Új Szó, 2009. január (62. évfolyam, 1-25. szám)
2009-01-03 / 2. szám, szombat
I1IÜMI II H 1111. II ,1 I I __________.^L , .ilk, i, ! .fllJIHUlOJBiU MlluiiuiujiiJii'muij jiuie.ii ,... n 10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2009. JANUÁR 3. www.ujszo.com Pálfi György: „Figyelem a testemet. Látom, mi történik vele, s bár mindent elfogadok úgy, ahogy van, sok minden nem tetszik rajta, tenni akarok a pusztulás ellen..." Vígjátékot akkor forgat majd, ha nem érzi jól magát Előbb a Hukkléval, nem sokkal később a Taxider- miával írt új fejezetet a magyar film történelmében Pálfi György. Beszéd nélküli falusi életkép, a természet és egy kis közösség fura összjátéka a Hukkle, egy család három generációjának 20. századi története a Taxidermia, de a test (és a lélek) működését is részleteiben láttatja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pálfi Görgy a „harmincasok” nagy csapatának (Mundruczó Kornél, Hajdú Szabolcs, Fliegauf Benedek, Török Ferenc) egyik erős húzóembere. Harmadik filmjét, amelyet a februári szemlén láthat először a közönség, egyszerűen csak szakmai kalandnak, érdekes vállalkozásnak nevezi, két film közötti hasznos időtöltésnek. Meglep, hogy így fogalmaz. Én azt hittem, megint valami újszerűjátékfilmmel áll elő. Inkább azt mondanám, ez egy olyan film, amely a világról, az elmúlt három-négy évről, az alkotói módszerekről való gondolkodásomat mutatja be. Az igazi film a DVD lesz, ami ebből készül. Az a legjobb forma, ami ezt az egészet a közönség elé tudja tárni. Ugyanis nagyon hosszú lett az anyag, és három különböző részből áll. Csináltunk egy mozifilmet, hogy legyen híre, de nagyon fontos hozzá a dokumentumfilm, amelyet óvodásokkal forgattunk. Beköltöztünk hozzájuk három hónapra, nem szóltunk hozzájuk, csak úgy ellestünk pillanatokat, és ebből készítettünk egy ötvenperces dokumentumot. De mire volt kíváncsi? Az értelmi szintjükre? Hogy miképpen nyilvánulnak meg bizonyos helyzetekben? Nem. Én arra tettem kísérletet elsősorban, hogy miképpen lehet filmet csinálni anélkül, hogy az ember évekig várna hatalmas pénzekre. Hogy müyen lehetőség rejlik számomra abban a versenyben, amelyben videokamerával a kezében, minimális összegből ma már bárki forgathat. Az óvoda volt az első, amire azt mondtam: igen, ez elég erős közeg. Az én gyerekeim még kicsik, ezért előrementem másfél évet, és elkezdtem figyelni, mi motiválja, mi mozgatja őket. Hogy tényleg olyan kis angyalok- e? Mi az, ami a gondolkodásukat meghatározza? Milyen a viszony- rendszerük? Az óvónőket próbáltam kihagyni. Az egyetlen instrukció az volt, hogy megkértem őket, eggyel később avatkozzanak be a konfliktusokba, mint egyébként tennék. Verekedésig sosem hagytuk elfajulni a konfliktusokat. A tervem pedig az volt, hogy ebből fikciós filmet készítek. Miután megvan az anyag, gondoltam, majd magától, automatikusan kiadja a főszereplőket. És ez így is lett. A húszegynéhány gyerekből hat-hét gyereknek a története kezdett kiemelkedni, s akkor úgy képzeltem, én majd megyek velük, és instruálva már azt is meg tudom mutatni, amit ellesett pillanatokkal nem lehet. Tehát generálok majd valahogy olyan konfliktusokat, amelyekkel még jobban ki tudom nyitni azt, amit ott helyben megtapasztaltam. De annyira koherens lett ez a fajta ellesettség, vagy természetes hozzáállás a gyerekekhez, hogy már nem fért bele semmiféle fikció. Mire jött rá az alatt a három hónap alatt? Arra, hogy négyéves korunkban már teljesen készen vagyunk. Ahogy a kártyában vagy a pókerben mondják: a leosztás megvan. Lehet játszani, blöffölni, de a lényeg már eldőlt. A ha- . tárok adottak. Ez volt a cél? Megmutatni a határokat? Nem volt célom. Az ember érdekelt. Hogy mi mozgatja őket a maguk mikrovilágában. Nem leszek a barátod. Ez lett a film címe. Kegyetlenül hangzik. Utána készítettünk egy fikciót Nem vagyok a barátod címmel. És így jutunk el a harmadik részhez. Igen, ez valóban kegyetlen mondat. Bármilyen erős gyereket egy másik tönkre tud tenni vele. Része vagy-e az életemnek, a közösségemnek vagy nem? Akarom-e, hogy az legyél, vagy elutasítom? Lehet, hogy egy órával vagy egy nappal később már mást gondolunk, de