Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-18 / 64. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. AAARCIUS 18. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ Búcsú a papírtól Tegnap jelent meg a Seattle Post-Ingelligencer utolsó papírkiadása, a 146 éves napilap csak interneten lesz elérhető. A döntést nagy figyelemmel követi a súlyos válságba került szektor. Az USA nyugati partján csakP-I-ként emlegetett lap a Hearst Corporation tulajdona. Tegnaptól a 165 munkatárs helyett 20 marad a szerkesztőség állományában. Az internetes kiadás neves seattle-i lakosok írásait, kommentárokat, fotógalériákat és biogokat kínál az olvasóknak - áll a P-I honlapján. A P-114 millió dolláros veszteséggel zárt tavaly, ami januárban a lap eladására kényszerítette a Hearst csoportot. Mivel nem találtak vevőt, úgy döntöttek, az internetre költöztetikaz újságot, (mti) Sajnos, túl sok a fejed ahhoz, hogy te lehess az államfő. (Peter Gossónyi karikatúrája Oroszország történelmi lépésre szánta el magát: közzéteszi az ukrán éhínség dokumentumait Hetvenhét orosz népmese? Hetvenhét évvel ezelőtt, 1932-ben kezdődött Ukrajnában a nagy éhezésnek, holodomomak nevezett népirtás. Bár a népirtás kifejezést az orosz történészek máig vitatják. KÖVESDl KÁROLY Oroszország nemrég történelmi lépésre szánta el magát: megjelent az éhínséggel kapcsolatos iratokat bemutató kötetek első darabja. A könyv 6000 dokumentumot tartalmaz, amelyek nagy részét nemrég oldották fel a titkosítás alól. A könyvet és a hozzá csatolt DVD-t az orosz történészek és levéltárosok közelmúltban tartott moszkvai tanácskozásán mutatták be. Az induló sorozattal az ukránok aligha lesznek elégedettek. Az 1932-33-as éhínség mögött személyesen Sztálin állt - állítják az ukránok, akik szerint az egykori diktátor a kolhozosítás során terményeik beszolgáltatására kötelezte a parasztokat, megfosztva őket megélhetésüktől. A gazdag mezőgazdasággal rendelkező ország kincseit (az első világháború előtt Ukrajnát Európa éléskamrájának nevezték) a Szovjetunió gyors ipari fejlődésének finanszírozására használták, nagy szükség volt az exporttermelésből származó bevételekre. Ennek az volt az ára, hogy néhány év alatt több millió ember halt éhen. Történészek a Kreml árnyékában A kutatók a most kiadott könyvben a Kreml hivatalos politikájához igazodva azt próbálják igazolni, hogy az éhínség nemcsak Ukrajnára korlátozódott, és az áldozatok nem származásuk vagy nemzetiségük, hanem társadalmi helyzetük miatt haltak meg. Szerintük az akkor történtek nem minősíthetők népirtásnak, hiszen ahhoz az ENSZ definíciója alapján nemzeti, etnikai, faji vagy vallási alap szükséges. Szerintük az egyes osztályok elpusztítása „csupán” belpolitikai kérdés. Akadnak olyan történészek is, akik szerint Sztálin nem cselekedett volna így, ha tudomására jut, milyen hatással jár a terményelkobzási rendelet. Viktor Kondrasin történész szerint sem a diktátor, sem más vezetők nem terveztek éhínséget, az csak a rosszul megtervezett és végrehajtott kollektivizálás következménye volt. Vlagyiszlav Versztiuk, az Ukrajnai Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatója azonban azt állítja, maga Sztálin adott ki egy olyan rendeletet, amelyben a következővel fenyegette meg az ukrán parasztokat: „Adjátok nekünk a gabonátokat, különben meg lesztek büntetve!” A történész szerint a diktátor ezzel a lépéssel a korábbi önállóságához ragaszkodó Ukrajnát akarta végleg megtörni, és betagozni a centralizált Szovjetunióba. Ezzel példát is statuált a többi ellenálló tagköztársaság számára. Vlagyimir Kozlov, az Orosz Állami Levéltár vezetője visszautasítja