Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)
2009-02-07 / 31. szám, szombat
I J 8 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 7. www.ujszo.com A pozsonyi bemutató után Kerekes Vica, Jirí Macháček és Simona Babčáková (Peter Prochózka felvétele) A cseh Jan Hrebejk új vígjátéka már a mozikban Hódít a Szégyentelen ÚJ SZÓ-HÍR Pozsony. Csütörtökön este mutatták be az Auparkban lévő Palace Cinemas-ban Jan Hŕebejk új vígjátékát, a Szégyentelent (Ne- styda). A napjainkban játszódó történet bonyolult emberi viszonyokról, kiégő és fellobbanó szerelmekről, a köznapi ember és a médiaszereplők találkozásairól, a sztárokra vadászó bulvársajtó túlkapásairól szóló, fülbemászó zenei aláfestéssel kísért bő humorú, páratlan vígjáték, amely jó szórakozást és nem kevés tanulságot is kínál. A forgatókönyv Michal Viewegh 1999-ben megjelent, autobiográfiai elemeket sem nélkülöző könyve alapján készült. A rekeszizmok tornájáról olyan kitűnő, komikus vénával megáldott színészek gondoskodnak, mint Jiŕí Macháček, Emília Vá- šáryová, Simona Babčáková, Pavel Liška, Nina Divíšková, Pavel Landovský, Roman Luknár és Ady Hajdú. A cseh film vígjátéknak magyar vonatkozása is van. A Démonok című szlovák film után cseh filmszerepben is viszontláthatjuk Kerekes Vicát, aki a „szégyentelen”, vagyis a film főszereplője, Oskar (Jin Macháček) ágyában tűnik fel a férfi álmainak bombázójaként. (tébé) Csütörtökön este nyitották meg a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetében Nagy Zoltán grafikusművész Kobra című kiállítását. A válogatott műveket tartalmazó tárlat március 3-ig tekinthető meg. Képünkön Nagy Zoltán alkotása előtt a megnyitón (Somogyi Tibor felvétele) Vicky Cristina Barcelona - Woody Allen szellemes, csavaros bonyolításé „meséje" spanyolos forrósággal Amit még (mindig) tudni akarunk Woody Allen az utóbbi időben folyamatosan költözik, és filmhelyszíneket vált. A „neurotikus” New Yorkból, miután sok mindent megmutatott az emberi kapcsolatokról, azt is, amit tudni akarunk a szexről, Londonba költözött. TALLÓSl BÉLA Ami jó tett neki, hiszen a Match Point leforgatásával olyan mozidarabbal rukkolt elő az angol arisztokrácia világából, amely ropogós, friss, ízletes - vagyis jó ízzel és jó ízléssel fogyasztható. Új opusával ismét színteret váltott. Nemcsak az amerikai metropolisnak, hanem a brit „fenségzónának”, vagyis az angol nyelvterületnek is hátat fordított - az amerikaiságot és az angolságot azért meghagyta, hiszen amerikai-spanyol koprodukcióban forgatta a filmet. Barcelonába költözött egy forró mediterrán nyári vakációra - a fáma szerint azért, mert onnan jött a forgatás finanszírozása. S ha már fizettek a mesternek, hogy a hetedik x-en túl is termékeny munkásságát egy újabb gyöngyszemmel - közelebbről megnézve briliánssal - ékesítse, akkor a „mecenatúrát” azzal köszöni meg elegáns tisztességgel, hogy a címbe is kiteszi a főszereplőket, Vickyt, Cristinát és Barcelonát. Lehetett volna a felsorolást bővíteni, Juan Antonióval és Maria Elenával, hiszen így lenne teljes az összkép. Vicky (Rebecca Hall) és Cristina (a Woody Allen-filmekből újabban elmaradhatatlan Scarlett Johansson), a karakterben teljesen ellentétes, legalábbis egymástól elütő két amerikai diáklány az amerikaiangol vonalat képviselik, ők érkeznek a spanyolhon tűző nyári valóságába a barcelonai építészet tanulmányozására, valamint egyébfajta művészi és nem művéPenelope Cruz, Javier Bardem és Scarlett Johansson édes hármasa szí kibontakozásra. Juan Antonio (Javier Bardem) és Maria Elena (Penélope Cruz) pedig a hazai, spanyol mentalitást és vért pezsdí- tik erőteljesen, és ugyancsak a művészetet gazdagítják hisztérikus-neurotikus kitöréseikből születő kortárs festészeti alkotásaikkal. Tökéletes (és egyben adott is a) választás, hogy a két legismertebb spanyol színésszel támogatta meg a rendező a barcelonai vonalat. S e négyessel, valamint a spanyol vérmérséklet szerepeltetésével a mester pazar, lendületes, szellemes, csavaros bonyolításé - angol hűvösséggel mérsékelt „őrült” spanyol - romantikus drámát kanyarított. Woody Allen mesterien kezeli az emberi viszonyokat. Bámulatos, ahogy az izgalommal és kiszámíthatatlansággal felvértezett Juan Antonio igéző meséjével, nem kevésbé lényével, intellektuális macsóságával (lévén festőművész) az ujjai köré csavar három nőt; Vickyt, Cristinát és az exnejét, Maria Elenát újfent. Az pedig a csodálat döbbeneté, vagyis a csúcs, ahogy Cristinát és Maria Elenát egyszerre bolondítja magába, valamint egymásba is, hogy vibráló gyönyörökkel boldog hármasban áldozzanak a vizuális művészet és a szerelem oltárán. Juan Antonio intellektuális ma- csóságának ellenállhatatlan varázsát a figurát játszó Javier Bardem lenyűgöző, visszafogott színészi alakítása kölcsönzi. Csak egy baj van azzal, hogy Vicky is, Cristina is és Maria Elena is az intellektuális macsóé lesz. Hogy véget ér a nyár. Ellobban a mediterrán tűz. Vickynek vissza kellene mennie a múltjába, de már nem tudja szeretni, akit korábban szeretett. Cristina is továbbáll, mert visszahőköl a túl gyors tempótól. Nem attól fél, hogy férfit és nőt egyszerre kell szeretnie, hanem hogy a hirtelen érzés, ha véget ér, kegyetlen fájdalmat hagy majd maga után. María Elenára pedig valószínűleg további öngyilkossági kísérletek várnak, mivel Cristina nélkül nem tud mit kezdeni Juan Antonióval. Könnyeden, szellemesen mesél Woody Allen ezekről a kusza emberi kapcsolatokról. És okosan, rengeteg humorral old meg buta viselkedésformákat, vagy legalábbis lehetséges, elképzelhető megoldások felé mutat. Mert még mindig arról beszél, amit tudni szeretnénk a szerelemről, a szextől, a szenvedélyről, az új és elhagyott partnerekről, ám mindenekelőtt a kiszámíthatatlan vágyakról. (Fotó:Continentalfilm) Az anekdota szerint Bach e művét „grófi álmatlanság" gyógyítására komponálta Goldberg számára Variációk a tökéletességre CSEHY ZOLTÁN Egy lelkes Bach-rajongó zenekritikus az 1955-ös esztendő történései közül két dolgot tartott kulcsfontosságúnak: Einstein halálát, és azt, hogy Glenn Gould lemezre rögzítette a Goldberg-va- riációkat. Az egyik legismertebb Bach-mű, mely 1741-ben, még Bach életében nyomtatásban is megjelent Johann Gottlieb Gold- bergről, a virtuóz csembalójátékosról kapta a nevét, s példátlan karrierjét kitűnőbbnél kitűnőbb felvételek egész sora dokumentálja. A különös mélységű zenemű keletkezéstörténetéhez szorosan tapad egy anekdota is (melyet a kísérőszöveg is továbbörökít), miszerint Bach művét Keyserling gróf álmatlanságának gyógyítására komponálta Goldberg számára, aki zenével kúrálta az orosz nagykövet nyavalyáját. A gyógymód, hála a kitűnő orvosságnak, hatott, Bach pedig egy aranyszelencével és benne 100 Lajos-arannyal lett gazdagabb... De a legfontosabb talán az, amit J. N. Forkel Bach- életrajzából már nem idéz a kísérőszöveg: „Ha a jutalom a mondottak ezerszerese is lett volna, akkor