Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-21 / 43. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 21. www.ujszo.com ZENI A SZALONBAN Frau Margot, Helene Berg és a férj mindenkori szelleme CSEHYZOLTÁN Etikus-e, lehetséges-e befejezni egy másik szerző művét, s bekövetkezhet-e ez büntetlenül, ha az örökösök akarata másmilyen? Ez az alapkérdése Pasatieri Frau Margot című operájának. A történet magva valós, már amennyi a szilárd anekdotákképlékeny valóság- tartalma : Leonard Bernstein és Helene Berg esetén alapszik. Helene Berg Alban Berg özvegye volt, aki Wedekind „botrányos” drámájából komponálta Lulu című immár klasszikussá lett operáját, de már nem tudta befejezni. Az özvegy hosszú ideig gátolta a mű befejezését, Pierre Boulez szerint azért, mert amorálisnak tartotta Wedekind darabját, mely egy könnyűvérű végzet asszonyát emelt műve középpontjába, aki férfisorsokat tesz tönkre, majd leszbikus szerelembe bonyolódik, végül londoni prostiként lesz Hasfelmetsző Jack áldozata. Boulez így emlékszik vissza egy beszélgetésben a befejezés történetére:,Emikor felkért, hogy vezényeljem el az operát Bécsben, megírtam neki, hogy csak azzal a feltétellel vállalom, ha hozzájárul a harmadik felvonás befejezéséhez. Az operát akkor hamisítja meg, ha ragaszkodik hozzá, hogy úgy maradjon, ahogy Berg hagyta.” Es a Lulu-szimfónia, valamint a kézirat alapján Cerha be is tudta fejezni a remekművet, melynek legjobb felvétele épp Boulez nevéhez és Teresa Stratas Lulu-alakításához kötődik (Deutsche Grammophon, 1979). Pasatieri kiváló dramaturgiai érzékű librettistája, Frank Corsa- ro az állítólagos amoralitás kérdését vérbeli féltékenységi drámává transzformálta, mely végül gyilkosságig fajul. Lulut ezek szerint Berg titkos szeretőjéről mintázta, s felesége részéről a folytonos tiltás, illetve a Lulu gyűlölete afféle kicsinyes, de hatásos bosz- szú volt. Pasatieri műve, ahogy Walter Simmons találóan írta a Fanfare-ban, lényegében a film noir poétikájának zenei testvére, operaváltozata. Érdekfeszítően izgalmas, sodró lendületű darab, könnyen (talán túl könnyen is) befogadható zenével, melyről ha azt állítanák, hogy száz évvel korábban írták, azt is hihetőnek tarthatnánk. .Amikor a függöny legördül, a néző a legszívesebben újra megnézné az egészed’ - mondja Walter Simmons. Lehetséges, ám a technikailag korántsem kifogástalan cd-változat meghallgatása után erre nem biztos, hogy vállalkoznék. A posztromantikus, pucciniánus hagyomány éled itt újjá, jobban mondva Menotti szintetizáló, izgalmas világa, de hangsúlyossá válik Richard Strauss A rózsa/ovagjának ironikus megidézése is. Pasatieri különösen a legintimebb pillanatokban képes igazán költői erejű zenét produkálni, ám zenei gondolatfűzése sok ponton megfáradni látszik vagy képtelen az in- tellektuálisabb elmélyülésre. A darabban meghúzódó pszichológiai játszmák hallhatóvá tétele igazi örömforrás a finomságokra fogékony zenehallgató számára, ám a teátrális kiélezettség nem mindig fordul át hiteles zenedrámába a felvonultatott zenei megoldások kényelmes és színvonalasan (!) biztonságos homogenitása miatt. Nem szükségszerű, mégis potenciális elvárásként jelentkezhet egy ilyen tárgyú darab esetében Berg zenéjének valamilyen fokú megidézése, ám ezekbe az allúziójátékokba Pasatieri nem bonyolódott bele: őt inkább az anekdota kibontása, mintsem zenei-intellektuális vagy morális háttere izgatta. Meg aztán elképzelhető, hogy Frau Margot „straussi” egója nem igazán ért fel Berg világának kihívásaihoz. Erich Künsüer, a zeneszerző egy befejezeden operát hagyott maga után, ám a felesége, Margót nem engedi ki a kezei közül a meglévő partitúrát. Ted Steinert, egy jeles amerikai zeneszerző és karmester rendőrségi kihallgatáson kénytelen részt venni: egy gyilkosság elkövetésében vált gyanússá. A kihallgatás egyszersmind