Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
2009-03-14 / 61. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Általában Freudnak csak egyetlen vívmányátlátom komolynak, s ez az, hogy a trágárságokat, ha latin nyelven is, de ismét bevezette a szalonokba. HAMVAS BÉLA: KARNEVÁL 2009. március 14., szombat 3. évfolyam, 11. szám Az olvasás nem csak pillanatnyi örömérzet, hanem hosszan tartó élmény. Dolgozik az emberben, akár az optimizmus vagy a szeretet... Olvasni önvédelem Az ilyen apró élmények valamelyest felvértezik az embert az egyre brutálisabb és kíméletlenebb világgal szemben (AFP Photo/John MacDougall) A párosítás talán kissé szokatlanul hangzik, hiszen az olvasással kapcsolatban másféle képzettársításokhoz szokott az ember, úgymint: művelődés, kulturá- lódás, hasznos időtöltés, lelkünk pallérozása, ismereteink gazdagítása stb. KÖVESDI KÁROLY Ami természetesen sosem veszti érvényét és időszerűségét. Mi több, egyre nagyobb szerephez jut, hiába az elektronikus média, az internet térhódítása. Lehet, hogy anakronizmusnak tetszik, és hiába tapasztaljuk azt, hogy az olvasási szokások gyökeresen megváltoztak az utóbbi egy-két évtizedben (egyre többen olvassák a nyomtatott sajtó helyett az elektronikusát, és sok ember számára a kultikus tárggyá vált mobiltelefon jelenti a kapcsolatot a világgal), ez elsősorban a gyors és naprakész ismeretek, hírek, információk tartományára érvényes. A kultúra, az irodalom, a művészet, az más világ. Bár egyre többen jósolják jobblétre szenderülését, mégsem másvilág. A huszadik század úgy vágtatott el fölöttünk, hogy történelmitársadalmi téren alig volt pozitív hozadéka, és úgy huppantunk át a huszonegyedikbe, mintha szerves folytatása lenne, pedig azzal kezdődött, hogy az ikertornyok maguk alá temettek egy illúziót, és a terrorizmus okainak keresése helyett azóta is mindenki a terroristákat üldözi. Jelenünket talán fölösleges ragozni; félretéve a politikai, társadalmi földrengések taglalását, kulturális értelemben leginkább a rettegés és a tanácstalanság uralkodott el körülöttünk. És bennünk. Egyre többen és egyre erősebben félnek a jövőtől. Az ember reggeltől estig stresszben él: azon túl, hogy félti a munkahelyét, az egzisztenciáját, gyermekei jövőjét, nemzete sorsát, aggódik a közbizonytalanság miatt, riadtan nézi a természet pusztulását maga körül, kulturális értelemben is egyre több inzultusnak van kitéve. A vizuális és a nyomtatott művészet atomjaira hullott, elparlagiasodott és elbo- zótosodott, az egykori konstans virtuálissá vált, és az elbizonytalanodó ember alig talál kapaszkodót, hogy kiismerje magát ebben a dzsumbujban. A televízió adói közt hjába válogat a napi robotban megfáradt, kultúrára szomjas halandó, fő műsoridőben szinte minden csatorna nívótlan szórakoztatással zaklatja, később pedig - de egyre inkább napközben is - alig talál filmet, amely igényes szórakozást nyújtana: az amerikai eredetű kultúrszenny ömlik mindenhonnan, az erőszak legrafináltabb és legalpáribb bugyrai nyílnak meg. Ha Dante vagy Madách feltámadna, és belekukkantana egy-egy tévécsatorna kínálatába, valószínűleg az élettől is elmenne a kedve. (Nem véletlen, hogy kettős tendencia érvényesül: miközben egyre növekszik a Hábetler-doboz előtt töltött órák száma, egyre több fiatal egyáltalán nem néz televíziót.) Egy idő óta már a termé- szetfilm-adók is elsilányultak: ezeknél is elhatalmasodott a szenzációhajhász erőszak, mintha a természetet is (miután leigá- zottnak véljük, amiből, köszöni szépen, nem valószínű, hogy kér) a saját hektikus képünkre szeretnénk formálni. Egyszóval egyre idegesítőbbek, hogy a reklámokat ne is említsük. A televízió, bármennyire tudat- és kultúraformáló, természetesen nem a kultúra csúcsa. Ám a társadalmi olló nyílásával egész társadalmi rétegek estek el a színház és a mozi élvezetétől, hiszen a minimálbér, létminimum, mi több, munkanélküli- és szociális segély - amelyet