Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)

2008-12-30 / 299. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 30.

A szlovákiai magyarnak eszébe nem jut azért elmenni Budapestre, a Művészetek Palotájába, mert föllép az Ifjú Szivek

Nem minden igaz, ami annak látszik

„Sűrű” évet zárt az Ifjú Szivek. Egyedül annyival lett könnyebb a táncosok élete, hogy befejezték tanulmányaikat a Budapesti magyar Táncművészeti Főiskolán, letették az utolsó vizsgát is. A második félévben egymást követték a fellépések, mivel az év első felében - objektív okok miatt - nem léptek színpadra. Közben új műsort próbáltak, ennek bemutatója január 19-én lesz Pozsonyban, és mellesleg végigtáncolták a Táncírókat. Hégli Dusánnal, a Magyar Tánc- együttes művészeti vezetőjével összegeztük az évet.

GRENDEL ÁGOTA

A tavalyi év volt olyan szegény Ifjú Szivek-fellépésben, mint idén az első félév.

Sajnos, az első félévben nem voltak fellépéseink, Farkas József, volt menedzserünk elment, utódjának, Reicher Gellértnek először föl kellett vennie a kapcsolatot a művelődési házakkal, azokkal az emberekkel, akikkel a korábbi években már többször szerződtünk fellépésre, így alakult, hogy csak júliustól kezdtük járni az országot. Ez a kimaradás azt is jelentette, hogy fél év alatt annyi fellépést kellett teljesítenünk, mint korábban egész évben, mert a fenntartónak is igazolni kellett, hogy az együttesnek van létjogosultsága, minden rendben van, teljesítjük a fellépések számát, és a bevétel is meglesz. Fiatalok is jöttek az együttesbe, őket is fel kellett zárkóztatni.

Nyolc éve hivatásos a Szivek. Kezdetben az volt a lényeg, hogy egyáltalán létrejöhessen. Gondolom, most már lehet, sőt kell is csiszolni.

Voltak és vannak is hiányosságok, ezeket igyekszünk fokozatosan felszámolni. Kezdetben örültünk, hogy létezünk, senkinek semmilyen plusz munka nem okozott gondot. Most már viszont pontosítani kellett a munkaköri leírásokat, mert méltatlannak tartottuk például, hogy valaki táncos, ráadásul, mivel az együttes kis létszámú, nyugodtan mondhatom, hogy szólótáncos, technikai segéderő is legyen, ráadásul egy fizetésért. Most már külön honoráljuk a kétféle munkát.

Tehát egy-két fokkal profibb lett az együttes.

Igen, bár sokan csaknem mindent megtettek annak érdekében, hogy ne legyen, egyebek közt azért is, mert nem volt példa. Még mindig kevesen vagyunk, egy ember több mindent elvégez. Jövőre javul a helyzet, a tánckar két párral bővül, 2010-től négy alkalmazottat vehetünk föl. Nem biztos, hogy táncosok lesznek, mert kiszolgáló személyzetre is szükségünk van. A világosítás, a vetítés egyelőre az én munkám, erre is kellene szakember. Elkészült a színházterem, de nincs személyzet - takarító, ruhatáros, jegyszedő.

A sokféle tevékenység azonban, legalábbis úgy látom, még több munkára ösztönzi a Sziveket, hiszen ott született a Táncírók ötlete is.

Mivel nem is olyan régen lefolkmaffiáztak bennünket, néptáncosokat, eszembe jutott, hogy ez nem is olyan rossz. Igaz, kétévente váltja egymást az Antológia, a felnőtt együttesek seregszemléje és az Eszterlánc, amelyen a legjobb