az ukrán vádat. Szerinte nem létezik olyan dokumentum, amely bizonyítaná, hogy Sztálin akciója az ukránok ellen irányult volna. Versztiuk azzal vágott vissza, persze, hogy nem létezik, hiszen a bolsevikok semmi hasonlót nem fektettek papírra. Ezt az elméletet szerinte az igazolja a legjobban, hogy a Kreml akkor sem változtatott a politikáján, amikor látta, hová vezet a gabona elszállítása, hanem folytatta a kollektivizálást. Ez utóbbi kijelentést támasztja alá Jeleňa Tiuruna, az Orosz Állami Gazdasági Levéltár vezetője, aki szerint Sztálin a legapróbb részletekig tudta, mi történik azokon a területeken, ahonnan elvitték a gabonát. A két ország vitája tehát folytatódik, és a kérdés objektív feltárásához igencsak nehéz lesz józan hangot találni. Az ukrán paraszt mint közellenség „A paraszt új taktikához folyamodott. Megtagadja a termény beszolgáltatását. Meg akaija rothasztani a gabonát, hogy az éhség csontos kezével fojtsa meg a szovjet kormányt. De az ellenség elszámította magát. Majd mi megmutatjuk, mi az, hogy éhezés. A ti feladatotok felszámolni a kulákszabo- tázst. Össze kell szednetek mindent, az utolsó szemig. A parasztok az előre betakarított gabonára számítanak, amit eldugdostak a vermeikbe. Rá kell kényszerítenünk őket, hogy kinyissák a vermeiket.” (Részlet az Ukrán Kommunista Párt vezetőjének beszédéből.) Az ukázt természetesen teljesítették. 1932. december 6-án született egy központi párthatározat arról, hogy a tartósan „nem produkáló” falvak nyüvános feketelistára kerüljenek, hogy a többiek is megrettenjenek. Ezeknek a falvaknak a lakói nem hagyhatták el a települést, és megszűnt számukra bármiféle élelmiszer beszállítása. Az „adósoknál” állandósultak a rajtaütések és a házkutatások. Elkoboztak tőlük minden ehetőt, beleértve a következő évre félretett vetőmagot is. Családok haltak éhen, és teljes falvak pusztultak ki. Az emberek először a mezőgazdasági hulladékot, gyökereket és az igavonó barmaikat ették meg, azután került sor az elhullott állatokra (akár a dög- kútból is), de voltak esetek, amikor saját gyermekeiket ették meg az éhségtől megzavarodott emberek. A terv fontosabb, mint az ember Lennart Samuelsson svéd közgazdász szerint el lehetett volna kerülni a katasztrófát: „Igaz, hogy nem volt a legjobb termés abban az évben, de nem ez okozta a tragédiát. Sztálin sokáig biztos volt benne, hogy a parasztok csak eldugták a kenyeret, és nem olyan vészes a helyzet. Mikor kiderült, mekkora a baj, elejét lehetett volna venni a legrosszabbnak, leállítani néhány nagy építkezést, és elismerni, hogy éhínség van az országban. A Szovjetunió segítséget kapott volna. Ez viszont a vereség elismerését jelentette volna, a kolhozosítás kudarcát, amit Sztálin nem engedhetett meg.” A sors fintora, hogy Ukrajna sem ismeri el hivatalosan az örmény népirtást, amit a törökök végeztek 1915-ben, mivel tudja, hogy ellenkező esetben elbúcsúzhat a török felségvizeken vezető hajóútvonalaitól. Ugyanígy tesz Európa, amely jelentős mértékben függ az orosz gázimporttól, és inkább a diplomatikus hallgatást választja. Ugyanúgy, mint 1932-33-ban. Ma már tudjuk, hogy a nagy éhínség idején a nyugati titkosszolgálatok tisztában voltak azzal, mi történik az ukrajnai falvakban, Sztálin azonban éppen akkor döntött az Európához való közeledés mellett. Egyedül az újságíróktartották fontosnak, hogy nyilvánosság elé kerüljenek az ukrajnai szörnyűségek: ennek köszönhető, hogy mégsem merült feledésbe az ukrán nép tragédiája. Az 1932-33-as éhínség hivatos becslések szerint is 6-7 millió halálos áldozatot követelt a Szovjetunióban, a legtöbbet Ukrajnában és Dél-Oroszország