Új Szó, 2009. február (62. évfolyam, 26-49. szám)

2009-02-07 / 31. szám, szombat

I J 8 Kultúra ÚJ SZÓ 2009. FEBRUÁR 7. www.ujszo.com A pozsonyi bemutató után Kerekes Vica, Jirí Macháček és Simona Babčáková (Peter Prochózka felvétele) A cseh Jan Hrebejk új vígjátéka már a mozikban Hódít a Szégyentelen ÚJ SZÓ-HÍR Pozsony. Csütörtökön este mu­tatták be az Auparkban lévő Pa­lace Cinemas-ban Jan Hŕebejk új vígjátékát, a Szégyentelent (Ne- styda). A napjainkban játszódó törté­net bonyolult emberi viszonyok­ról, kiégő és fellobbanó szerel­mekről, a köznapi ember és a mé­diaszereplők találkozásairól, a sztárokra vadászó bulvársajtó túlkapásairól szóló, fülbemászó zenei aláfestéssel kísért bő humo­rú, páratlan vígjáték, amely jó szórakozást és nem kevés tanul­ságot is kínál. A forgatókönyv Mi­chal Viewegh 1999-ben megje­lent, autobiográfiai elemeket sem nélkülöző könyve alapján készült. A rekeszizmok tornájáról olyan kitűnő, komikus vénával megál­dott színészek gondoskodnak, mint Jiŕí Macháček, Emília Vá- šáryová, Simona Babčáková, Pa­vel Liška, Nina Divíšková, Pavel Landovský, Roman Luknár és Ady Hajdú. A cseh film vígjátéknak magyar vonatkozása is van. A Démonok című szlovák film után cseh film­szerepben is viszontláthatjuk Ke­rekes Vicát, aki a „szégyentelen”, vagyis a film főszereplője, Oskar (Jin Macháček) ágyában tűnik fel a férfi álmainak bombázója­ként. (tébé) Csütörtökön este nyitották meg a Magyar Köztársaság pozsonyi Kultu­rális Intézetében Nagy Zoltán grafikusművész Kobra című kiállítását. A válogatott műveket tartalmazó tárlat március 3-ig tekinthető meg. Képünkön Nagy Zoltán alkotása előtt a megnyitón (Somogyi Tibor felvétele) Vicky Cristina Barcelona - Woody Allen szellemes, csavaros bonyolításé „meséje" spanyolos forrósággal Amit még (mindig) tudni akarunk Woody Allen az utóbbi idő­ben folyamatosan költözik, és filmhelyszíneket vált. A „neurotikus” New Yorkból, miután sok mindent meg­mutatott az emberi kapcso­latokról, azt is, amit tudni akarunk a szexről, London­ba költözött. TALLÓSl BÉLA Ami jó tett neki, hiszen a Match Point leforgatásával olyan mozi­darabbal rukkolt elő az angol arisztokrácia világából, amely ro­pogós, friss, ízletes - vagyis jó ízzel és jó ízléssel fogyasztható. Új opusával ismét színteret vál­tott. Nemcsak az amerikai metro­polisnak, hanem a brit „fenség­zónának”, vagyis az angol nyelvte­rületnek is hátat fordított - az amerikaiságot és az angolságot azért meghagyta, hiszen ameri­kai-spanyol koprodukcióban for­gatta a filmet. Barcelonába költö­zött egy forró mediterrán nyári va­kációra - a fáma szerint azért, mert onnan jött a forgatás finanszírozá­sa. S ha már fizettek a mesternek, hogy a hetedik x-en túl is termé­keny munkásságát egy újabb gyöngyszemmel - közelebbről megnézve briliánssal - ékesítse, akkor a „mecenatúrát” azzal kö­szöni meg elegáns tisztességgel, hogy a címbe is kiteszi a főszerep­lőket, Vickyt, Cristinát és Barcelo­nát. Lehetett volna a felsorolást bővíteni, Juan Antonióval és Maria Elenával, hiszen így lenne teljes az összkép. Vicky (Rebecca Hall) és Cristina (a Woody Allen-filmekből újabban elmaradhatatlan Scarlett Johan­sson), a karakterben teljesen ellen­tétes, legalábbis egymástól elütő két amerikai diáklány az amerikai­angol vonalat képviselik, ők ér­keznek a spanyolhon tűző nyári valóságába a barcelonai építészet tanulmányozására, valamint egyébfajta művészi és nem művé­Penelope Cruz, Javier Bardem és Scarlett Johansson édes hármasa szí