Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-26 / 47. szám, csütörtök
Vélemény és háttér 7 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 26.- Sajnálom, hölgyem, a gazdasági válság miatt a férjem már nem tudja eltartani önt. (Peter Gossányi rajza) A „liberális radikalizmus" választása a kelet-európaiak jól felismert érdeke volt Véget ér a liberalizmus FIGYELŐ Róma lehetetlent kér Róma lehetetlen dolgot vár el Bukaresttől, amikor azt kéri a román hatóságoktól, ne engedjen büntetett előéletű román állampolgárt Itáliába utazni - fejti ki a romániai sajtó. A Cotidianul emlékeztet, hogy Franco Frattini olasz külügyminiszter azt kérte román kollégájától, Bukarest adjon biztosítékot, hogy román bűnözők nem jutnak Olaszországba. „Frattini, aki az Európai Bizottság igazságügyi biztosa volt, tudhatná, hogy az európai uniós állampolgárok számára biztosított utazás szabadsága az EU egyik alappillére” - szögezi le a lap. A legtöbb napilap helyesli, hogy Cristian Diaconescu külügyminiszter Rómában elutasította az Itáliában jogerősen elítélt román bűnözők hazaszállítását, a kollektív kitoloncolás lehetőségét. Mint fogalmazott „a bűnözésnek nincs sem állam- polgársága, sem nemzetisége”. Borbély Lászlót, a képvise- lóház külügyi bizottságának elnökét is idézik, aki szerint az olasz hatóságok is felelősek, mert eltűrték az utóbbi időben elszaporodott illegális roma- táborok fenntartását. „Most nekik kell megoldaniuk ezt a problémát” - hangsúlyozta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikusa a bukaresti Új Magyar Szónak. A Romania Libera a román börtönök országos hivatalának illetékesére hivatkozva tudni véli, hogy az olaszok által elítélt és hazatoloncolni szándékozott 970 ember otthoni börtönökben való elhelyezése évente mintegy 7 millió eurós többlet- költséget igényelne, amire egyelőre nincs pénz. A lap emlékeztet arra, hogy 2004-ben Ausztria javasolta, osztrák támogatással építsenek egy külön börtönt Romániában, hogy ott tölthesse le büntetését az Ausztriában akkor eh'télt több mint 300 román bűnöző. Ez a terv jól jött volna gazdasági szempontból Bécsnek, évente 13,5 millió eurót spórolhatott volna meg. (MTI) A gazdasági válsággal véget ér Közép-Európában az 1989-ben kezdődött liberális ciklus - állítja Jacques Rupnik, a párizsi Politikatudományi Intézet kutatási vezetője a Le Monde című napilapban megjelent inteijújában. MT1-HÁTTÉR A politikai elemző szerint a közép-európai liberalizmus követői elsősorban azért kénytelenek megkérdőjelezni saját politikájukat, mert egy ideig nem akarták elhinni, hogy őket is eléri a válság. Most pedig továbbra is azt hangoztatják, hogy a válságra adott legjobb válasz, ha a „liberális recept” szerint folytatják a politizálást: elítélik az állam visszatérését a piacok szabályozásában és a protekcionista próbálkozásokat. A keleti-európai liberálisok „az utolsó hívők” - fogalmaz Rupnik, de ők maguk sem úszhatják meg a válságot; erre példa szerinte a csőd közeli helyzetbe került Magyarország és Lettország. De a külső ok mellett egy belső ok is véget vet a liberalizmusnak a régióban, ez pedig a szociális húrokat pengető populizmus, amely Lengyelországban például a jobboldalon, Szlovákiában viszonta baloldalonjelentkezik. A kelet-európai országoknak azért lesz nehéz elbúcsúzni a liberalizmustól, mert a diktatúra lebontása után 1989-ben maguk választották ezt az utat - véli az elemző. Emlékeztetett arra, hogy a politikai liberálisok számára a liberalizmus elsősorban a szabadság- és az emberi jogokat jelenti, a gazdasági liberálisok számára pedig a piac mindenhatóságába vetett hitet - szemben az előző rezsim tervgazdálkodásával. Külön hangsúlyozta: Kelet-Európábán - ahol a jelző nélküli liberalizmus nevében