alkalmat teremt arra is, hogy a múlt valós és emlékekben élő eseményeit megismerhessük. Ted és Frau Margot, az egykori kimagasló operadíva első találkozásának idejére repít bennünket a vallomás. Ted arra kéri az asszonyt, adja neki a férje vázlatait és a félkész partitúrát, hogy befejezhesse az operát. Kara Sondstrom, Margót barátja és társalkodónője megkedveli Tedet. Miután Ted dolga- végezetlenül távozik, Margót szellemidéző szeánszot tart, s holt férje szellemét arról faggatja, vajon Ted-e a megfelelő személy, hogy operáját befejezze. A szeánsz azonban megszakad, mihelyt Margot-ból előtör a féltékenység, és egy olyan tollat mutat a szellemnek, melyet gyanúja szerint a szeretőjétől kapott. Helene Berg állítólag valóban szeánszokon értekezett a férjével, s Bemsteint is azzal utasította el, hogy férje, Alban Berg nemet mondott az opera befejezésére. A megidézett szellem itt viszont állítólag belegyezik a befejezésbe. Az operairodalom szellemidézés-specialistája a már emlegetett Menotti volt, aki A médium című operájának tárgyává tette magát a misztika és a valóság, a csalás és a transzcendencia igazságának kontrasztját. Pasatieri mesteréhez méltó légkört teremtett. Ted és Kara egymásba habarodnak, Frau Margot pedig egyre inkább úgy érzi, Tedben férje lelke öltött új testet. Margót végül nem engedélyezi az opera befejezését. Ted bőszükén hagyja el a házat. Walter Engelmann, Künstler kiadója lép a színre, aki látszólag a kézirat ürügyén jár Margothoz, noha valójában gyengéd, bár viszonzatlan érzelmeket táplál iránta. Kara és Margót az opera befejezéséről folytat vitát, mely során kiderül, hogy Kara valójában a zeneszerző szeretője volt. Az események lélektani drámából krimibe fordulnak: a rendőrségen Margót elismeri: megölte Karát, mérget csepegtetett a borába. Bevallja, hogy a befejezetlen operát megsemmisítette. Walter rémülten veszi tudomásul az eseményeket, ám Ted megnyugtatja: páratlan zenei memóriájának köszönhetően minden egyes kottát megjegyzem Margót szenvtelenül közli: „íme, az opera egyetlen hiteles befejezése.” Künstler művének művészi mondanivalója immár Ted számára is világossá vált. Engelmann életében az operapartitúra a szerelem és a rajongás ürügye volt, Ted számára maga a szerelem és a rajongás. Pasatieri számos felemelően szép, kidolgo- zottan varázsos melankolikus zenei pillanatot kínál, a felfokozott lelkiállapotok markánsan romantikus kifejezésétől sem riad vissza (kivált duettekben erős), ami korunk operaszerzői esetében egészen kivételes, kiérlelt konzervativizmusnak számít. A Fort Worth Symphony Orchestra élén Joseph Illick karmester áll, az énekesek közül kimagasló Lauren Flanigan (Frau Margot) és Allan Glassman (Walter Éngelmann) teljesítménye. (Thomas Pasatieri: Frau Margot, Albany Records, New York, 2cd, 2007) DVD-EXTRÁK A SZALONBAN Kevin Costner kopoltyúja H. NAGY PÉTER Mivel immáron hozzáférhető olcsó DVD-kiadvány formájában a Waterworld - Vízivilág című nagy sikerű film, érdemes felelevenítenünk egy olyan humánbiológiai hipotézist, amely különleges adalékokkal szolgálhat a produkció témájával kapcsolatban. A történet középpontjában ugyanis egy olyan hős jelenik meg (Kevin Costner alakítja), akinek tulajdonságaiból arra lehet következtetni, hogy az emberi faj képes alkalmazkodni a vízi környezet kihívásaihoz. A film - science-fic- tionként - ezt a szituációt természetesen a jövőbe helyezi, a továbbiakban azonban a múltról lesz szó. Egészen pontosan az úgynevezett vízimajom-elméletről. A hipotézis lényege, hogy a Homo sapiens a korábbi emberelődöktől egy olyan közbülső fajon keresztül származik, amely vízi életmódot folytatott. Ez első hallásra meglehetősen abszurdnak tűnik, ám a teóriát rengeteg fejlemény (s jó néhány neves tudós) támogatja. A kiindulópont geológiai, miszerint a mai Etiópia területe kb. hétmillió évvel ezelőtt elvizesedett, s őseink egy csoportját az áradás - huzamosabb időre - elzárta a többi főemlőstől. Ennek következtében ez a populáció megindulhatott a tengerbe való visszatérés evolúciós útján, ahogyan ezt korábban a bálnák, a delfinek vagy a fókák tették (sikeresen). Aztán a folyamat - újabb geológiai változások miatt - megtorpant, viszont egy sereg olyan tulajdonság kialakulásához vezetett, mely ma is megfigyelhető. Az elmélet szerint ennek a néhány millió éves periódusnak köszönhető például a két lábon járás, a szőrtelenség, a merülési reflex, az izzadásra való képesség és számos egyéb anatómiai jelleg is (a részletek itt most nem érdekesek). Sőt, még olyan talány megválaszolására is képes, hogy miért sósak a könnyeink: azért, mert a tengeri emlősökhöz hasonlóan a sírás hozzájárul a sókiválasztáshoz (míg a majmok nem szoktak sírni). A példák természetesen folytathatók; egészen addig, hogy ennek a teóriának az elterjedése nyomán nyílhattak meg világszerte a babaúsztatók (még ha ez nem is érv annak igaza mellett). Van azonban a vízimajom-el- méletnek egy bökkenője, mégpedig az, hogy a kifejtése nem szakembertől származik. Az ötletet ugyan Alister Hardy tengerbiológus vetette fel (1960-ban), de fő képviselője Elaine Morgan, aki amatőr természetkutató és publicista. Az elmélet elleni egyik legtöbbet hangoztatott érv még ma is az, hogy a kidolgozása nem szakember munkája, még ha Morgan 1990-es könyvében (Az evolúció sebhelyei) igen ügyesen érvel is állításai védelmében. Ugyanakkor- mivel ez az „ellenhadjárat” inkább a tudomány belügyeire vet nem túl jó fényt - sokan szimpatizálnak a hölgy észrevételeivel. Daniel C. Dennett például így fogalmaz: ,Az elmúlt néhány év során, amikor jeles biológusok, evolúciókutatók, paleoantropológusok és más szakértők társaságában találtam magamat, gyakran megkértem őket, hogy mondják már meg nekem, kérem, pontosan mi a baj Elaine Morgan vízimajom- elméletével. Egyetlen említésre méltó választ sem hallottam, kivéve azokat, akik felcsillanó szemmel bevallották, hogy maguk is gyakran eltűnődtek ugyanezen. Úgy tűnik, semmi eredendően le- heteden nincs az öüetben; végül is más emlősök is beugrottak a vízbe. Miért ne indulhattak volna vissza őseink az óceánba, hogy aztán onnan is visszavonuljanak, a történetről tanúskodó néhány beszédes sebhelyet viselve?” (Darwin veszélyes ideája) Dennett aztán persze még fejtegeti, hogy a vízimajom-elmélet ellen felhozott „történetek” ugyanolyan spekulatívak, mint emez, csak előkelőbb helyen említik őket a tankönyvekben. A dolog iróniája, hogy a „cáfolatok” sincsenek jobban megerősítve. Egyébiránt Morgan elméletének magyar pártolója is akad (rajtam kívül), mégpedig Csányi Vilmos, aki több könyvében is népszerűsítette a szóban forgó teóriát. Ezek egyikéből idézek. „A tudósok nagyon konzervatív természetű népek (...), így az idősebb paleontológus, antropológus generáció kitart a szavanna-elmélet mellett, noha egyre többen látják, hogy annak is számos hibája van, és a vízimajom-elmélet éppen a kritikus kérdéseket oldaná meg. Mindenesetre a teória már fel-fel- tűnik normális tankönyvekben, mint a lehetséges elméletek egyike. Ha sikerülne valamilyen megfogható újabb bizonyítékkal, lelettel alátámasztani, könnyen felválthatná a szavanna-hipotézist.” (Az emberiviselkedés) így legyen... Valóban elgondolkodtató szituáció, s egyben tudománytörténeti csemege is. Ha ezek után valakiben fölmerülne, hogy még nem látott vízimajmot, akkor nézze meg a Waterworld című filmet, s gondolatban vegye ki belőle Kevin Costner kopoltyúját. Az eredmény egy jövőbeli vízimajom lesz, hiszen a sci-fi sok esetben éppen arra jó, hogy emlékezetünkbe idézzen olyan tudományos hipotéziseket, melyek helytállósága nem zárható ki megnyugtató módon. A briliáns vízimajom-elmélet feltéüenül ezek közé tartozik.
