Új Szó, 2008. december (61. évfolyam, 277-300. szám)
2008-12-27 / 297. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2008. DECEMBER 27. www.ujszo.com Ma már sajnos nem igazán a szeretet ünnepe a karácsony, az emberek ilyenkor akarják bepótolni mindazt, amit egész évben elmulasztottak... Judit néni szomorú karácsonyai Alig pár hónappal ezelőtt felhívott egy hölgy, s kérte, hogy találkozzunk a közeljövőben. Csak annyit tudtam meg róla, hogy már a kilencvenes éveit tapossa, és legszebb éveit egy kis gömöri faluban, Balogfalán töltötte, noha ezek a második világháború vér- zivataros éveire estek. „Addig jöjjön, amíg még élek” - búcsúzott fanyar humorral. Judit nénivel aztán egy szomorú, esős vasárnap délelőtt találkoztam Rimaszombatban, egy régi családi ház tágas nappalijába, ahol a lányával élnek kettecskén. JUHÁSZ DÓSAJÁNOS Épp a vasárnapi istentiszteletet hallgatták. Kiss Judit Csepelről, Budapest munkáskerületéből került a mai Szlovákia területeire még a negyvenes években. Vasutas férjével, a feledi származású Okos Józseffel megismerkedvén követte őt annak állomáshelyeire, s az ország több pontján is megtelepedtek. Judit néninek, bár számos betegséggel küzd, magas kora ellenére meglepően friss az emlékezete, s az emlékek visszaidézésé- ben segíti őt a lánya, akivel egy háztartásban él, valamint a fényképek. Félje ugyanis szenvedélyes fotós volt, s több ezer fényképet készített az idők folyamán. De Jutka néni is megőrizte a gyerekkori felvételeket, amelyek ma már kordokumentum értékűek, és lenyomatai egy letűnt századnak. A pesti angolkisasszonyoknál tanult, majd a Manfred Weiss gyárban helyezkedett el tisztviselőként, s véletlenül ismerkedett meg leendő férjével, aki a rima- szombati gimnáziumban érettségizett, majd Rozsnyón a papneveldében tanult, de mielőtt felvette volna a reverendát, kilépett, s inkább a vasutat választotta. 1942-ben tartották meg az eljegyzésüket Püisborosjenőn, a nővé- rééknél, akinek a félje főjegyző volt, de a következő két évben viszonylag ritkán látták egymást, mert kihasználva szlovák nyelvtudását, vőlegényét az uzsoki vasútállomásra, az akkori magyarlengyel határra helyezték állomásfőnöknek. 1944. január 16-án tartották meg az esküvőt, s ekkor Judit néni már követte férjét a messzi távolba. Háború dúlt, a vasútnak különleges szerepe volt, hisz általa jutott el az utánpótlás a frontra. Innen kerültek 1944 szeptemberében Balogfalára, s itt született meg december 2-án a fiuk is. Karácsony táján, amikor megérkezett a faluba a front, s vele az oroszok, a családot a félje szekéren Korlátra menekítette. A falusiak a bányában kerestek menedéket, de ők bent maradtak a faluban, s itt várták meg az orosz katonák megérkeztét. .Annyira izgultam, hogy még szoptatni sem tudtam aznap” - mondja Judit néni. Először a németektől féltek, hogy nem viszik-e el a féijét, mert otthagyta az állomást, majd a hegyoldalból lezúduló oroszoktól, de azok sem bántották őket, sőt hoztak egy vödör zsírt, lisztet és tojást, s arra kérték őket, hogy süssenek belőle valamit a számukra. El is készült a csőrege, amit a katonák nagy örömmel fogadtak. A félje január elején visszament Balogfalára, ahol az oroszok már nagyban dolgoztak a forgalom helyreállításán, s ahol a vasutasházat is belövés érte. Itt született meg a lányuk is, s miután a férje elvégzett egy tanfolyamot Kassán, 1946-ban egy teljesen szlovák vidékre, Ruttkára (Vrútky) költöztek, amely főleg Judit néni számára volt különleges, hiszen addig szlovák szót alig hallott. Ekkor már velük élt az édesanyja is, aki nagy-nagy viszontagságok árán