ukránok lakta vidékem. Hogy az éhínség jól átgondolt akció volt, több dolog bizonyítja. Egyebek közt megtiltották az éhínség beismerését, és nem engedték be Ukrajnába a nyugati gabonasegélyt. A nyugati ukrán emigráció óriási erőfeszítéseket tett, hogy ráirányítsa az érintett kormányok figyelmét az éhínségre. A washingtoni külügyminisztérium levéltárában rengeteg folyamodvány van, melyekben a levélírók kérik a kormányt, lépjen közbe és védje meg az ukrán népet. Hogy mindezek a dokumentumok helyet kapnak-e az új könyvsorozatban, kérdés. Megrázó visszaemlékezések „A holttesteket összegyűjtő szekér megállt Koval paraszt házánál. Még élt, de a hullaszállítók kezdték felvonszolni a szekérre. Koval gyenge volt az éhezéstől, de nagy nehezen kinyögte: »Ne vonszoljanak, adjanak ennem, még élek!« »Nagyon sok a dolgunk, nem jöhetünk érted újra, hisz úgyis biztosan meghalsz!« - válaszolták a szállítók”. így került a még élő Koval a közös sírgödörbe. Éjszaka azonban kimászott ä holttestek alól, elván- szorgott az első házig, ahol egy rokona megetette forró vadhússal, és lassan magához tért. 1941-ben még élt. Barátai „a halhatatlan Püip Kováinak” hívták. „Nagymamám majdnem az egész éhínséges időt ágyban fekve töltötte, mozdulatlanul. Mindennap számítottunk a halálára. Aztán, amikor kaptunk egy kevés búzát, vittünk neki egy kis lepénykét: »Tessék, mama, most helyrejössz.« Ő pedig fogta a lepénykét, az ajkához szorította, és elfordult. Először nem is értettük, aztán, ahogy megfordítottuk a fejét, hát halott volt. Csak az arcán volt egy könnycsepp.” (Egy szaratovi asszony visszaemlékezéseiből) „A faluban 600 ember halt meg. Volt, akit koporsóban temettek el, másoknakez semjutott. Atermésjó volt, de a portákat járták a gabonabegyűjtő brigádok, és botjaikkal műiden feltúrtak a gabona után kutatva. Én a kemencén feküdtem, és alattam volt a kenyérnek való. Lekergettek a kemencéről és elvették a gabonát.” (Egy szemtanú visszaemlékezéseiből.) „A csontsovány, felpuffadt hasú és lógó végtagú kisgyerekek nyújtották a legszömyűbb látványt. Az éhínség minden gyermeki vonást letörölt mindnyájuk arcáról, az éhség félelmetes kísértetekké változtatta őket, csupán a szemükben csillant meg valami a távoli gyermekkorból.” (Viktor Kravcsenko pártaktivista) KOMMENTÁR Három ok a választásra CZAJL1K KATALIN Három nap múlva itt az elnökválasztás első fordulója. A szociológiai felmérések azt mutatják, a magyar lakosság körében alacsonyabb a választási kedv az átlagosnál. Az utóbbi két és fél év történései után ez érthető is. A választásokon való részvétel állampolgári jog, nem pedig kötelesség. Senki sem kényszeríthető arra, hogy részt vegyen a voksoláson, és senkinek sincs joga ítélkezni a felett, aki úgy dönt, távol marad az urnáktól. A választói közönynek rendszerint a politikusok az okai, akik viselkedésükkel apatikussá teszik az embereket a közügyek iránt, s ezért csakis az előbbiek okolhatók. Mégis több indok szól amellett, hogy részt vegyünk a szombati választáson. Először is, az államfői poszt, bár hatásköreinek nagy része szimbolikus jellegű, kulcsfontosságú az állam szellemisége számára. Szlovákiából nézve ezt persze nehéz megérteni, hiszen eddig csak olyan köztársasági elnökökhöz volt szerencsénk, akik képtelenek voltak új témákat vinni a köztudatba, irányítani a közbeszédet, s következetesen képviselni egy-egy eszmét. Elég azonban csak Magyarországra vagy Csehországra tekintenünk, ahol az államfőnek hasonló jogkörei vannak, s láthatjuk, milyen fontos szerepet játszhat a társadalom életében. Göncz Árpád, Sólyom László, Václav Havel vagy Václav Klaus rendkívüli tekintélyt tudott