Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)

2009-02-03 / 27. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 3. Kultúra 7 Szomorú vasárnap - Bemutató előadás a Komáromi Jókai Színházban Az a titokzatos mennyei epizód Seress Rezső szerepében Fabó Tibor (Dömötör Ede felvétele) E talányos cím alapján akár azt is gondolhatja a kedves olvasó, hogy most valami unalomig általánosított új­ságcikket olvashat majd egy színházi előadásról. Ráadá­sul olyanról, amelyet nem is láthatott, hiszen ezen írás megszületésének pillanatáig mindössze legfeljebb ha öt­ször játszotta a társulat. KISS PÉNTEK JÓZSEF De hát a kritikának nemcsak az a feladata, hogy már elvileg szinte mindenki által láthatott műalko­tást - esetünkben egy eredetileg háromszereplős kamaradarab sajá­tos dramaturgiai-rendezői elkép­zelés alapján megvalósított szín­padi adaptációját - méltasson vagy marasztaljon el a műbíráló, hanem az is, hogy felkészítse, mintegy „út­ba igazítsa” azokat az érdeklődőket is, akik majd csak ezután tekintik, hallgatják meg azt. A bemutatót volt alkalmam ne­kem is megnéznem. Aztán vártam. Vártam. Vártam. A hallgatás oka Fabó Tibor színművésznek a bemu­tató napján éppen kulmináló, majd visszatérő és (színházi viszonylat­ban eléggé) hosszan tartó betegsé­ge volt. Úgy véltem, s mára ez a vé­leményem megerősödött, a tisztes­ség azt kívánja, hogy mielőtt meg­írom, amit az előadásról gondolok, megvárom, a főszereplő egészsé­gesen játssza el a szerepet. Ezzel együtt mindenképpen szólni kell arról a szinte heroikus küzdelemről, amellyel a Seress Re­zsőt alakító színész végigjátszotta a bemutató előadást. Hozzá kell ten­ni, szakmailag még így is értékelhe­tő, sőt dicséretes művészi teljesít­ményt nyújtott. Mégis kínos volt, hogy a színház ízlésesen felújított (és kényelmes székekkel ellátott) nézőterének harmadik sora köze­pén ülve arra gondoltam néha, hogy ’istenem, rögtön elmegy a hangja, teljesen’ vagy, hogy ’mind- j árt elájul’. Az ilyesmi kétségtelenül le tud vonni a „cefet” egészségi ál­lapot miatt amúgy sem százszálé- kos színpadi jelenlét hatásfokából; ám aki még ebben az állapotban is el tudja érni, hogy közben össze­szorul a nézői torok, párás lesz a nagyérdeműi tekintet és kis híján könnycsepp jelenik meg még az ilyen vén színházi rókaszem sarká­ban is, mint amilyenjelen sorok hó­ja, az nagyon tud valamit. Ehhez kétség nem fér. Az azonban már meggondolandó koncepcióbeli lé­péssorozat következménye, hogy az utóbbi évadok szinte összes fő-, cím- és jelentős szerepeit vele ját­szatták el. Köztük olyanokat is, amelyektől még a rendezői „anti- koncepció” alapos gyanúja ellenére is minimum felkaptam színházné- zói tekintetem. Ezek közül való Kolhas Mihály az Egy lócsiszár vi­Folytatódik a Narnia Los Angeles. A Fox filmstúdió beugrott a Disney helyére, amely a Namia Krónikái első két része után gazdasági meg­fontolásokra hivatkozva le­mondott a további epizódok megfilmesítéséről. A 20th Century Fox a fantasy-re- génysorozat jogtulajdonosá­val, a Walden Mediával lát ne­ki a következő kaland, a The Voyage of the Dawn Treader (A Hajnalvándor útja) meg­filmesítésének. (mti) rágvasámapjában vagy a Csárdás­királynő Bónija. Ez persze nem azt jelenti, hogy Fabó kisebb művészi hittel és szakmai alapossággal ját­szotta volna ezeket az alakokat, csak az alkati ellentmondások nem minden esetben feledtethetőek a művészi-szakmai minőséggel. Visszatérve