jutott el Budapestről, s útközben mindenétől megszabadították. Később a férje választhatott egy pozsonyi és füleki állás között, s ő Judit néni kérésére ez utóbbit választotta, s forgalmi ellenőrként dolgozott a déli vasúti szakaszon. De mivel Rimaszombatban sikerült házat szerezniük, átköltöztek ide. Később a férje itt lett főpénztáros, majd állomásfőnök, s Judit néni is itt dolgozott előbb a magyar iskolában, aztán a Vöröskeresztnél. Nem voltak ezek könnyű évek, de sikerült felújítani a házat, s a gyerekeket kitaníttatni. Fia már 14 évesen elkerült hazulról, Pozsonyba ment elektrotechnikai középiskolába, majd onnan 1963-ban Prágába vezetett az útja, ahol atomfizikát tanult, megszerezte a kandidátusi fokozatot, megnősült s ott is rekedt. Már nyugdíjas, de még mindig dolgozik egy biztosító számítás- technikai részlegén. A két unoka ugyan gyakran vendégeskedett a nagyszülőknél, s mindent értenek magyarul, de mivel az édesanyjuk nem erőltette a nyelvet, beszélni már nem beszélik. „Babicska, ez nem vüágnyelv” - szokta mondogatni Gyurka, vagyis Jin, a nagyobbik unoka, aki nagyon sok időt töltött Rimaszombatban, s bár egy világcég alkalmazottja, ma is jön, ha teheti. A nagymamával nagyon sokat járt Budapesten is, ahol mindig felkeresték a sírokat, s a még élő rokonokat. Ma Judit néni a lányával lakik, s már alig mozdul ki otthonról. Három infarktus és tíz műtét után marad a lakás belső csendje, de azért állandóan szól a rádió, és a televízióban is megvannak a kedvenc sorozatai. Valamikor nagyon szeretett keresztrejtvényt fejteni, de ma már egyre gyengülő látása miatt ez sem igen megy. Közben átmegyünk félje egykori szobájába, ahol Judit néni a szekrényből fényképalbumokat vesz elő. Több ezer fotó kerül terítékre, s lányával többször is elmerengenek egy-egy kép fölött. Vajon mikor s hol készülhetett? „Mire végignézzük őket, megünnepelhetjük a százéves születésnapodat” - mondja tréfásan a lánya, de Judit néni már nem veszi a kijelentést ilyen vidáman. „Isten őrizzen meg ettől” - sóhajt, s ebben az elhaló sóhajban benne van a 92 év minden átélt fájdalma. Hiszen akik a képeken vannak, többnyire már rég halottak. Judit nénivel régi karácsonyokról is beszélgetünk, de mint mondja, inkább csak a szomorúakra emlékszik. Bár nem voltak gazdagok, Csepelen mindig jutott élő fa az ünnepekre, s emlékszik, hogy volt, amikor egészen a mennyezetet súrolta a karácsonyfa. De akkor még nem mindenféle csecsebecsék és drága holmik lapultak a fa alatt, és a legegyszerűbb, maguk készítette ajándéknak is nagyon tudtak örülni. Emlékszik az 1942-es év boldog karácsonyára, amikor már eljegyezték egymást, de a rá következőre is, amikor vőlegénye már nem tudott eljönni az ünnepekre, hiszen Uzsok messze volt, s a háború is javában dúlt már, de egyik vasutas kollégájával egy gyönyörű ezüstfenyőt küldött a menyasszonya számára. A legszomorúbb karácsonya viszont hat évvel ezelőttre esett, hiszen 24-én délután halt meg a félje. Idén a lányával kettesben töltötték a karácsonyt, s ha fenyőfa nem is, de néhány élő gally jutott az asztalra. „Ma már sajnos nem igazán a szeretet ünnepe a karácsony, az emberek ilyenkor akarják bepótolni mindazt, amit egész évben elmulasztottak. Ezek a mai ünnepek inkább csak az ajándékozásról és a nagy evés- ivásokról szólnak. Már nem szeretem az ünnepeket” - záija szomorúan a beszélgetésünket Judit néni. Egy leánykori felvkelen a harmincas években Férjével, aki mellette s a vasút mellett kötelezte el magát SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com (A szerző felvétele) Már nem szeretem az ünnepeket