kibontakozásra. Juan Antonio (Javier Bardem) és Maria Elena (Penélope Cruz) pedig a hazai, spanyol mentalitást és vért pezsdí- tik erőteljesen, és ugyancsak a művészetet gazdagítják hisztéri­kus-neurotikus kitöréseikből szü­lető kortárs festészeti alkotásaik­kal. Tökéletes (és egyben adott is a) választás, hogy a két legismer­tebb spanyol színésszel támogatta meg a rendező a barcelonai vona­lat. S e négyessel, valamint a spa­nyol vérmérséklet szerepeltetésé­vel a mester pazar, lendületes, szellemes, csavaros bonyolításé - angol hűvösséggel mérsékelt „őrült” spanyol - romantikus drá­mát kanyarított. Woody Allen mesterien kezeli az emberi viszonyokat. Bámula­tos, ahogy az izgalommal és ki­számíthatatlansággal felvértezett Juan Antonio igéző meséjével, nem kevésbé lényével, intellektuá­lis macsóságával (lévén festőmű­vész) az ujjai köré csavar három nőt; Vickyt, Cristinát és az exnejét, Maria Elenát újfent. Az pedig a csodálat döbbeneté, vagyis a csúcs, ahogy Cristinát és Maria Elenát egyszerre bolondítja magá­ba, valamint egymásba is, hogy vibráló gyönyörökkel boldog hár­masban áldozzanak a vizuális művészet és a szerelem oltárán. Juan Antonio intellektuális ma- csóságának ellenállhatatlan vará­zsát a figurát játszó Javier Bardem lenyűgöző, visszafogott színészi alakítása kölcsönzi. Csak egy baj van azzal, hogy Vi­cky is, Cristina is és Maria Elena is az intellektuális macsóé lesz. Hogy véget ér a nyár. Ellobban a medi­terrán tűz. Vickynek vissza kellene mennie a múltjába, de már nem tudja szeretni, akit korábban sze­retett. Cristina is továbbáll, mert visszahőköl a túl gyors tempótól. Nem attól fél, hogy férfit és nőt egyszerre kell szeretnie, hanem hogy a hirtelen érzés, ha véget ér, kegyetlen fájdalmat hagy majd maga után. María Elenára pedig valószínűleg további öngyilkossá­gi kísérletek várnak, mivel Cristina nélkül nem tud mit kezdeni Juan Antonióval. Könnyeden, szellemesen mesél Woody Allen ezekről a kusza em­beri kapcsolatokról. És okosan, rengeteg humorral old meg buta viselkedésformákat, vagy leg­alábbis lehetséges, elképzelhető megoldások felé mutat. Mert még mindig arról beszél, amit tudni szeretnénk a szerelemről, a szex­től, a szenvedélyről, az új és elha­gyott partnerekről, ám minde­nekelőtt a kiszámíthatatlan vá­gyakról. (Fotó:Continentalfilm) Az anekdota szerint Bach e művét „grófi álmatlanság" gyógyítására komponálta Goldberg számára Variációk a tökéletességre CSEHY ZOLTÁN Egy lelkes Bach-rajongó zene­kritikus az 1955-ös esztendő tör­ténései közül két dolgot tartott kulcsfontosságúnak: Einstein ha­lálát, és azt, hogy Glenn Gould lemezre rögzítette a Goldberg-va- riációkat. Az egyik legismertebb Bach-mű, mely 1741-ben, még Bach életében nyomtatásban is megjelent Johann Gottlieb Gold- bergről, a virtuóz csembalójáté­kosról kapta a nevét, s példátlan karrierjét kitűnőbbnél kitűnőbb felvételek egész sora dokumentál­ja. A különös mélységű zenemű keletkezéstörténetéhez szorosan tapad egy anekdota is (melyet a kísérőszöveg is továbbörökít), mi­szerint Bach művét Keyserling gróf álmatlanságának gyógyításá­ra komponálta Goldberg számára, aki zenével kúrálta az orosz nagy­követ nyavalyáját. A gyógymód, hála a kitűnő orvosságnak, hatott, Bach pedig egy aranyszelencével és benne 100 Lajos-arannyal lett gazdagabb... De a legfontosabb talán az, amit J. N. Forkel Bach- életrajzából már nem idéz a kísé­rőszöveg: „Ha a jutalom a mon­dottak ezerszerese is lett volna, akkor se lehetne megfizetni a mű művészi értékét.” A kompozíció egy barokkosán gazdagon díszített Áriával indul (és egy variációs Aria da čapoval végződik). A 3/4-es ütemű Sara­bande forma megszólaltatásakor Skuta Miklós eleve nagyon ma­gasra teszi a mércét, s így valóban hatásos az első variáció fürgesége a téma kontemplativ-meditativ jellege közti termékeny kontraszt, s a viszonyítási pontként funkcio­náló nyitó struktúra minden ele­me ezután már egészen magától értetődő könnyedséggel illeszke­dik be azokba a relációkba, me­lyeket a zongoraváltozatban elő­adott darab sokrétűsége megkö­vetel. Már a nyitás is beteljesíti Keyserling gróf óhaját, miszerint a mű legyen „szelíd, de eleven hangzású”. Ez a szelíd elevenség gyakorlatilag uralja a teljes kom­pozíciót. Bach bizonyos szabá­lyosságokat is érvényesített, me­lyek belső hálót alakítanak ki, amelyek a „társtalan” variációkat tartják meg, ilyen pl. az a tény, hogy a harminc variáció minden harmadik tagja kánon. A zenei szövet sokrétűsége ilyen rövid írás keretein belül csupán alig érzékel­tethető: a 4. variáció pl. egy bre­ton matróztánc (passapied), de van itt a főtémát ornamentikájá­ban is imitáló fughetta, gigue, ar- peggiókkal ékített toccata és számtalan más ínyenc barokk att­rakció. Különösen szép Skuta Miklós előadásában a 6. variáció, melynek felfokozott érzékenysé­ge Ralph Kirkpatrick csembaló­művész figyelmes észrevétele sze­rint nosztalgikus irányt vesz. Igazi bravúr a 14. variáció, mely Glenn Gould szerint „az egyik legszédü­letesebb darab, amit csak a neos- carlattizmus létrehozott”, de a 15. variáció elmélyültsége, a 16. .francia nyitány” gyöngyszem­szerű tökéletessége, az érzelmi töltet legexpresszívebb megnyil­vánulásaként, valóságos csúcs­pontként számon tartott 25., vagy a 30. izgalmas quodlibet, melyben két a maga korában ismert humo­ros német népdal motívumrend­szere keveredik egymással szin­tén más-más megközelítést igé­nyel, hogy érvényesülhessen a va­riáció alaptermészete, vagyis hogy a téma különféle, akár szö­ges ellentétet alkotó interpretáci­ói születhessenek. Bach játékos humora épp e quodlibetben tető­zik, mely a felhasznált dalok szö­vegének ismeretében nyeri el sza­tirikus arculatát. A második fel­használt dal pl. rögtönzött nyers­fordításban így kezdődik: „A ká­poszta és a tök űzött el /, anyám ha húst főzött volna, / tovább is maradtam volna”. Skuta Miklós képes rendre át­változni, az egyes darabokat intel­lektuális analízisnek veti alá, játé­ka rendre átlényegül és átlényegít. Bach műve olyan, mintha harminc különböző nézőpontból kellene látni ugyanazt a lényeget: az em­beri igazságok sokféleségére, az akár egymástól radikálisan eltérő értelmezések létjogosultságára fi­gyelmeztet. Nem kinyilatkoztat, hanem párbeszédet táplál, mely képes mégis közös nevezőre hozni az egységesen emberit. A zongo­ravariánsok egyik kulcsproblémá­ja, hogy sikerül-e megoldani azo­kat a technikai és hangzásbeli plu­szokat, melyeket a kétmanuálos clavicembalóra írt kompozíció a szerzői intenciót követve megkö­vetel. Kétségtelen, hogy .a zongo­raváltozat modernebb hangzást biztosít, és könnyebben akklimati- zálódik a kortárs zenei elvárások világában, ráadásul az előadói gyakorlat is ebbe az irányba ten­dált. Skuta Miklós kiváló jazz-ze- nész, zeneszerző is, s épp identitá­sainak eredendő sokfélesége ga­rantálja, hogy Bach e remekművét itt és most rendkívül egyénítettnek érezzük. (Johann Sebastian Bach: Goldberg variations, Miki Sku­ta, piano, Hevhetia, 2004.)

Next

/
Thumbnails
Contents