akkor, abban a pillanatban kimondunk valamit. S ugyanez történik a mi felnőtt életünkben is. Kimondjuk, hogy kit szeretünk, kit fogadunk be, kit választunk barátunknak, társunknak, szerelmünknek. A film második és harmadik része is kötődik egymáshoz, vagy azok külön életet élnek? Ott már nem az óvodások, hanem az én korosztályombeliek szólalnak meg. Utcáról jött emberek. Csináltunk egy válogatást, és megtaláltuk azt a küenc embert, akik behoznak egy sajátos világot, s velük improvizáltunk egy hónapon keresztül. Pszichodráma és helyzetgyakorlatok egymás után. Napi tizenkét órákat töltöttünk együtt. Rétly Attilával és Ruttkai Zsófival különböző konfliktushelyzeteket kreáltunk, és ezekbe dobtuk be őket. Onnantól fogva pedig figyeltük, mit csinálnak. A harmadik rész készült el legelőször, és érdekes mód az az ovi előképe volt. Szintén Rétly Attilával csináltunk egy szereplőválogatást. Behívtunk embereket, hogy meséljenek magukról, az életükről, arról, hogy mi a fontos nekik, mire emlékeznek. Interjúkat készítettünk kamera előtt. Itt is -tól-ig mentünk, tehát bizonyos határok között mozogtunk, műit az óvodában. S mi, akik kérdeztünk, egy idő után el tudtuk helyezni magunkat ebben a mércében. Meddig volt ez érdekes, mikor mondta ki, hogy „ennyi, befejeztük”? Amíg el nem fáradtunk. Ott álltunk meg, amikor már a személyes beszélgetéseimben is elkezdtem ugyanúgy kérdezni, mint a kamera mögött. A kérdező szerepében a rendezőnek is adnia kell magából? Nem. Ez ugyanolyan, mint a filmkészítés. A rendező a kész produktummal teszi le azt a fajta nyíltságot, őszinteséget, amit a másiktól elvár. De ott a helyszínen, amikor beszélgetsz velük, nagyon egyoldalú a dolog. Ók mesélnek, én pedig hallgatok. A harmadik résznek mi a címe? Nem voltam a barátod. Úgy működik ez a három film, mint egy szárnyas oltár. Ugyanarról a témáról szólnak. Bár műfajában és tartalmában különbözik a három film, az egyik dokumentum, a másik felvállaltan játékfilm, a harmadik pedig riportfilm, a téma, amiről gondolkodik, az emberi kapcsolatok és az alkotók szemlélet- módja azonos. A három film támasztja meg egymást. Mint a szárnyas oltár képei: külön-külön is elmesélnek valamit, de együtt, az egész még jobb történetet vázol fel. Moziban bemutatni egyszerre műid a hármat nem lehet. Ötven perc a dokumentum, kilencven a játékfilm, két óra a riport. Ennyit senki nem nézne végig. Eddig mind a három filmjével merőben új úton indult el. A Hukkle színes némafilm, a Taxi- dermia három fejezete „utazás a test körül”, s most itt ez a videokamerával forgatott „szárnyas film”. Nem is vágyik arra, hogy egy klasszikus értelemben vett játékfilmet forgasson, amelynek főhősével esetleg azonosulni tud a néző? Gyakran próbálok ilyen filmet készítem, de valahogy mindig az lesz a vége, hogy a forgatáson vagy a vágásnál csinálok valamit, amitől gellert kap az egész. Ez biztosan azért van így, mert nem érdekelnek a már ismert utak. Inkább olyanba kezdek, ami izgalmas. A Hukklét itthon is, külföldön is szerették. Az egy szerethető fűm. A Taxidermia nagyon ellenszenves dolgokat rak ki, és azok mögött próbálja megtalálni az embert. Aztán mindenki eldöntheti, mi a legfontosabb számára az életben. Mert mindenkinek más a fontos. Az a lényeg, hogy tudjuk, mi az, és tegyük azt. A Taxidermiá- ban sokkal több kérdésfeltevés van, mint a Hukkléban. A Hukkle a nyugodt táj és -az ember viszonya, az a környezet, az egy szinten létezés szépsége felől közelít, de mindennek a mélyén ott van az eredendő gonosz. A legutóbbi munkámon is nagyon sokat lehet nevetni, alapjában véve mégis szomorú film. Lehet, hogy ezután egy derűsebb történet következik? Egyfolytában azon gondolkozom, de nem elég gondolkozni és megírni, a körülmények is számottevőek. Ötletem lenne, dolgozom is rajta keményen, csak meg kellene találni azt a fajta harmóniát, hogy a producerek is hajlandóak legyenek rá áldozni. Mert akármennyire lehangoló filmet készít is, alapvetően derűs ember. Én is azt gondolom, csak bármilyen történetbe kezdek is bele, abban a fájdalomnak is helye van. Az mindig fontosnak tűnik, és valahogy könnyű lenni. Woody Allen új filmjét, a Vicky Cristina Barcelonát