget.

Sokak szemében még ma is egyfajta szent ikonok a független filmesek. Mit gondol, miért?

Kialakult körülöttünk egy furcsa mítosz, amely abból ered, hogy igenis szarunk Hollywoodra. De nagyot téved, aki azt hiszi, független filmesnek lenni nagyon jó dolog. Ha látna engem, hogy viselkedem, amikor pénzért könyör- gök! Minden független fümes, akivel eddig találkoztam, őrült és hisztérikus, bizonyos helyzetekben talán még ölni is képes lenne. A mítosz mondvacsinált dolog. Felfújt valami. Nem könnyű kimondanom: függeden fűmet forgatni egyre nehezebb. Már mi is egyre többször kényszerülünk megalkuvásra. Szerintem vészesen közeledik az idő, amikor azt fogjuk mondani: „Független film? Igen. Volt olyan.”