sokkterápiát alkalmaztak - nem is értik meg, hogy Franciaországban a liberalizmusnak negatív kicsengése van. Rupnik szerint a „liberális radikalizmus” választása nem egyszerűen egy ideológiai irányvonal volt, hanem a kelet-európaiak jól felismert érdeke: azok az országok, amelyek gyors liberális reformokba kezdtek, tíz év alatt a nyugat-európai országok növekedési arányának dupláját vagy tripláját érték el. Éltek „komparatív előnyeikkel”, az alacsony adókkal és fizetésekkel, a rugalmassággal. De mivel tőke nélkül kellett kapitalizmust csinálniuk, külföldről voltak azt kénytelenek bevonni, kiszolgáltatva teljes gazdaságukat a nyugati befektetőknek és a nemzetközi piacnak. A válság alatt azonban ezekből a korábbi előnyökből hátrány lett - mutatott rá a francia politológus. Rupnik elsősorban a balti és a közép-európai országokat tekinti liberálisoknak, a Balkán és a volt Szovjetunió egykori tagállamai más utat választottak. Véleménye szerint a legradikálisabb liberálisnak jelenleg Lengyelország és Csehország tekinthető. Hozzájuk tartozott egy ideig Magyarország is, de az elmúlt években már kevésbé volt liberális. Az átmenet igaz sikertörténetét azonban két teljesen ellentétes modell alapján Szlovénia és Észtország produkálta. Ez utóbbi állam volt a kelet-európaiak közül a legliberálisabb, s ezzel a befektetők legkedveltebb országaként „Európa Hongkongjává” vált. Szlovénia viszont már az előző rendszerben elindította a reformokat, így nem volt szüksége sokkterápiára. Kevertebb berendezkedésű országot hozott létre erős állami szektorral és fokozatos privatizációval, azaz a tőke lassú beengedésével. Az eurózó- nába mégis ő lépett be elsőként, és a térségben Szlovéniában a legmagasabb az egy főre jutó GDP - érvelt az elemző. KÉZ,IRAT m ~ ii jibémíímbiwiiiiimmwmiii iuiiiii—ih h twih iiiiiwr r r mi mi Rekláműző MIKLÓSI PÉTER Napjainkban mindent elönt a reldám. Sőt, mostanában duplán ezt teszi, hiszen a gazdasági válságban érvényesül csak igazán az a szemlélet, hogy a kereskedelemben a forgalom, a pártok háza táján a politrevü fellendítése érdekében minden fegyvert be kell vetni. Csőstül dől is hát felénk a nyűt vagy burkolt reklám. Nemcsak az, amelyik piaci áron vagy kialkudott tarifáért hirdeti az általa gyártott/forgalmazott árucikket, hanem az is, amelyik műfaji kereteken kívül - például önfényüket csiszoló, előre menekülő politikusok villogása révén - tolakszik minduntalan elém: információnak, közéleti kommunikációnak, esetleg mezei műsorszámnak álcázva magát. Ez utóbbi kiváltképp jutányos, mivel nincs hivatásos reklám- szolgáltatónál megrendelve, nem fizetnek érte. Ellenkezőleg, velünk fizettetik meg. A mi adónkból, a mi időnkből, a mi birkatürelmünkből... Előrebocsátom tehát, hogy nem a klasszikus reklámmal van bajom; illetve avval csak annyiban, amennyiben rám mászik. Éz utóbbi nálam például egyenest kontraproduktiv: azon minutá- ban tévécsatornát váltok, az újságban továbblapozok, amikor meglátom/meghallom. Nálam az ilyen reklám ellenreklám. Saját különbejáratú véleményem szerint ugyanis nálunk a reklámpszichológusok és a politikai pártok hivatásból kifelé üzengető illetékesei egyre hülyébbnek képzelik el a megcélzott alanyt és buzgalmukban igyekeznek minél inkább hasonlítani rá! A különböző élelmiszerek, joghurtok, kozmetikumok, csodaszerek és társaik reklámja azért van tele a tudományosság látszatát keltő halandzsaszavakkal és halandzsaérvekkel, mert készítőik megvannak győződve arról, hogy mi, primitívek jobban elgyöngülünk tőlük, mintha egyszerűen csak azt hallanánk valamiről: kóstoljuk meg, hogy magunk dönthessük el, tápláló és finom-e. Minden, amiben szószaporító szófecsérlés (pártpró- paganda esetében fontoskodás és fogalomhalmozás) van, az