egyre többen ismernek - olyan kategóriák, amelyekbe nem fér bele a „magas kultúra” mellett akár egy jobb minőségű fogpaszta sem. Csak a mindennapi betevő. Abból is leginkább, amit a Láncolat kínál: rohadt gyümölcs, tejital, diópótló. Ehhez képest a könyv még mindig hozzáférhető, bár, mint minden, ez is egyre drágább, de a könyvtárak polcain is kínálja magát, ami megfizethető luxus. Minap, nem tudom, minek apropóján, egyszerre kezdtük keresni Móra Ferenc novelláit párommal. Valami kultúrcsömör fertőzhetett meg bennünket, és visszavágytunk a szívfájdító, szép mesékhez. Hamar rábukkantunk a Kincskereső kisködmönre és a Mindenki Jánoskájára. Egy-egy kötettel vonultunk félre gyermekes örömmel. Aztán reggel egymásra néztünk, és szó nélkül is kiolvastuk egymás tekintetéből, hogy bizony nem akármilyen élményben volt részünk. Nejem nem is titkolta, hogy Móra - mára korszerűtlennek, idejétmúltnak tartott - mélyen emberi, katartikus világába lépve, bizony, kipottyant a könnye. De mondhatnám Arany János példáját is. Ül az ember az autóban (Weöres Sándor szerint: töf- töf), és kinéz a tájra. Történetesen a kisalföldire. Odakint szélerőművek óriási tornyai sorakoznak, szinte fémerdőt alkotva, egymással feleselve surrognak a csöndes tavaszi esőben. „Óriás szúnyognak képzelné valaki, / Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.” - jut eszébe a költő sora a Toldiból, elnézve az óriásokat, amelyeket Don Quijote kopjája sem érné el, s akaratlanul mosolyfélére rándul a szája. Arany a gémeskutakról írt, a mi modem világunkban ezek a széltomyok váltották fel. Ám ha a költő soraival ruházom fel őket, menten megváltozik a kép; a látvány elviselhetőbbé válik, megszelídül a fém, a műanyag, és az ipari táj emberi léptéket nyer. Hogy úgy mondjam: poétikailag szocializálódik. Az ilyen apró élmények - s ezt szerettem volna kidadogni fenti soraimmal - valamelyest felvértezik az embert az egyre brutálisabb és kíméletlenebb világgal szemben. Belülről melegítenek, és megnyugtatóan hatnak. Sokan megírták, hogy legszebb élményük félrevonulni egy könyvvel a világ zajától, és mindnyájuknak igaza van. Annyit lehet hozzátenni, hogy az olvasás nem csak pillanatnyi örömérzet (arra módozatok kínálkoznak), hanem hosszan tartó élmény. Dolgozik az emberben, akár az optimizmus vagy a szeretet, akkor is, ha kilép a kapun, és belevág a reggeli, délutáni áradatba. KÖNYV A SZALONBAN _____ ____________________________________ Nyelvbe zárt világ SZALAY ZOLTÁN A vak murmutér Parti Nagy Lajos - Banga Ferenc MAGVETŐ ■ NÉPSZABADSÁG Micsoda valójában a murmutér? Ez az a kérdés, amire ne várjunk egyértelmű választ Parti Nagy Lajos és Banga Ferenc A vak murmutér című, meglehetősen rendhagyó kötetéből. A szerzőpáros egyikének sem célja tudományos magyarázatot adni bármire is ebben a sokszínű, játékos-tréfás kötetben, sőt, inkább az értelmezések számos vonalát kívánják végigjárni. A murmutér tehát Parti Nagy szerint „mindközönségesen fildi kutya, deák nevin a Spalax typhlus”(6.), aztán gyorsan hozzáteszi: „kit mondnak az nép nyelvin hörtsögnek, avagy sündisznónak es, s az, ki küs híjján a vakondok. ” S a furcsa teremtményről még tudni kell, hogy a kötet írójának a hasában lakik, onnan mesél és magyaráz. A murmutér-képhez persze a könyv illusztrátora, Banga Ferenc is hozzáteszi a magáét, bár az ő rajzai alapján még nehezebb volna a rejtelmes lényt definiálni. S éppen ez, a definiálás lehetségessége a kötet legfőbb kérdése: a szerzőpáros ugyanis, a murmutér hathatós közreműködésével, a négy antik alapelemet, a földet, a tüzet, a vizet és a levegőt próbálja meg „meghatározni” a kötet lapjain, annak ellenére, hogy tudják, a lehetetlenre vállalkoztak. Éppen ez, a definiálás lehetetlenségének a bizonyítása késztette a szöveg megírására Parti Nagy Lajost, miként a legelső bekezdésben még- vallja: „A világ mint olyan? Hát lehet vájjon azt? Nem lehet. De mine- kokáért nem lehet, átal- és átaljárá elmémet az édes-rúth motosz, a nyelvi tsáb, mint vak murmutér a maga föld-méllyi járatait, s nyugtom nékül rágtsállott, hasbeszéllett napestig, mint cafédaráló, kitvihe- der hajt.”