Új Szó, 2009. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

2009-03-06 / 54. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. MÁRCIUS 6. Kultúra 9 Tokody Ilona: „A nagy művészektől és a nemes értékektől tudatosan fosztják meg ma az embereket" Mindig a nép művésze marad RÖVIDEN ' Az első szlovákiai Žagar-koncert Zselíz. Először lép fel Szlovákiában a Zságer Balázs vezette Žagar zenekar, Magyarország egyik legizgalmasabb elektroni­kus zenei formációja. A koncert helyszínéül rendhagyó módon egy kisvárost választottak, holnap este Zselízen, a helyi mozi­ban lépnek színpadra, két előzenekarral megerősítve. A 2001-ben alakult formáció az absztrakt hip-hop, az indie-rock és a kortárs elektronikus zenék összetéveszthetetlen fúzióját fejlesztette ki. A végeredmény: fordulatokban gazdag, friss ze­ne, néhol a 60-as évek végének pszichedelikus világával, más­kor kozmikus hangulatokkal. Az előzenekar a pozsonyi Longital duó a hagyományos dalformát ötvözi az elektronikával, izgal­mas, kísérletező „urbánus folklórt” teremtve. Az estét a mr mir­ror nevű helyi amatőr alter-rock formáció nyitja, a koncert előtt rövidfilmeket vetítenek az érdeklődőknek. A kezdés időpontja este 8 óra. Bővebb információk a következő internetes honla­pon: www.zagar.kulturportal.sk. (juk) Rembrandt évszázada az Albertinában Bécs. Rembrandt helyett elsősorban kortársait, a XVII. század ma már többé-kevésbé ismeretlen németalföldi festőit mutatják be június 21-ig a bécsi Albertina Múzeumban a Rembrandt kora című kiállításon. „Míg a XVII. századi Németalföld művészetét a műfajok sokasága jellemezte, Rembrandt egymaga a legjobb volt valamennyi műfajban, a csendéletekben, a tájképekben, a portrékban, festésben és rajzolásban” - mondta Klaus Albrecht Schröder, a múzeum igazgatója. A XVII. századnak szentelt tár­lat mintegy tíz terméből azonban csak kettőben áhítottak ki Rembrandt-vásznakat, közöttük 86 önarcképe egyikét, a többi teremben a flamand mester kortársainak remekművei láthatók, közöttük Jan Van Huysum, Aert van der Neer, Herman Hens- tenburgh alkotásai. A kiállítás javarésze virágokat, állatokat, a mindennapi élet alakjait, tengerparti tájakat és jelenteket ábrá­zoló kis képekből áll. (mti) Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa A Mátyás-templomban adnak hangversenyt „A művészetnek az emberekhez kell szólnia...” Lélekmelengető zseb- könyvvel lepte meg olvasó­it a Kairosz Kiadó. A művész isten szolgája című, nem egészen 130 ol­dalas kötetében Tokody Ilonával, napjaink egyik legjelesebb magyar opera­énekesnőjével beszélget Marton Árpád. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem véletlenül írtam zseb­könyvet: küllemében útikalauzok rokona e vékony inteijúkötet, bár nevezhetnénk nyugodt szívvel lelki kalauznak is, hiszen Tokody Ilona, a világ nagy színpadainak (Bécs: Staatsoper, Berlin: Deut­sche Oper, New York: Metropoli­tan, Comegie Hah, London: Co- vent Garden, Buenos Aires: Teat- ro Colón) ünnepelt dívája szélesre tátja lelke kapuját az életére, gondolataira kíváncsi olvasók, pá­lyáját évtizedek óta figyelemmel kísérő, hűséges rajongói előtt. A Kossuth-díjas énekesnő, aki Po­zsonyban is többször vendégsze­repeit, rendkívül gazdag pályát tudhat maga mögött. A kötet ol­vasása közben természetesen e te­lített pálya minden nagy, jelentős állomásánál elidőzünk egy kicsit, ám e tartalmas beszélgetés még­sem elsősorban a vájt fülűekhez vagy a műfaj megszállottjaihoz szól - és éppen ebben rejlik legna­gyobb értéke: egy kivételes tehetségű művész, egy komoly erkölcsi tartással, s tiszta szívvel élő ember lelki és szellemi tarto­mányaiba vezeti el az olvasót. A karrier mint olyan így aztán má­sodlagossá is válik a könyvecske lapjain, de sokkal árnyaltabb és izgalmasabb lesz az a kép, amely a pályaív mögött bontakozik ki. Az a magánemberi nívó, amely még a legnagyobbak között is csak na­gyon kevésnek sajátja. Marton Árpád, a beszélgetőtárs már az első leütött hangban pon­tosan megfogalmazza: „Tokody Hona alakját... mintha egy temp­lom tiszta áhítata lengené körül.” A