Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-03 / 279. szám, szerda
f/A SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. december 3., szerda 5. évfolyam, 49. szám A részvét kevés — aktív részvételre is szükség van Mit tesznek a civil szervezetek, az egyházak, az önkormányzatok a hajléktalanokért? 27. oldal Akik kalandvágyból választják a papi hivatást Nyitrán is képeznek misszionáriusokat: a felkészítés hét évig tart 29. oldal Jegesmedvék tempéztak Dunaszerdahelyen Makai József 388. alkalommal teljesítette a téli úszók mesteri távját 31. oldal Pénteken megnyílt a hagyományos karácsonyi vásár Pozsonyban. A Fő téren 107 sátort állítottak fel, negyvenegyben kínálnak hagyományos szlovák ételeket, és a karácsony táján elmaradhatatlan forralt bort, puncsot, mézbort. Ezek a sátrak Újév napján is kínálják majd a finomságokat, a csecsebecséket, az ajándéktárgyakat árúusító standok december 23-án bezárnak. (Somogyi Tibor felvétele) JEGYZET Agyelszívók, káderezés KÖVESDI KÁROLY Alsó-csallóközi község polgár- mesterével beszélgetek. Már az első percekben konstatálnom kell, hogy fehér hollónál ritkább az ilyen helyi vezető, aki ennyire szívén viseli szülőfaluja sorsát. Márpedig az elmúlt néhány év során rengeteg községben megfordultam. Láttam megfásult vezetőket, akik halálosan unják, amit csinálnak (vagy nem csinálnak), és találkoztam olyanokkal, akik jobb híján lettek egy-egy közösség vezetői. Munkájuk gyümölcse nem csoda, hogy férges, ehetetlen, falujuk züllík, stagnál, és mástól sem hangos, mint panaszáradattól. Ez a csallóközi ember azonban úgy mesél, mintha a világ közepén ülnénk, és mintha ettől a községtől függne nemcsak egy régió, de az egész Kárpát-medence jövője. S tulajdonképpen igaza van. A nagycsalád, a nemzet kicsiny láncszemek sorsának függvénye, s a szlovákiai magyarság minden lepusztult faluval valahogy úgy jár, ahogyan John Donne fogalmazott. Az idézet Hemingway Búcsú a fegyverektől című regényének mottójaként vált ismertté: „Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod.” Mi sem természetesebb, hogy visszanyúlunk a múltba, ahol temetetlen, sötét szakadék tátong. Kiderül, hogy a rendszerváltás előtt a sok évtizedes anyagi züllés mellett az erkölcsi, szellemi leépülés volt a legfájdalmasabb. És annak következményei. Hiába volt a községben központi iskola, ebből a faluból alig egy-két fiatalember végzett egyetemet, főiskolát. Az ok végtelenül egyszerű: huszonöt éven keresztül olyan igazgatója volt a helyi iskolának, aki szinte küldetésének tekintette, hogy elvágja a tehetséges gyerekek jövőjét. A káderezés fényes korszakában mi sem volt könnyebb ennél; elég volt olyan véleményt írni egy-egy gyerekről, melynek alapján nemhogy egyetemre, de disznópásztornak sem vették fel. Például, hogy a szülei kulákok voltak. (A fiatalabb nemzedék kedvéért elevenítsük fel: így nevezték a szorgos, törekvő paraszt- embert, akit, mint osztályellenséget, ki kellett nyírni. Természetesen hetedíziglen.) A másik kedvenc indok a klerikalizmus volt. (Ismét a fiatalabbak kedvéért: az illető gyerek szülei templomba jártak, magát a gyereket hittanra járatták, áldozott, bérmálkozott. Igaz, Szent István királyunk óta, tehát majd ezer esztendeig ez volt a nemes lelkű, erkölcsös ember szinonimája.) Ez a sötét lelkű, magát hittérítőnek képzelő gazember megkapta a hatalom egy kis szegletét, ahol szabadon garázdálkodhatott. A legszörnyűbb az egészben, hogy „munkáját” azzal a szent meggyőződéssel végezte, hogy alapvető változásokat idéz elő. Az volt a feladata, hogy egy magyar kisközösséget lefejezzen, szétzüllesszen, mert a csorda könnyebben kezelhető. Feladatának igyekezett maradéktalanul megfelelni. Ki ne ismerne hasonló példákat a környezetéből? Ismerősöm mesélte nem sokkal a rendszerváltás után, hogy elszörnyedt, amikor az egyik gimnázium archívumából előkerültek a régi káderlapok. Megdöbbentő volt utólag szembesülni egy-egy kádervélemény- nyel, amely a szülők „bűne” miatt büntette a gyereket. Szerencsére fordult a kocka, s az illető faluban ma már minden évben tucatszámra végzik el a fiatalok az egyetemet, főiskolát. S ami a legörvendetesebb: nem hagyják el gyökereiket, ha csak tehetik, a szülőföldjükön maradnak. De a régi kútmérgezőknek, agyelszívóknak a hajuk szála sem görbült, köszönik szépen, jól vannak. Senki nem törődik velük. Hogy aztán nyugodt-e az álmuk, nem tudni, eszükbe jut-e, hány ember életútját törték derékba, s hogy ha már vüági hatalom nem számoltatta el őket, a jóisten színe előtt nem lesz mód titkolózni. S bár jó érzéssel jöttem el a faluból, ahol úgy tűnik, mindenki tudja a dolgát, és a jövőt, az iskolát tartják a legfontosabbnak, azért csak ott motoszkált bennem a kérdés: mikor lesz vége ennek a szörnyű történetnek, ha az ország vezető garnitúrája a huszonegyedik században is ugyanilyen agyelszívó, hittérítő figura?