jelen írásunk tár­gyához: három hétnyi kihagyás után következett egy újabb elő­adás, amelyet - mint jeleztem volt - már csakazértis elmentem meg­nézni; tisztesség ne essék, ha már egyszer írni akarok róla, lássam egészségüeg összeszedettebben is. Ráadásul már a bemutatón megszerettem a rendezői elgon­dolást. Várakozásomban nem csa­lódtam: Fabó Tibor valóban jobb volt, mint a bemutatón, de az elő­adás nem. A bemutatót követő kényszerszünet miatt alaposan szétesett. Az első rész kezdete mintegy fél órán át erőtlen volt. Mert pontos rendezői koncepció ide, mindent összefogó koreográ­fia oda, azt a kohéziót, ami ehhez a szigorú csapatjátékhoz kell, csakis magas hőfokon izzó átélés­sel, egymásra-érzéssel és -figye­léssel lehet jól eljátszani. És: ér­demes jól eljátszani, mert nagyon jó kis előadás ez - ahogy mondani szokás. Nem „furcsa” és nem is a „tudod, olyan érdekes” fajtából való, hanem jó. Pontos, átgon­dolt, tiszta és emberi egyben. Po- ézissá nemesített közhely. Meg eladható, meg szerethető is. Ha egy-egy évadban lesz két-há- rom ilyen előadás, akkor nem kell attól tartania a színháznak, hogy a közönsége elpártol tőle. Vagy ha mégis megteszi, annak más okai lennének... 2. Lévay Adina, a színház új művészeti vezető-főrendezője, aki az írásunk tárgyát képező Szomorú vasárnapot rendezte, a szó szoros KIÁLLÍTÁS AJÁNLÓ Pozsony. A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében (Palisády 54.) február 5-én, csütörtökön 17 órakor nyílik Nagy Zoltán gra­fikusművész Kobra ma című kiállí­tása. „Nagy Zoltán alkotás közben szabadon áramló képzetekkel hagyja magát elragadtatni, nagy teret enged spontán érzései meg­nyilvánulásának, amely tele van iróniával és öniróniával. Műveiben a groteszk - mint alkotói módjá­értelmében ugyan nem új arc a szlovákiai magyar hivatásos szín­házi életben. Valamelyest és másfe­lől azonban mégis az, hiszen ko­rábban két nagyon jó és egyben egyéni előadást készített már a Jó­kai Színház stúdiószínpadán. Kö­zülük is különösen az Anyám azt mondta, hogyne! című izzott olyan hőfokon, hogy még a legszőrös- szívűbb színházlátogató is rácso­dálkozhatott, mire képesek ennek a színháznak a művészei akkor, ha értő és avatott kezek vezetik őket, ha a ’szellem napvilága ragyogjabe’ a játékteret, és nem rutinprofizmus lehangolóan unalmas félhomálya szürkít el mindent; sokszor még a reflektorok izzó fényét is, hiszen a fantáziátlan erőlködés vagy a há­nyaveti magabiztosság nagyon tud ártani ebben a műfajban. (Mint ahogy történt az az előző művészeti vezető zajos csinnadrattával tör­tént érkezése és csendes, a felvidéki színházi életből, mondhatni, ki­osonó távozása között. A megélt kudarcáért ráadásul olyan hangon és hangnemben hibáztatja a szín­ház ünnepi műsorfüzetében szinte az egész várost, hogy az minden lo­kálpatrióta lelkében „bicskanyito- gatásra” adott okot. Szerencsére ez mára a múlt része lett.) Most viszont úgy tűnik fel, hogy ismét egy izgalmas színházi peri­ódus elé nézünk. Ennek a re­ménynek enged teret a most látott előadás is. 3. Seress Rezső Spitzer Rudi néven látta meg a napvilágot 1889-ben, Budapesten. A Teremtő 79 évet szabott ki számára e földi létben. Miután igen korán abbahagyta az iskolát, egy vándortársulathoz szegődött. Megigézték ót egy Röck Hédi nevű légtomásznó ellenállha­tatlan bájai. Komárom mellett járt már a társulat, amikor Seress beállt közéjük, hogy ő is légtomász le­nak egyik fő eleme, elve - többfé­leképpen jelenik meg, miközben képi világának játékosságát és szarkasztikus humorát olykor tra­gikus komorság fedi át” - mondja róla Kiss-Szemán Zsófia művészet- történész, a kiállítás kurátora. Nagy Zoltán 1961-ben született Losoncon. A képzőművészeti fő­iskolát Pozsonyban végezte el Al­bin Brunovský és Karol Ondreička professzorok vezetésével. Grafi­kái, ceruzarajzai, tempera-, pasz­tell-, akril- és olajfestményei a részletekig kidolgozottak. A mí­gyen. Anyja határozott tiltakozása ellenére is a cirkusz mellett dön­tött, mígnem egy alkalommal, amikor éppen Vecsésen szerepelt a cirkusz, lezuhant a trapézról. Szin­te csodával határos módon életben maradt, de a cirkusztól meg kellett válnia. Az akkor már híres pesti színész, Bilicsi Tivadar ajánlására jelentkezett Rákosi Szidi magán- színitanodájába, ahonnét a Mű- szinkörhöz került. Kis híján egy év­tizedig koptatta itt a deszkákat és a színfalak mögött (később pedig az előadások műsorszámaként) egy öreg zongorát. A kottát ugyan nem ismerte, de zseniális tehetsége folytán 1925-ben egy csapásra népszerűvé vált a Még egy éjszaka című dalával. A világsikert azon­ban a Szomorú vasárnap hozta meg számára. Mindössze élni nem tudott vagy nem akart vele. Az előadás a Kispipa vendéglő mennyei helyszínén játszódik, ahol a zseniális zeneszerző újrapergő emlék-életének vagy élet-emlékei­nek válunk részeseivé. Ezt a szív- szorítóan valóság-álom-poézis ka- valkádot Holocsy Krisztina, Öllé Erik, Balaskó Edit, Germán Zille, Manases István és Pille Tamás va­rázsolják elénk. A felcsendülő me­lódiákat Szilassy Nelli játssza cso­dálatos átéléssel és a hibátlan pro­fizmus érezhető magabiztosságá­val. Gadus Erika letisztultán költői díszletében és jelmezeiben minden mozzanat tisztán hat és pontosan olvasható még az ilyen lírai színhá­zat ritkán látó néző számára is. A Müller Péter darabját átdolgozó Vinkó József és Varga Emese dra­maturgalapos munkát végeztek; az eredetihez képest jelentős hang­súly-eltolódások mindenképpen hasznára váltak az előadásnak, mint ahogy Krámer György nagyszerűen kigondolt és a játszók mozgásskálájának határaihoz iga­zított koreográfiája is. vesség ösztönösséggel társul nála. Nagy Zoltán rendkívül népszerű a könyvkiadók háza táján is, a Kal- ligram, a Madách-Posonium, a Li- lium Aurum és az AB-Art kiadó számos könyvét tervezte és il­lusztrálta. Első önálló kiállítása 1996-ban nyílt Pozsonyban, legutóbb pedig a komáromi Limes Galériában lát­hatták alkotásait az érdeklődők. A mostam, válogatott műveket tar­talmazó tárlat március 3-ig te­kinthető meg a Magyar Köztársa­ság Kulturális Intézetében. (juk) Nagy Zoltán kiállítása a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében Milyen a kobra ma? Életszagú történetekkel teli Zsákutca Egy impozáns zsebkönyv PÓDA ERZSÉBET Tizennyolc történet egy zseb­könyvben, melyet egy szuszra kell kiolvasnunk, mert nem tudjuk le­tenni. Űz a kíváncsiság: mi lesz a következő történetben, hogy zaj­lik, kire hasonlít a főhős, aki mit tesz majd, s mire is emlékeztet ez az eset? Nagy Erika Zsákutca című könyve egy életszagú történtekkel teli „zsákutcán” vezet bennünket végig, amelybe betérni egyáltalán nem hiábavaló, idejönni nem fe­lesleges, még kiutat is kínál: telje­sen egyszerűt és világosat. Az első mondat olvasásától az utolsóig az embernek az az érzése, hogy a szerző az ő szemével látja a