mögöttes tényeket is rendesen felsorakoztatja: „A világ legna­gyobb operaházainak tapsvihara után, tucatnyi lemez és a legran­gosabb elismerések birtokában is megmaradt annak, akivé szülei, a tápió-kutasi tanítóék nevelték: minden sikeréért keményen meg­küzdő, Istenre tekintő, szeretet­teljes és szeretette méltó embernek.” Vahomásaiból kitet­szik: „kimagasló művészi telje­sítményeket csakis őszülte és igaz emberség hitelesíthet.” Pontos diagnózis. Három évtized töretlen sikere­inek titkoktól mentes ládelete. Tokody Ilona e szerény kis kötet lapjain sok mindent elmesél, ami­ről eddigi inteijúiban csupán érin­tőlegesen tett említést. „Engem még úgy formáltak Szegeden, az Állami Operaház­ban és a bécsi Staatsoperben - nyi­latkozza -, hogy legyen időm megérni a feladatokra. Állócsil­lagnak szántak, nem üstökösnek. Igaz, az egy egészen más korszak volt még. Manapság mintha a színház sem az emberek leikéért létezne, legalábbis mindegyre azt deklarálják, hogy az ilyesmi divat­jamúlt szentimentalizmus. Művé­sznek lenni ebben a világban szin­te teljesen képtelenség. Ma hulló­csillag-karriert szánnak a fiata­loknak. Kikerül valaki az iskolá­ból, és azonnal Desdemonát osz­tanak rá. Hol törődik ma valaki azzal, hogy egy művész pályáján idő keh, amíg lelkileg-technikai- lag beérik? A mai fiataloknak ­bármilyen tehetségesek is - ez nem adatik meg. Renata Scotto zseniálisan fogalmazott: amikor van fogad, még nincs hozzá ke­nyered. Amikor lesz kenyered, már nem lesz hozzá fogad. Ez az igazság, ezért kellenek olyan bölcs mesterek, akik mind tudják, az énekes mennyire terhelhető... Ma az énekes addig kell, amíg va­lamelyik menedzser elő nem húz egy újabb felfedezettet. De néz­zünk csak körül: mi lesz a sok nagy fölfedezettből? Születnek manapság igazi nagy művészkar­rierek? Istennek hála, én még egy olyan korban születtem, hogy szinte minden nagy énekessel énekelhettem... A színházak, a mai rendezők azonban nem szere­tik a nagy egyéniségeket, mert nekik véleményük van... Pedig a művész, a nagy művész tud vala­mit, amit senki más. Minden nagy művész mindig a nép művésze volt! Van ennél csodálatosabb do­log? Hisz ez a művészet lényege: szeretettel továbbadni azt, amit a művész maga is kapott Istentől. Az a dolgunk, hogy szépséget ad­junk. És őszinteséget. A művészet csodája, hogy boldoggá tesz, mi­közben örömet szerez az embereknek.” Vallja mindezt az, akit az euró­pai operaházak egyik fellegvárá­ban, a bécsi Staatsoperben tizen­hat szerepben ünnepelt a közön­ség. Aki olyan rendezőkkel dolgo­zott, mint Otto Schenk, Götz Friedrich vagy Franco Zeffirelli. Akit olyan karmesterek irányítot­tak, mint Claudio Abbado, Giu­seppe Patané, Lamberto Gardelli és Eugen Kohn. Akinek megada­tott az, ami vüághírű kolléganői közül is csak nagyon kevésnek: partnere lehetett Domingónak, Carrerasnak, Pavarottinak és Ju­an Ponsnak. Kívánhat-e ennél többet operaénekes? „Gyerekkorom olyan gazdag volt, amilyen gazdag csak lehe­tett, amikor pedig a tanulmánya­imhoz már elengedhetetlen volt, Nagymama eladta a lovát, hogy nekem zongorám lehessen. Mint­hogy pedig a ló ára nem futotta ki egy zongoráét, Édesanyám és Nagymama egy évig napszámba jártak, hogy visszafizessék a kölcsönöket...” S ugyanilyen gazdaggá tette őt a nagy tenortrió. „Azt szokták mondani, az ember ne kérjen többet annál, amit a má­sik nyújt, és Jósé Carreras nekem az egész karját nyújtotta. Azt hi­szem, kivételes, hogy mennyit se­gített indulásomtól fogva... Szá­momra ó volt az ízig-vérig partner. Tökéletes párt alkottunk. Mind­ketten ugyanaz a szomorú hang­szín vagyunk, ugyanazzal a drá­mai és lírai töltéssel, de komédiáz- ni is tudunk együtt. Az ő alakítását éreztem a leginkább rokonnak a magaméval... Pavarotti egyszerű­en leöntött az ő erős olasz tempe­ramentumával és hatalmas egyé­niségével, azzal az aranyfolyam­mal, ami csak úgy dőlt belőle... Domingo nem tud veszíteni... Mindig jelt adott, ha egymás köze­lében voltunk... Azt hiszem, Juan Ponsszal kerültünk egymáshoz a legközelebb... Minket szinte a származásunk is egymásnak ren­delt. A