se lehetne megfizetni a mű művészi értékét.” A kompozíció egy barokkosán gazdagon díszített Áriával indul (és egy variációs Aria da čapoval végződik). A 3/4-es ütemű Sarabande forma megszólaltatásakor Skuta Miklós eleve nagyon magasra teszi a mércét, s így valóban hatásos az első variáció fürgesége a téma kontemplativ-meditativ jellege közti termékeny kontraszt, s a viszonyítási pontként funkcionáló nyitó struktúra minden eleme ezután már egészen magától értetődő könnyedséggel illeszkedik be azokba a relációkba, melyeket a zongoraváltozatban előadott darab sokrétűsége megkövetel. Már a nyitás is beteljesíti Keyserling gróf óhaját, miszerint a mű legyen „szelíd, de eleven hangzású”. Ez a szelíd elevenség gyakorlatilag uralja a teljes kompozíciót. Bach bizonyos szabályosságokat is érvényesített, melyek belső hálót alakítanak ki, amelyek a „társtalan” variációkat tartják meg, ilyen pl. az a tény, hogy a harminc variáció minden harmadik tagja kánon. A zenei szövet sokrétűsége ilyen rövid írás keretein belül csupán alig érzékeltethető: a 4. variáció pl. egy breton matróztánc (passapied), de van itt a főtémát ornamentikájában is imitáló fughetta, gigue, ar- peggiókkal ékített toccata és számtalan más ínyenc barokk attrakció. Különösen szép Skuta Miklós előadásában a 6. variáció, melynek felfokozott érzékenysége Ralph Kirkpatrick csembalóművész figyelmes észrevétele szerint nosztalgikus irányt vesz. Igazi bravúr a 14. variáció, mely Glenn Gould szerint „az egyik legszédületesebb darab, amit csak a neos- carlattizmus létrehozott”, de a 15. variáció elmélyültsége, a 16. .francia nyitány” gyöngyszemszerű tökéletessége, az érzelmi töltet legexpresszívebb megnyilvánulásaként, valóságos csúcspontként számon tartott 25., vagy a 30. izgalmas quodlibet, melyben két a maga korában ismert humoros német népdal motívumrendszere keveredik egymással szintén más-más megközelítést igényel, hogy érvényesülhessen a variáció alaptermészete, vagyis hogy a téma különféle, akár szöges ellentétet alkotó interpretációi születhessenek. Bach játékos humora épp e quodlibetben tetőzik, mely a felhasznált dalok szövegének ismeretében nyeri el szatirikus arculatát. A második felhasznált dal pl. rögtönzött nyersfordításban így kezdődik: „A káposzta és a tök űzött el /, anyám ha húst főzött volna, / tovább is maradtam volna”. Skuta Miklós képes rendre átváltozni, az egyes darabokat intellektuális analízisnek veti alá, játéka rendre átlényegül és átlényegít. Bach műve olyan, mintha harminc különböző nézőpontból kellene látni ugyanazt a lényeget: az emberi igazságok sokféleségére, az akár egymástól radikálisan eltérő értelmezések létjogosultságára figyelmeztet. Nem kinyilatkoztat, hanem párbeszédet táplál, mely képes mégis közös nevezőre hozni az egységesen emberit. A zongoravariánsok egyik kulcsproblémája, hogy sikerül-e megoldani azokat a technikai és hangzásbeli pluszokat, melyeket a kétmanuálos clavicembalóra írt kompozíció a szerzői intenciót követve megkövetel. Kétségtelen, hogy .a zongoraváltozat modernebb hangzást biztosít, és könnyebben akklimati- zálódik a kortárs zenei elvárások világában, ráadásul az előadói gyakorlat is ebbe az irányba tendált. Skuta Miklós kiváló jazz-ze- nész, zeneszerző is, s épp identitásainak eredendő sokfélesége garantálja, hogy Bach e remekművét itt és most rendkívül egyénítettnek érezzük. (Johann Sebastian Bach: Goldberg variations, Miki Skuta, piano, Hevhetia, 2004.)