látta már? Igen. Szórakoztatta? Engem nem zavar, ha mások ezt csinálják. Ez egy nagy blöff szépen felpakolva sztárokkal, Barcelonával, miközben a városból is csak az ikonikus helyeket használja. Mintha Pesten a Zserbóban forgatnánk a kávéházi jelenetet, a Parlament előtt a csókot, és a Lánchídon a sétát. Ha ezt a filmet nem Woody Allen rendezte volna, és nem olyan nagy sztárokkal, mint Scarlett Johansson és Pénelopé Cruz, akkor ez egy unalmas film lenne. Magyar rendezővel és magyar színészekkel pedig el is tűnne. De amíg a Vicky Cristina Barcelonát úgy, ahogy van, ki tudja, hányszor meg tudom nézni, addig a Taxidermiát, minden értékét elismerve nem kívánom újra látni. Nincs rám jó hatással, ami egy film esetében nem egy mellékes szempont. A Taxidermia teljes egészében a testről szól. Eszembe is jutott, amikor nemrég a Testek című kiállításon jártam. Mi ismertük Von Hagen professzor munkásságát, plasztifikált holttesteit. Innen kezdtünk el mesélni. Hogy azok a szobrok, amelyek ki vannak állítva, egykor valódi, élő testek voltak. Emberek, akiknek sorsuk volt, apjuk, anyjuk, testvérük, szerelmük, éreztek és gondolkoztak. Aztán meghaltak, s most műanyaggal helyettesítik a testükben a romboló folyadékokat, és különböző pózokba állították őket. Szobrászati műremekek lettek. Harminc és negyven között félúton, önnek milyen a kapcsolata a testével? Ellentmondásos nagyon. Figyelem magam. Figyelem a változásokat. Látom, mi történik velem, s bár elfogadom úgy, ahogy van, sok minden nem tetszik rajta, tenni akarok a pusztulás ellen. Nagyon komoly konfliktust okoz bennem, hogy tudom: életem végéig el kell fogadnom magam. Ez iszonyatosan nehéz, főleg akkor, amikor az embert már kezdi cserbenhagyni a teste. A Taxidermia őszinte fűm. A test működését figyeli. Elmentem preparátorhoz, láttam, hogyan tömi ki az állatokat. Amerikából rendeltünk kitömő eszközöket, amelyeket ott úgy árusítanak, mint egy társasjátékot. Már csak egy patkányt vagy egy mókust kell elejteni, s utána elég lépésről lépésre követni az utasításokat. Le van írva, hogyan kell felvágni, hogyan kell megnyúzni, drótvázat építeni, melyik port mivel kell összekeverni... De voltam patológián is, boncoláson. A legborzalmasabb az volt, amikor a kórboncnok megnyitotta a testet, és történeteket mesélt az ü- letőről. „Na, nézze meg, ez egy városi ember!” - mondta. S már kezdtem is beazonosítani, próbáltam elképzelni az öregurat, ahogy megy végig a Lehel téri piacon. Aztán jött a következő megjegyzés: „Tele van a gyomra.” S az mit jelent, kérdeztem. „Nem tudta, hogy meg fog halni.” És már indul is a következő történet az utolsó estéjéről. Fokozatosan körvonalazódik egy személyiség, amely már nem is létezik, megszűnt, csak a fizikális test van, amelyről az általános emberismeret alapján még el lehet mondani valamit. Összeáll egy kép. Ez volt félelmetes. Nem a szag, nem a vér, nem az, hogy belevágnak a testbe, és nem jajdul fel. Nem a halál ténye, hanem a történet vége. Ott, az asztalon. Ez volt érdekes. Nagyon sokat segített abban, hogy honnan kell elmesélni ezt a filmet. Woody Allen is pontosan ezt teszi. Könnyedén, elegánsan és szórakoztatóan elmesél egy nyári történetet. Két amerikai nő szerelmi kalandját Spanyolországban. Annyira jó, hogy üyen különbözőek vagyunk! A filmezés egyébként is arról szól, hogy megpróbál az ember egy másik dimenzióban más életet élni, felépíteni egy másfajta struktúrát. Fellini Mastroian- niban találta meg az alteregóját. Azt mondta: van egy másik életem, egy filmes élet. Én például a Taxidermiában nem tudtam egy karaktert választani. Választottam soványt, kövéret és egy állandóan a saját gyönyörét kereső álmodozót. Ilyen furcsa karaktereket. Törökországban mondta nemrég egy filmkészítő a svéd kollégájának, hogy bárcsak megtehetné, hogy ő is olyan súlyos lelki problémákkal foglalkozó, nehéz filmet készíthetne! De Törökországban ennél sokkal kézzelfoghatóbb problémák sincsenek megoldva, így ő kénytelen vígjátékot rendezni, hogy könnyebb legyen az embereknek. Nekem ez tetszik. De ahhoz, hogy egyszer vígjátékot rendezhessen... ...igen, ahhoz valószínűleg nagyon rosszul kellene magamat éreznem.