a nyerő a gyöngeelméjűeknek készült (polit)reklámok kiagyalóinak szemében. A kereskedelmi reklám és a politikusi önreklám elgagyisodásának „titka” nyilván széles körű országkarakteroló- giai fölmérések és ízléstelenségversenyekké fajuló késztetések birtokában leledzik. Mert a mosóporreklámnál, a tolakodó mobilszolgáltató-ajánlatnál, a „pé- há-érték” és miegymás dicséreténél - legalábbis az én szememben - semmivel sem különb ingyenreklám, pénzt helyettesítő árucsere a politikusok heti állandósággal ismétlődő „teleregénye”. Lényegében ugyanarról a rendszeresen ismétlődő huszonöt-harminc emberről van szó. Egymást reklámozzák hétről hétre, kimeríthetetlenül és fáradhatatlanul, új gondolat, újszerű program, érdemi párbeszédre utaló hajlandóság nélkül. Ezekben a műsorokban olyan álszent hévvel tudnak papolni, hogy a vaknak is látnia kell: a hazai politikai élet önmagában bújtatott reklám. Az ország csúcspolitikusainak zöme csakis a saját lózungjait szajkózó médiapolitikus a javából, aki tudja, hogy a televízió csinál (hat) belőle „nagy embert”. így eszébe sem jut objektív tényekkel, empátiát sem mellőző gondolatokkal érvelni, hanem még az újságírói kérdéseket is lefütyülve (melyek nem tévesztendők össze a szervilis alákérdezésekkel!) csak nyomják a választóiknak szánt sódert. Persze, lehet, hogy bennem van a hiba, és én vagyok túlságosan skrupulózus. Mondom, ez is meglehet, hiszen újabban sem a pizza-, sampon-, mosóporreklámot, sem a politikusok közhelyes szócsatáit nemigen nézem. Éhelyett, saját használatra, jómagam is reklámszövegeket gyártogatok. íme, például a politikusoknak való: egy párt nem a nagy jellemek gyülekező helye. Kormánypárti szponzornak való: a felszínes audit nem lelte az Audit. Köznépnek való: nyakunkon a krízis, eltűnik a gríz is! KOMMENTÁR Kiűzetés a paradicsomból AAALINÁK ISTVÁN Csak a bennfentesek figyeltek fel arra a hírre, hogy a február 15-én egyoldalúan kihirdetett tíznapos tűzszünetet, amely tegnap járt le, határozatlan időre meghosszabbították a Pakisztán északnyugati részén fekvő Szvat-völgyet ellenőrző tálib fegyveresek. Azért, hogy Jegyen elég idő a béke megteremtésére a térségben”. Előzőleg az északnyugati tartományi kormány - természetesen a központi iszlámábádi vezetés jóváhagyásával - megegyezett a lázadókkal abban, hogy a Szvát-völgyben a saría lesz a törvénykezés alapja. Igaz, ezzel a már létező gyakorlatot szentesítették. A Szvát folyó völgyében 2007 végén tört ki az iszlamista lázadás, a hadsereget az al-Kaida fegyveresei és a tálib erők teljesen kiszorították, és a visszaállított tálib igazságszolgáltatás jegyében ismét bevezették a nyilvános lefejezéseket, a korbácsolást, az azonnali, tehát bírói ítélet nélküli kivégzéseket. 2007 óta a választásokon győztes szekuláris párt tisztségviselőit a tálibok vagy elűzték, vagy megölték. Az iszlámábádi vezetés azzal védekezik, hogy a saría bevezetéséről kötött megállapodás révén biztosítani tudja a nyugalmat ebben a kényes, Afganisztánnal határos térségben. Önmagában is abszurdum, hogy Pakisztán világi, Nyugat-barát kormánya beleegyezzen a kegyetlen iszlám törvénykezés bevezetésébe az ország területének egy részén. Európa, a NATO számára ez azért fontos, mert a Szvát-völgye, az egykori hegyvidéki turistaparadicsom ezzel a nemzetközi politika fontos tényezőjévé vált: az Obama-kormány és a NATO újonnan meghirdetett biztonságpolitikai prioritásait is veszélyeztetheti. Ugyanis Iszlámábád a kétes döntéssel aligha tud bármit is biztosítani, inkább az elszakadást, a központi hatalomtól való teljes függetlenséget ismeri el általa, ráadásul felbátorítva az egyéb területeken harcoló tálibokat is. A terrorellenes harcban Obama Irakról Afganisztánra helyezi át a súlypontot, összesen 