gyerekegyüttesek mutatkoznak be, de jó lenne, ha az együttesvezetők úgy is kipróbálhatnák magukat, hogy más csapatnak, színházban bemutatott koreográfiákat készítenének. Ez tanulságos a táncosoknak, a koreográfusoknak és a vezetőknek is - ez utóbbi kettő sok amatőr együttesben ugyanaz a személy. A Szivek vállalta a szervezést, fedezte a szállás, a viselet, a zenei szerkesztés költségeit, sőt honoráriumot is a mi keretünkből adtunk. Kilenc szlovákiai magyar koreográfus jelentkezett, azt hiszem, jó műsor állt össze, amelyet Pozsonyban négyszer mutattunk be, egyszer a nagyközönségnek, kétszer a Duna utcai gimnázium diákjainak, egyszer az Antológián. Bár a tánckart alaposan kifárasztotta, mivel közben előadások is voltak, az új műsort is tanuljuk, mégis azt mondom, megérte. Két év múlva folytatjuk, de akkor lehet, hogy meghatározzuk a témakört, esetleg a tájegységet.

A februárt Ausztráliában tölti az együttes. Milyen műsorral készül, mit visz ajándékba a Szivek?

Két műsort viszünk, a Tánc húros hangszerekre, ütőkre és zongorára címűt, amellyel Bartók szellemét idézzük meg, és egy gyerekműsort. Ez utóbbi persze nem olyan, mint a Magyar tánciskola vagy a Tánciskola 2 volt, mert az ausztrál gyerekek nem értenének belőle semmit. Ausztráliából nézve még a Föld is más. Ott legföljebb annyit tudnak, hogy létezik egy másik földrész, amelyet Európának hívnak, az országait nemigen ismerik, legföljebb a franciákat és az angolokat, ezért ott nem mutathatjuk be a különböző tájegységek táncait. Megpróbáljuk úgy összeállítani a műsort, hogy komplex előadás legyen, melyben nemcsak tánc lesz, hanem némi művelődéstörténet, földrajz is.

A Bartók-műsorral nyilván nincs üyen gond.

Az esti, Bartók-műsort nem kell külön bemutatni, őt ott is jól ismerik. Bartók szellemisége, gondolkodása ma is érvényes. Azért is bízunk benne, hogy a műsor siker lesz, mert aki érti Bartókot, érzi azt is, hogy a zenéjében benne van a tánc. Ahogy Martin György néptánckutató mondta, ő volt az egyik legnagyobb néptánckutató. Mi a zenét próbáljuk láttami, amely Bartók munkásságát befolyásolta. Tulajdonképpen nem ez az első műsorunk, amelyet Bartók ihletett, a 2001-ben készült Honti igricek elkészítésében is benne volt, hiszen a műsor egy gyűjtés „leírása”, színpadra vitele és a Felföldi levelekben is bejártuk annak a vidéknek egy részét, ahol gyűjtött.

Említetted, hogy jöttek fiatalok az együttesben, akiket fel kellett zárkóztatni. Tavaly nyüt egy néprajz tagozatú osztály, amely rövidesen megszűnt, az adhatta volna az utánpótlást, egyosztály- nyi néptáncos gyerek, akik közül ezek után sokan nyüván eltűnnek a süllyesztőben, s ha nem, kicsi az esély rá, hogy hivatásos táncos váljék belőlük.

Nekünk az volt az érdekünk, sőt a mai napig az, hogy legyen üyen osztály, pontosabban legyenek üyen osztályok. Sajnos, az első évfolyam szélnek eredt, s azóta nincs egyszerre annyi jelentkező, hogy egy néprajz tagozatú osztályt lehessen nyitni, bár meggyőződésem, hogy mások is szívesen járnának üyen irányultságú osztályba, hiszen aki például színművészetire szeretne menni, annak is jó, hogy van tánc, művelődéstörténet, ezen belül filmtörténet is. Magyarországon két néprajzi irányultságú iskola van. Lehet, hogy néhányan fölteszik a kérdést, minek. Egyszerűen annak, hogy ne csak a szavak szintjén őrizzük a népművészetet, ne csak fesztiválokon mondjuk el, hogy a népzene, a néptánc dédszüleink öröksége,