kölcsönözni az államfői posztnak, mindegyikük a maga módján. Az EU-ban ma aligha tudja valaki, hogyan hívják a cseh miniszterelnököt, s az országról sem tudnak valószínűleg sokkal többet annál, hogy Prága a fővárosa és jó sört főznek, Václav Klaus neve azonban bizonyára sokaknál beugrik, igaz, nem biztos, hogy mindig pozitív előjellel. Ez azonban nem is baj. Az államfőnek ugyanis nem kell mindenáron mindenki kegyeiért küzdenie, sőt, egyik politikusnak sem kellene. Éppen ellenkezőleg. Az államfőnek kell annak a személynek lennie, aki, ha szükséges, akár a többségnek nem tetsző, érzékeny témákat is meg tud nyitni. Másodszor, a jelenlegi felállásban a három legfőbb közjogi méltóság ugyanazt a politikai irányzatot képviseli, ami - függetlenül attól, hogy szimpatizálunk-e vele vagy sem - nem jó a hatalmi egyensúly szempontjából. Arról nem is beszélve, hogy Ivan Gašparovič személyében olyan államfőt tisztelhetünk, aki képtelen önálló politikai nézetek megfogalmazására, így más nem várható tőle, mint hogy minden helyzetben a kormánypártok - főleg a Smer - szekerét tolja. Harmadszor, most első alkalommal állt elő a helyzet, hogy valódi esélye van annak a jelöltnek, akinek a személyében nem csupán a kisebbik rosszat választhatjuk. Akinek vállalható a múltja, a demokráciához való viszonyulása, a szakmai háttere, s nem utolsó sorban a kisebbségekhez való hozzáállása. Ez elég ok arra, hogy elmenjünk választani. Különben könnyen előfordulhat, hogy öt évig fogjuk bánni. JEGYZET Szavak, nem magyar szavak JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Két asszony ül velem szemben a motoroson. Mindketten magyarok, hivatalban dolgoznak, s látszólag apró- cseprő dolgaikról váltanak szót, ha már így reggel együtt döcögnek a poros és szegényes járási székhelyre. „Tegnap voltam a zubárká- nál, s hiába mondtam, hogy kiesett a plomba, csak a jövő hétre talált rám időt, így két napra is dovolenkát kellett kivennem” - mondja az egyik. A másik harmancsekos teát javasol rá, s potvrden- kát. Szinte már csak a kötőszavak hangzanak magyarul. Ez a beszélgetés csak azért jutott eszembe, mert nemrég, amikor ismét fellángolt a vita a tankönyvek körül, az egyik szlovák bulvárlap internetes oldalán olvasom a hírrel kapcsolatos olvasói észrevételeket. Akad néhány gyöngyszem, van, aki szerint most fizetünk meg a Nagymorva Birodalom szétveréséért, de nem újdonság a Szlovákiában csak szlovákul szlogen sem, a legérdekesebb mégis az a hozzászólás, amelyet most idéznék (a szerzői jog kikérése nélkül): „Semmilyen kifogásom nincs a magyarok ellen, s még a szlovákok ellen sem ... végül is magyar nemzetiségű lennék. Mégsem értem, hogy mit vacillálnak ezen a kérdésen annyit. Én mind a 3 könyvet csak szlovákul adnám a magyar gyerekek kezébe, tanuljanak csak meg rendesen szlovákul... Lehet, hogy ez a föld (Dél-Szlová- kia) Trianon előtt a nagy magyar birodalomhoz tartozott, de vesztettünk, s ha már így döntöttek annak idején a nagyhatalmak, akkor ideje lenne már a helyzettel kibékülni, és békén hagyni a szlovákokat.” Ennyi az idézet, amely mindenféle kommentár nélkül is megállná a helyét. Mégis hadd tegyek hozzá egy személyes élményt, amelyet még aznap, hazafelé menet éltem meg. Az állomáson egyik falumbeli búcsúzkodott a fiától és a menyétől. Az asszonyság gügyögött a kétéves forma unokájával, természetesen szlovákul. Néha már kínos, hiszen hallani, ahogy keresi a szavakat. De azért meg nem szólalna magyarul. Amikor felszállunk, megkérdem tőle, miért nem beszél magyarul az unokájához. A válasz nagyon egyszerű: a menye külön megkérte rá, mivel a családja nem nagyon szíveli a magyarokat.