spanyolok eléggé megköze- líthetetlenek, ha viszont megsze­(Katarina Kraichovich felvétele) retnek, bárkinél hűségesebbek. Nem véletlenül mondogatom, hogy Juan, Jósé és Placido az én három spanyol testvérem.” De Peter Dvorskýt is megemlíti könyvében Tokody Ilona, hiszen vele is többször énekelt. „Ő a szlo­vákok Pavarottija” - mondja. Legutóbb Kassa környékbeli faluk lakóinak adtak koncertet. „Nem gyönyörű dolog? - kér­dezi. - Nekünk, művészeknek - és hadd mondjam ki: egyre keveseb­ben vagyunk - a népért kell éne­kelnünk, mert a művész küldetése az, hogy a nép nyelvén szóljon. Kultúrát csak az igazi nagy művész képes adni az emberek­nek. És az emberek szeretete jelzi: tudatában vannak, mit kapnak tő­lünk. Bármerre járunk, az embe­rek szeretete vesz körül. Ez tartja bennem a lelket, különben csak fojtogatna a sírás. Hová lett ez a fantasztikus nemzet, ez a büszke nép? Pedig a nép megvan, csak vezetői nincsenek. Vagy nem hagyják, hogy legyenek vezetői... Biztos vagyok benne, hogy a kul­túrától, a nagy művészektől és a nemes értékektől is tudatosan fosztják meg ma az embereket, mert a kultúra, a művészet sza­baddá és öntudatossá tesz, a hata­lomnak pedig könnyebb a dolga láncra vert lelkekkel.” Aida, Desdemona, Liu, Micaela, Lauretta, Angelica nővér, Nedda, Mimi, Manón Lescaut, Leonora, Amelia, Maddalena felülmúlhatat­lan megszólaltatója mondja mind­ezt, aki szerint ,A művészetnek az emberekhez kell szólnia. Egysze­rűen, tisztán, közérthetően.” Ez ars poeticának is tökéletes. ELŐZETES Budapest. A Szlovákiai Ma­gyar Pedagógusok Vass Lajos Kó­rusa ad hangversenyt holnap a Budavári Nagyboldogasszony plébániatemplomban, azaz a Má­tyás-templomban 18 órakor kez­dődő szentmisén, amelyet Gróf Esterházy János tiszteletére ce­lebrálnak. A szentmise keretében a tanítókórus előadja Lisznyay Gábor Anno 1949 című 9. Misé­jét, amelyet a zeneszerző - aki a budapesti Belvárosi templom karnagya és kántora volt - a tota­litárius rendszer áldozatainak tiszteletére komponált. (Lisznyay Gábor maga is évekig ült börtön­ben, nem olyan régen rehabilitál­ták.) A műnek ez lesz az ősbe­mutatója, kéziratát a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos MT1-HÍR London. Folytatódik a Gettó­milliomos diadalmenete: miköz­ben független film létére átlépte a 200 millió dolláros jegybevé­telt, az indiai kormánypárt vá­lasztási kampányindulójának vá­lasztotta a produkció Oscar-díjas dalát. Danny Boyle brit filmren­dező Mumbaiban 15 millió dol­lárból forgatott filmje a héten ju­tott be a 200 millió dolláros álomhatárt átlépő független pro­dukciók elitklubjába - írta a Vari­ety című szaklap. Az Amerikai Filmakadémia díjai közül nyolc Oscart besöpört film a keddi bo- xoffice-listák szerint az észak­amerikai piacon 116 millió dol­lárt, míg a világ más tájain össze­sen 96 millió dollárt keresett. A hatalmas nemzetközi visszhan­got kapott produkció, ami nem­csak a szakmai babérokat aratta le, hanem a jelek szerint a közön­ség szívét is megnyerte, Indiában is népszerű. Már csak azért is, mert A. R. Rahman az első indiai Kórusának Lantos-díjas vendég- karnagya, Tóth Árpád találta meg. A kórust Horváth Márton Levente fiatal magyarországi ze­neszerző kíséri orgonán (az énekkar az ő egyik kompozícióját is megszólaltatja a szentmise ke­retében). A szentmise befejezése után egy önálló, mintegy 20 perces hangversenyt is ad a kórus a Má­tyás-templomban. Előadásukban Kodály Zoltán 121. genfi zsoltára, Mendelssohn Hör mein Bitten című, szintén zsoltárszövegre írt szerzeménye, Benjamin Britten kettős kórusra komponált Mária-himnusza, va­lamint Bárdos Lajos Boldog- asszony kánonja szólal meg. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusát Józsa Mónika és Tóth Árpád vezényli, (me) filmzeneszerző, aki Oscar-díjat kapott munkájáért, ráadásul mindjárt kettőt, hiszen idén ő nyerte a legjobb filmzene és a leg­jobb filmdal kategóriát. főszerepet alakító Dev Patel (Fotó: Bontonfilm) Folytatódik a Gettómilliomos diadalmenete A népszerűség csúcsán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents