Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)

2009-01-17 / 13. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 17.

Szalon 13

Az tetszik bennük a legjobban, hogy Ruff éppen úgy tud sokat mutatni, hogy egy milliószor át- és átrágott témát, egy valóságos képi toposzt merevít ki elénk. Láttuk már ezer meg ezer tájképen, capricción, filmekben és az irodalomban, ismerjük mint mítoszteremtő elemet, szimbólum- rendszert. A csillagos ég az útkeresés, az emberi sorsok jelképe, de így, majd három méterszer két méteres fényképen ilyen technikai csúcsminőségben még egy művész sem mutatta meg.

Ruff persze csak annyit mutat, amennyi igazán érdekes. Nekem olyan, mint ha Caspar David Friedrichet fogalmazgatná picit újra, picit korszerűbben. Csakhogy óvakodik minden narratívá- tól, díszítőelemtől. Sem egy elforduló alak, sem egy képbe nyúló háztető. Csak a végtelen és megfoghatatlan kozmosz, amiben úgyis benne foglaltatik minden, nevetséges volna bármivel is ellensúlyozni, kiegészíteni.

Végül is ugyanarról szólnak, mint a szomszéd teremben kiállított - egy picit szofisztikáltabb (tudományoskodóbb?) - Zycels

szintén metaképek. Ruff még az Öböl-háború alatt fedezte fel magának az akkor még hadi- technikai újdonságnak számító zöldesfekete, éjjel is látó kémfotókat, majd beszerzett egy erre alkalmas készüléket, s esténként azzal járta a Rajna mente vagy a Ruhr-vidék kihalt külvárosait, ipari negyedeit. így jöttek létre az orwelles képzeteket idéző, mindent látó zugfelvételek, amik éppen a zöldes szűrő (mára már nemcsak az akciófilmek kedvelt, gyakorta használt képi eleme) által hatnak kellemetlenül, félelmetesen.

Ugyanúgy a médiumot magát, a valós és mutáns képek lehetőségeit boncolgatja, gyúrja új masszává a Substrate sorozat néhány képe is; mert a művész érzékenyen reagál mindarra, ami a képekkel történik, születésüktől fogva figyelemmel kíséri, majd alakítgatja, retusálja saját felvételeit vagy akár névtelen alkotók webről letöltött vagy a nyomtatott sajtóban talált fotóit. A digitális képfeldolgozás tárházának segítségével hol tiszta, rikító színmezőkre, éles kontúroksorozat képei hasonlóan nagy méretűek, .de kristálytiszta körvonalaik, az, hogy minden pórusuk, anyajegyük kíméletlenül látható, még különösebbé teszi őket. Van az egész teremben valami szakrális, talán a túldimenzionált képek eleven pillantása szúr szemet, meg az, hogy a terem négy falán négy oldalról néznek bennünket. Ugyanakkor nekik sem lehet jó, a mindenféle póztól megszabadított, hűvösen nem mosolygó arcokban van egy adag félelem, vagy inkább érzés- telenség, uniformitás, bennük van a két részre osztott Németország és a RAF-terror évtizedei okozta szorongás is (?). Vagy egyáltalán nem, és csupán magabiztosan meredő reklámarcokról van szó (már látom is magam előtt egy ismert ruhamárka „artosan” elegáns billboardjait), szenvtelenségük is lehet póz. Mindegyikük helyettesíthető, és mégis egyedülálló arc. Thomas Ruff merev fotói a legélvezhetőbb dokumentarista szemléletű művek, érthető/érezhető, hogy düsseldorfi mesterei, a Becher házaspár mellett a precíz klassziNacht 101, 1992, 190x190 cm, C-Print; a Nächte/Éjszakák sorozatból

sorozat is (a művész legfrissebb,

2008-as alkotásai). Nem is fotókról van szó, hiszen Ruff ez esetben bonyolult matematikai folyamatokat modellez számítógép segítségével. A kirajzolódó eredmény aztán a kisgyermekek firkáira hasonlít, ugyanakkor minden hajlat egy sok összete- vős matematikai összefüggés egzakt leképezése. A csillagok pedig szintén leképezések, hiszen mindegyikük esetében egy-egy fizikai jelenségről, egy időben és térben létező ponthalmazról van szó, amelyek hol előbukkannak, hol eltűnnek, egymáshoz képest és egymás mellett folyton változó képet adnak, és ilyen, Thomas Ruff által látható minőségükben nem is léteznek, csak a csillagászati távcső objektívjén keresztül érnek össze azzá, aminek a Műcsarnok termeiben látjuk őket. A játékos eleganciával, ámde szigorú törvények szerint kanyargó-tekergő vonalrajzok és a finom, szövetszerű csillagképek egyaránt csak az eszköz, az adott médium által (annak szemeivel) láthatóak, válnak képpé, fotóvá, printté. A Nächte (Éjszakák) sorozat szorongós hangulatot árasztó tájképei e tekintetben

ra építő képregénykivágásokat mos össze felismerhetetlenségig, egészen egymásba folyó absztrakt, fátyolos színmasszává, hol pedig névtelenül a netre feltöltött tucatképeket kever műalkotássá úgy, hogy azokat kegyetlenül pixeleire bontja (jpeg- sorozat).

Ez a fáradhatatlan, egyszerre játékos és véresen komoly homá- lyosító-képalkotó-mixelő attitűd illik az Anderes Porträt (Más portrék) sorozat képeire is. Zavarba ejtően nagy méretű (210x160cm) , németesen jól fésült, fekete-fehér igazolványfotók. Letisztultságuk ellenére is van bennük valami idegesítő, egészen közelről nézve pöttyökből épülnek fel, távolodva fotók, de akár Gerhard Richter vásznai is lehetnének (ha az aktoknál még nem is, itt mindenképpen szembeödik a hasonlóság), csak míg Richter a száraz ecsettel ködösít, addig Ruff itt valamit félreexponált, egyik-másik homlokon, nyakíven fel is tűnik néhány zavaró folt, sejteni kezdjük, honnan és meddig manipuláció az egész (de tényleg, hogy is van?)...

A párhuzamos teremben szenvtelenül néző, színes Portrékusok, Ewans, Atget, Eggleston hatottak rá a legmélyebben. És talán Thomas Ruff is iskolát teremt(ett), vagy legalábbis epi- gonokat, én mindenesetre számtalan azóta született kifejezéstelen, érezhetően ruffos fényképet láttam már nem egy galériában.

Van valami tagadhataüanul németes vonás a Maschinen (Gépek) sorozat felvételeiben is. Akárcsak Konrad Klapheck szigorú hidegséggel megfestett varrógépeit, vasalóit és a többi, katonásan feszülő antropomorf szerkezeteit látnám.

A tárlatot végigjárva egy pár másodpercre tán hiányoztak Ruff ldspolgári szobabelsőkről, skatulyaszerű irodaházakról, iskolaépületekről készített korai fotói, de aztán rá kellett jönnöm, hogy elég ez így, jó volt, bejárható (és ádátható), izgalmas párhuzamokra és ellentétekre építő, egészséges nagyságú, szerethető kiállítás volt. Főként pedig annak örültem, hogy február 15-ig egy adag élvonalbeli, minőségi, kortárs német fotóművészet látható Budapesten. És nem Andreas Gursky.

(Képek: www. műcsarnok, hu)

251, 2004, 217x186 cm, C-Print; a Substrate sorozatból

17h 38m / -30°, 1990, 260x188 cm, C-Print; a Steme/Csillagok sorozatból