Szín folk 11

hanem legyen továbbra is ember, aki meg tudja mutatni, mit és hogyan táncoltak, zenéltek eleink, milyen népviseletben jártak. Ne szekrényben, lemezeken őrizgessük, elzárva mindenkitől, mert akkor meghal. Idén is próbálkoztunk, több száz szórólapot, e-mailt küldtünk szét, de sajnos az iskolák minden egyes gyerekért harcolnak. Volt olyan iskola, ahol a gyerekek és a szülők meg sem tudták, müyen lehetőség van, nem tették ki a szórólapot, mondván, már el van döntve, melyik iskolában tanulnak tovább a gyerekek.

Tehát aki néptáncos akar lenni, továbbra is autodidakta marad. Illetve, mivel ti már elvégeztétek a táncművészeti főiskola táncpedagógusi szakát, továbbadhatjátok az ismereteket, a legfiatalabbak nem maradnak magukra.

Ebből a szempontból van némi előnyük a korábbi táncos nemzedékekkel szemben. Az a gond, hogy a szlovákiai magyaroknak nincs közösségi identitástudatuk. Van néhány intézmény, de ezeket nem érzik magukénak. Lehet szidni a mindenkori kormányt, de ennél már csak az irigység fejt ki rombolóbb hatást. Ha az egyik intézmény x összeget kap, a többi y a négyzetem akar, mert megérdemli. Magyarországon több mint százezer gyerek táncol. Minek? Tanuljon a kölyök angolul, kínaiul, többre megy vele. Ezért is lehet aztán, hogy az emberek ugyan tudják, tisztelni kell Bartókot, mert a vüág legjátszottabb zeneszerzője, de néhány közhelyen kívül egy átlagember nem tud sokat mondani róla. Már szinte elcsépelt frázis, hogy a zenének és a táncnak nincs nyelve, mindkettő nemzetközi, lehet, hogy éppen ezért nem tartják fontosnak például sem a magyarok, sem a szlovákok a saját néptáncukat, népzenéjüket, viszont amint átlépjük velük a határt, falják az emberek. Erre az egyik legjobb példa, hogy a szlovák művészeti főiskola néptánc szakos hallgatói a Szivekben tanulják a šatkovýt (zempléni kendős tánc, a Felföldi levelekben láthatta a közönség - a szerk.). A szlovákiai magyarnak eszébe nem jut azért elmenni Budapestre, a Művészetek Palotájába, mert ott föllép a Szivek, vagy csak azért eljönni Pozsonyba, hogy megnézzen egy Szivek- előadást.

Mi mindig majmolunk, s a közönség szívesebben néz meg egy másodosztályú jégrevüt, mert az a határon túlról érkezett, mint a sajátját. Nem azért, mert azt bármikor megnézhetné, hanem azért, mert az csak a miénk, nem olyan értékes. A szomszéd kertje mindig zöldebb...

Ez is benne van, meg az is, hogy ahhoz, hogy valaki büszke tudjon lenni saját népe, közössége művészetére, ismernie keüene. Egy kaliforniai sebész képes ötszáz doüárt kiadni azért, hogy bonchidai forga- tóst tanuljon, pedig bármit tehetne a pénzével, s meüette már tizenhat táncrendet tud. Nálunk viszont sokkal fontosabb az embereknek, hogy nagyobb tévét, gyorsabb autót vegyenek. Fanyalognak, ha megtudják, hogy egy bemutatóra, amelyen 25 ember áll a színpadon, s azokról már nem is beszélek, akik a háttérben dolgoznak, 300 koronába kerül egy belépőjegy. Egy menet a dodzsemmel, ami három-öt perc, 80 korona. Arra nem sajnálják a pénzt. Remélem, egyszer hozzánk is elér a slowfood-mozgalom Ausztráliából, s az emberek a minőséget fogják keresni, és rájönnek arra is, hogy nem minden igaz, ami annak látszik.