30 ezer új amerikai katonát küld oda, vagyis megduplázza az afganisztáni amerikai haderő létszámát. NATO- szövetségeseitől is két dolgot kér: több katonát és azt, hogy amikor Afganisztánról van szó, alkalmazzanak átfogóbb megközelítést, vagyis a pakisztáni helyzetet is vegyék figyelembe. Pervez Musar- raf tábornok-elnök (és diktátor) idején Pakisztán szinte kizárólag az USA felségterülete volt, Európa alig játszott ott szerepet. A kis NATO-országok, amilyenek mi is vagyunk, azzal intézik el a problémát, hogy küldenek néhány katonát az Afganisztánban állomásozó NATO-erőkbe. Obamáék az említett felszólítással ezen a szemléleten szeretnének változtatni. Jó egy éve - Musarraf bukása és amióta a néhai Benazir Bhutto férje került hatalomra - a pakisztáni helyzet rendkívül ingatag lett. Zardari képtelen arra, hogy a törzsi területeken érvényt szerezzen a központi akaratnak. Az amerikai és a NATO-csapatok afganisztáni erőfeszítései semmissé válhatnak azáltal, hogy a Szvát-völgye a tálibok kezére került. Az eddig is átjárható pakisztáni-afgán határ még nyitottabb lesz a szélsőséges fegyveresek előtt. Végül tartani kell attól, hogy ez a terület lehet az al-Kaida és minden más terrorista csoport menedéke, kiképző központja, úgy, ahogyan Afganisztán volt a tálib uralom, Omar molia és Oszama bin Laden fénykorában. A Szvát-völgye csak 130 kilométerre van az atomfegyverrel bíró pakisztáni állam fővárosától. TALLÓZÓ THE WASHINGTON POST Ha az ember választ keres arra, miért van bajban az amerikai autógyártás, elég egy pillantást vetnie azokra a kocsikra, amelyekkel a Detroit megmentésével megbízott felsővezetők munkába járnak: nagy többségük japán márkát vezet - írta a The Washington Postszemleírója. Acurával, Mazdával és Toyotával érkeznek a Fehér Házhoz és a minisztériumokba annak a munkacsoportnak a tagjai, amelyet Barack Obama elnök megbízott a Detroiti Hármak megmentésével. A három legnagyobb amerikai autógyár, a Ford, a General Motors és a Chrysler közül az utóbbi kettő a csőd szélén tántorog, és ha a recesszió elhúzódik, a Ford helyzete is bizonytalanná válhat. Obama Detroit- munkacsoportjának egyik társelnöke Timothy Geithner pénzügyminiszter egy 2008-as Acura TSX-szel közlekedik. A másik társelnök, Lawrence Summers, a nemzetgazdasági tanács igazgatója egy 1995-ös Mazda Protege tulajdonosa. A Fehér Ház költségvetési hivatalának igazgatója, a magyar származású Peter Or1 szagégy2008-as Hondával és egy 2004-es Volvóval jár; a környezetvédelmi ügynökséget vezető Lisa Jackson pedig egy környezetbarát Toyota Prius hibridet vezet. Carol Browner, Obama klímavédelmi tanácsadója nem szennyezi kocsival a környezetet, nincs neki, ahogy Steven Chu energiaügyi miniszternek sincs. A Detroit-munkacsoport vezető tanácsadói, Austan Goolsbee, a Fehér Ház gazdasági felépülési tanácsadó csapatának kabinetfőnöke egy 2004-es Toyota Highlander volánja mögött ül. Joan DeBoer, a közlekedési miniszter kabinetfőnöke egy 2008-as Lexus, Heather Zichal, a Fehér Ház klímaváltozási irodájának igazgatóhelyettese pedig egy Volvo tulajdonosa. Lisa Heinzerling, a környezetvédelmi ügynökség főtanácsadója egy 1998-as Subaru- val közlekedik. Diana Farrellnek, a nemzetgazdasági tanács igazgatóhelyettesének nincs kocsija. Jared Bernstein, Joe Biden alel- nök vezető közgazdásza egy 2005-ös Honda Odyssey kisbusz tulajdonosa, van egy 1967-es Chevrolet Corvette sportkocsija - apjátólkapta nászajándékba-, de vonattaljármunkába. Cody Lusk, az Amerikai Nemzetközi Autókereskedők Szövetségének elnöke úgy nyilatkozott: nincs előírva a kormányban dolgozóknak, hogy amerikai autót vezessenek. Áz Egyesült Államokban évente értékesített külföldi márkájú autók több mint felét Észak-Amerikában gyártják. (mti)