(.5.) Parti Nagy Lajos kiindulási pontja, hogy a nyelv csak saját magáról szolgáltathat hiteles adatokat. Ezért hát a - látszólag - természettudományi enciklope- dizmus babéijaira törő szöveg tudományossága rögvest megcáfolódik. Ä murmutér világa szavakból és mondatokból épül fel, nem pedig a négy antik elemből, esetleg atomokból, kvarkokból vagy más, a tudományok által preferált részecskékből. Ezzel Parti Nagy egyértelműen azt az irodalmi irányvonalat követi a kötetben, amelyet Tandori Dezső majd negyven éve az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetében fektetett le (lásd pl. A Sátán körbe- mutogatja Jézusnak avilágot című verset), ahol is a szöveg által feltérképezhető univerzum határait a nyelv határaival azonosította. Parti Nagy ennek megfelelően az elemek nyelvén szól a nyelv elemeiről; miközben tehát áltudo- mányosan a földről, tűzről, vízről és levegőről értekezik, nem másról, mint magukról a szavakról gondolkodik. A szerző törekvése: „tisztába tenni” a nyelvet, minden elhajlásával és önújrateremtő játékával együtt: ,jímbárd az es igaz, ha legalább eggynémelly szálatskáját, vagy, hogy az emésztő képben ma- raggyunk, eleven lángiczáját meg tudja zizegtetni a roppant épületnek, ami a nyelv vóna, s mi legfő emberi birtokunk, már nem héjába gyútt és gyűjtött.” (29.) Az archaizáló nyelv, amelyet ebben a munkájában felhasznál, segítséget nyújt a szavak eredetének feltárásában, s ezáltal a nyelvi mechanizmusok működésének alaposabb megismerésében. Parti Nagy a magyar nyelv fortyogó mélységeiből merít, ezt a gazdag anyagot azonban nem ódzkodik modem kontextusban is felhasználni: „Az víznek örvénye sorsforduló, ellenben a simaháton hömpölgő folyó maga a tervszerén- ti nyugott élet, veranda, onokák, bojthos házikabát. Táverányító.” (72.) A nyelvnek ezen csűrés- csavarása, miként azt a Parti Nagy-szövegekben már megszokhattuk, nem nélkülözi a komikus elemeket. Olykor azonban olcsó irodalmi poénokra ragadtatja magát, mint pl. a „Tövit töröm, s a Gaia jut” öncélú JA-para- frázisa (8.). Az irodalmi utalások egyébként szerves részét képezik a szövegnek, Parti Nagy legfőképp a régi magyar irodalom klasszikusaihoz, valamint a nép- költészet remekeihez folyamodik, de nem riad vissza saját korábbi szövegeinek játékba hozásától sem: utalások jelennek meg az ószológiáról, s egyszer maga Dumpf Endre is megszólal, a szerző tehát elválja olvasójától korábbi szövegeinek ismerését, ha úgy tetszik: az életművében való tájékozottságot. Biztonsággal állítható azonban, hogy a Parti Nagy-féle irodalomban kevéssé járatosak számára ugyanúgy élvezhető és szerethető könyv A vak murmutér. A nyelvnek a négy természeti alapelemmel kapcsolatos kimeríthetetlen fogalmi tárházából Parti Nagy természetesen a teljesség igénye nélkül, mindazonáltal nagyon bőven merít. A szólások, különféle babonás szokásokból eredeztethető fordulatok nyomában nemcsak a magyarok lakta vidéket járja be, Pozsonytól a Csallóközön át Csíkig, a föld legkülönbözőbb népeinek hagyományvilágából is ízelítőt nyújt. Az elképesztő nyelvi ötletességet kiválóan támogatják meg Banga Ferenc rajzai, melyek az egyes oldalak felső részéből foglalnak el egy szélesebb sávot. A Banga-rajzok olykor a Parti Nagy-szöveg képi kommentáija- ként is megállják a helyüket, öntörvényű játékosságuk, találékony összetettségük révén azonban nem ragadnak le ennél a szerepnél. Az átjárhatóság tehát a szövegi és a képi világ között oda-vissza érvényes, ami ugyancsak egyedi élménnyé teszi a könyvet. A szép kivitelezésű könyvek kedvelőinek pedig fokozottan öröme telhet a kötetben, hiszen könyvészetileg (is) igazi ínyencfalat. (Parti Nagy Lajos-Banga Ferenc: A vak murmutér. Magvető-Népszabadság, Budapest, 2007,172oldal)