vilá­got, az ő eddig megfogalmazha- tatlannak tűnő történeteit, érzése­it, gondolatait fogalmazta meg olyan kifejező módon, hogy fel­ismerjük bennük akár saját meg­történt helyzeteinket is. Egyfoly­tában azt érezhetjük: hiszen ez már velem is megtörtént, ezeket az embereket én is ismerem! A történetek felesleges var­gabetű és cikomya nélkül pereg­nek, viszont tele vannak humoros, olykor szomorú, de mindig tanul­ságosjelenetekkel, melyek a lehe­tő legváratlanabbul bukkannak elénk. Összeráncolt homlokkal, összpontosított figyelemmel ol­vasva várjuk, vajon mi lesz a sztori vége, miközben bele-belebotlunk egy-egy hirtelen kacagtató rész­letbe, s mintha közben önmagun­kat is megmosolyognánk. A főhőst bosszantó momentumok utáni elégtétel számunkra is elégtételt hoz, a szomorúság minket is érint, az igazságtalanság velünk is meg­esett, a megváltoztathatatlanba mi is beletörődünk, a tanulságo­kat mindig felismerjük. A magány fogalma és arcai újra és újra fel­bukkannak a kicsi könyv lapjain, mert hiszen a legtöbb ember ma­gányosnak érzi magát, mert nem tanult meg jó barátságban lenni önmagával. Egyszerű történetek. Emberi történetetek. Szép történetek. Pontosabban, tárcák, mint azt Grendel Lajos is írja a fülszöveg­ben. Nincs bennük feldolgozha­tatlan dráma, sem meghökkentő fejlemény. Valós történetek, olyanok, melyek a miéink is. Ép­pen ezért jutnak eszünkbe még napok múltán is. Nagy Erika könnyen ír, meg­erőltetés nélkül, ez érezhető va­lamennyi alkotásán. Stílusa tiszta, derűs, ízléses, nyelvezete semmi­vel sem használ több elemet, mint amennyi szükséges. A történetek arányosak, hitelesek. A kötet magán viseli a zseb­könyv összes követelményét. Könnyen kézbe vehető, bárhova magunkkal vihető. A hosszabb- rövidebb busz- vagy vonatútra mindenképpen vigyük magunk­kal, mert ahányszor újraolvassuk, annyiszor találunk benne új és újabb részleteket - akár önma­gunkról is. (Nagy Erika: Zsákutca. AB­ART Kiadó, 2008) Megalakult a Munkácsy Mihály Alapítvány Cél: kutatások támogatása MTl-HÍR Budapest. Munkácsy Mihály (1844-1900) életével és munkás­ságával kapcsolatos kutatások tá­mogatását, alkotásainak katalogi­zálását, a „lappangó” alkotások megkeresését tűzi célul a festő­művész nevét viselő alapítvány, amelynek megalakulásáról tegnap számoltak be a szervezők. Az ala­pítvány bejegyzése még folyamat­ban van; vezető testületé a 15 tagú kuratórium, amelynek elnöke Pákh Imre műgyűjtő, üzletember, aki a világ legnagyobb magánkéz­ben lévő Munkácsy-gyűjteményét tudhatja magáénak. Az alapítvány létrehozásának közvetlen előz­ménye a Munkácsy-vándorkiállí- tás, amelyet az elmúlt két évben több mint egymillió látogató látha­tott 16 magyar városban. Az alapítvány célul tűzi Mun­kácsy több mint ezer darabos leve­lezésének a feldolgozását, vala­mint egy korszerű monográfia ki­adását. Tervezik külföldi Mun- kácsy-kiállítások megrendezését. A bécsi tárlatról, amelyet a tervek szerint 2010-ben rendeznének, már folynak a tárgyalások, de el­képzelhető kiállítás Moszkvában s az Egyesült Államokban is. Vladimír Balko Egy fájó szív nyugalma (Pokoj v duši) című játékfilm­je a bemutató első hétvégéjén rekordnézettséget ért el. Négy nap alatt 20 646-an váltottak jegyet a filmre, melynek főhőse, Tóno börtönből szabadulva próbál visszailleszkedni az életébe. Tónot Mokos Attila (ké­pünkön) alakítja. (Fotó: Forzo)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents