Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)

2009-02-25 / 46. szám, szerda

r/i

SZÜLŐFÖLDÜNK

2009. február 25., szerda 6. évfolyam, 8. szám

A nem dohányzók védelméről szóló, februárban jóváhagyott törvény értelmében idén szeptembertől olyan vendéglátó-ipari egységekben, ahol ételt szolgálnak fel, csak fallal elválasztott helyiségben lehet rágyújtani. Ez a rész nem lehet nagyobb, mint a nem dohányzók helyisége, és nem lehet a bejárat közvetlen közelében. A WC bejáratának is a nem dohányzó részből kell nyílnia. Az éttermekben jól látható helyen tájékoztatni kell a vendégeket arról, hol tehetnek panaszt, ha a jogszabályt megszegik. A tilalom minden dohányipari termékre vonatkozik. A jogszabály másik része már áprilistól hatályba lép: ez tiltja a cigarettát árusító automaták üzemeltetését, dohányzási tilalmat rendel el a repülőterek, iskolák és korházak területén. (Képarchívum)

JEGYZET

Látvány,

tervezők

KÖVESDl KÁROLY

Gyakran jut eszembe, vajon mit szólna a mai állapotokhoz gróf Andrássy Gyula, vagy az Andrássyak bármelyik felmenője, ha feltámadna, és kedve szottyanna sétálni egyet az ősi fészek, Krasznahorka vára alatt. Talán rosszallóan nézné az ízléstelen bódékat a réten, megkérdezné, még mindig privát zsebbe vándorol-e a parkolói díj, vagy mi lett a morva ringlispílesekkel. Talán. Az alatt a vár alatt, amelyet a Bebekek után évszázadokon keresztül birtokoltak, és azért alatta, mert fönt, pontosabban bent már nem biztos, hogy szívesen látnák őket. (Az Andrássy család utolsó sarja a rendszerváltás után évekig visszajárt szülőföldjére, igaz, nem a várba, hanem Bedérbe; s bár annak idején a család önszántából nyitotta meg a közönség előtt a kastélyt, az akkori - történelmi szempontból mai - hatalomtól arra a hangyá- nyi gesztusra sem tellett, hogy egy vendégszobát kapott volna szülőhelyén. Pedig kérte.

De vissza Krasznahorkához, pontosabban a várdomb erdejéhez. Évekkel ezelőtt jártam ott. Az erdő látványa döbbenetes volt: mindenről árulkodott, csak gondos, ápoló kezek nyomát nélkülözte. Fatolvajok eldorádója lett, akik annyi fáradságot sem vesznek, hogy ha már lopják a fát, legalább tőből vágnák ki a szerencsétlen cserfát, hanem derékmagasságban esnek neki. Nehéz a balta, nyilván terhűkre esik lehajolni. Egy fa, egy csonk, egy fa, három csonk. Valahogy így nézett ki pár éve az erdő. Ma, gondolom, még ígyeb- bül. Akkoriban mást sem lehetett hallani, mint hogy mindenki tehetetíen a tolvajokkal szemben, a helyszíni tetten érés pedig ismeretlen fogalom errefelé. Meg aztán mi köze lenne a községnek az állami erdőkhöz? Védje meg azt az állam.

S mit ad isten? Razziát tartottak minap a rend őrei, s láss csodát, el is fogtak egy kis csapatot. Mint a híradó képeiből kiderült, nem sokat kukoricáztak velük: kikapták őket az öreg Škoda volánja mögül és az anyósülésről, s szemmel láthatóan nem a jogaikról tartottak előadást nekik, hanem elég határozott mozdulatokkal nyomták neki őket a karosszériának. A tolvajok pechjére sem az ombudsman, sem a helsinki bizottság képviselője, sem más jogvédő széplélek nem tén- fergett arrafelé, lévén éjszaka, tél és hideg. Ám még mielőtt vérmes reményeket táplálnánk a krasznahorkaváral- jai erdő megvédését illetően, szükséges megjegyezni, hogy a községben - pontosabban a község melletti telepen mintegy nyolcszáz roma polgártársunk él. Elképzelhető, hogy ennek a megfagyni nem óhajtó tömegnek milyen sziszifuszi feladat útját állni, ha szabadcsapataival portyázni, tüzelőt szerezni indul.

Ez az eset is csak a rendőrség fellépése miatt keltette fel az érdeklődésemet. Pontosabban a rend őreinek hozzáállása, ami a tévében példaértékűnek tűnt. Összehasonlítva például a magyar- országi (a lassan már tömeges lincshangulatot kiváltó) urambátyámos, bratyizós, ta- kargatós rendőri hozzáállással, a mi rendőreink szemmel láthatóan - legalábbis Krasz- nahorkán - megelégelték a tehetetlenséget, és a törvény szigorával léptek fel. Ami azért is helyénvaló, mert a törvény előtti egyenlőség nem vonatkozhat etnikai, származási, vallási hovatartozásra. Ha a magamfajta megy fát lopni, kapják el ugyanúgy, és kerüljön rács mögé. Aki bűnt követ el, az feleljen érte. (Más kérdés, hogy a magunkfajta nem megy fát lopni, inkább megfagy a maga csendességében. Voltunk vagy százan e télen is - hogy úgy mondjam, magyar nyelvterületen.) Aki azonban tizenéves kislányt gyilkol meg, miután megerőszakolta, kiheréli az áldozatát, vagy vérben fagyva otthagyja az udvaron a kirabolt öreg nénit, és visszamászva a kerítésen hallja, hogy a szerencsétlen ember még hörög, s eszébe sem jut mentőt hívni, az nem ember. Az még akkor is állat, ha holnap Gyurcsány Ferenc betütja az Új Szót.

Persze, könnyűszerrel lehet párhuzamokat vonni, pedig bűn és bűn között nagy a különbség. A „bodzaiparban” megtollasodott (és a rendőrség, finoman fogalmazva jóindulatát élvező) enyingi bűnözők nem emh'thetők egy lapon a krasznahorkai didergő purdéval. Csak hát van, akinek a hátbaszúrás fáj, van, akinek nemzeti történelmünk egyik legpompásabb emlékének lezüllesztése. Hátborzongató belegondolni, hogy ott áll a hegyen az a gyönyörű - Európa egyik legszebb - vára, és a hegyet borító erdő, amely szervesen hozzátartozik a tájhoz, látványhoz, történelemhez, lassan eltűnik, mert egyszerűen kivágják, hazata- ligázzák, elhordják. Mert a rendőrakciót bemutató hírben öreg Skodát láttam. Elképzelhető, hogy a gyalogos bűnözőket is üldözőbe veszik? S ha ledobja a fát a válláról, már nem elkövető? Remélhetjük, hogy a minapi rendőrakció nem csak amolyan nekibuzdulás volt, hanem tényleg leesett a tan- tusz? Hogy tudniillik ideje megmenteni a büszke vár körüli erdőket? Mert a gátlástalan „látványtervezők” szorgos munkája eredményeképpen néhány év múlva egy kopasz, letarolt hegykúpon fog állni Krasznahorka vára, talán (bár képzavar) lehorgasztott fejjel.